Minden vég egy új kezdet.

Meghoztam a második egység első fejezetét. A történet címéhez híven ez inkább kezdet lesz, épp úgy, mint ahogy az előző vég volt.
Üdv: Bee

Szél és víz,
Az egyik megtépáz, a másik elsodor

Mégis mindkettő rombol, pusztít s tönkretesz

Csak kapkodod a fejed…
Hogy zúzzák, törik pillanatok alatt apró darabokra az életed.
S az apró szilánkok húsodba vágnak,
Olykor szívedbe, lelkedbe gázolnak,
A fájdalom mégis elkerül, hisz dolgod van…
Menni tovább!

Események sodrásában

„…a jövő bizonytalansága mindig óvatosságra ösztökél….a legjobb, amit tehetsz, hogy még a legrosszabbra is felkészülsz…de ha a jövő olyat hoz, amire még csak nem is számítottál…ha elveszítesz mindent, ami számít, tudsz-e még örülni a jónak..."

1. fejezet
Hétfő

Csak akkor tűnt fel, hogy Alice Porche- ja helyén már egy Lexus áll, amikor Jasper kinyitotta az egyik hátsó ajtót.
- LS 600h L, full hibrid luxus limuzin, sötétgránit karosszé-ria, 17”-os 7 fogas könnyűfém felni, elefántcsontszínű bőr-belső? Gyönyörű! – az első felét kérdésnek szántam bár ki-lencvenkilenc százalékig biztos voltam benne.
- Carlisle-é – felelte Jasper, s mivel mást nem mondott arra következtettem a meghatározásom stimmelt.
Az út Vancouverig csendben zajlott, leszámítva a halk rádiót. Ebből látszik, hogy vámpír autó, annyira halk volt, hogy erő-sen fülelnem kellett, ha bármit is hallani akartam, természete-sen Alice-ék tökéletesen hallhatták. Ha megkérem őket, biz-tosan fölhangosítják, de nem igazán érdekelt az adás.
Jasper egész nap Alice hű társa maradt az „elrablásomban” és a boltok ellen irányított „merényletben” és egy szó nélkül cipelte a szatyrokat, amikből egyre több és több lett.
Alice-szel a vásárlás elég furcsa. Bemegy egy boltba, és leg-feljebb őt perc alatt végignézi a kínálatot, leakaszt pár dolgot, és a pénztárhoz sétál, amíg mi a háttérből figyelünk. Alice csalódottságára, csak akkor voltam vele hajlandó vásárolni, ha én fizethettem a ruháimat és egyébként is ki akartam pró-bálni az új kártyámat, ami nem nagy meglepetésre tökélete-sen működött. Úgy a harmadik üzlet után Alice vásárlási stí-lusa már megszokottá vált számomra, ezért néha helyette inkább Jaspert figyeltem. Azt, hogy ennyi év után még min-dig úgy tud rá nézni, mintha akkor pillantaná meg először, mintha minden egyes perccel újra beleszeretne, és egyre job-ban szeretné, és minden egyes percért hálát adna, amit vele tölthet. És ha Alice észre veszi, hogy nézi, akkor úgy néz vissza rá, mint egy szerelmes kis kamasz, aki észrevette, hogy álmai fiúja pont őt nézi.
Sosem voltam az, az álmodozó típus, aki magányos délután-jain (ilyenjeim nem is voltak) vagy álmatlan éjszakáin percről percre megtervezik az életüket álmaik szerelmével. Így az igaz szerelemben sem hittem igazán, bár szerintem abban senki sem hisz igazán, míg meg nem tapasztalja, de így őket elnézve egyre inkább hittem benne.
Furcsa és egyben talán szomorú is, hogy eddigi életem során annyi fiúm volt, de egyiket sem szerettem igazán. Persze vol-tak olyanok, akiknél igazán szurkoltam, hogy működjön a dolog, és mégsem működött, és voltak olyanok is, akiknél pont az ellenkezőért szurkoltam, szerencsére ezek még annyi-ra sem működtek. Szinte biztos voltam benne, hogy ha nem szó szerinti értelemben véve is, de magányosan fogom leélni az életem. És hogy miért nem szó szerinti értelemben? Mert tudtam, hogy mindig lesz olyan fiú, illetve férfi, akivel hosz-szabb rövidebb ideig együtt tudok lenni.
A vásárlást illetően pedig, be kell ismernem igaza volt Alice-nek, tényleg szükségem volt őszi téli ruhákra, ha már csak abból indulok ki, hogy mennyivel melegebbek Nevadában a telek, mint itt, nekem pedig még az ottani ruháim vannak meg. Meg abban is igaza volt, amikor azt mondta, hogy elhi-szi, hogy pompás téli ruháim vannak, de több ezer kilométer-re innen. Egyre inkább megértem, hogy az lesz a legjobb, ha megpróbálok teljesen elszakadni Nevadától és mindentől, ami oda köt, mert minimális az esély arra, hogy valaha is vissza-térhetek és napról napra, hétről hétre, évről évre egyre jobban csökken. Valami újba pedig csak úgy lehet belekezdeni, ha a régit már lezártuk. Olyan ez, mint az öltözködés a kabátot csak akkor tudod felvenni, ha a pólót már felvetted. Ponto-sabban felveheted a kabátot, de azzal nem mész semmire, csak hátráltatod a haladást. Ezt csinálom én is, már több mint egy éve, kabátban flangálok póló nélkül. Ideje lenne levenni a kabátot és fölvenni a pólót, mert a kabát alá befúj a jeges szél, és én könnyen megfázhatok. Vagyis az élet kegyetlen és attól, hogy nem vagy jól, nem fog plusz időt adni arra, hogy elkészülj, arra hogy lezárd, amit le kell.
A lezárás első lépéseként megrohamoztam egy körmöst és épített körmöket csináltattam. Hosszú sötétvörös körmöket, amiknek a végei csak annyira volt lekerekítve, hogy ne le-gyenek teljesen egyenesek. A gyűrűs- és a hüvelyk- ujjamon pedig volt egy kis ezüstdíszítés apró kövekből. Nem mintha előtte nem lett volna műkörmöm, de máskor a nyár végén mindig rövidre vágtam, mert tesin eléggé megnehezítették a dolgomat. Alice teljesen belelkesült attól, hogy az én ötletem volt és nem neki kellett rám tukmálnia. Ő is majdnem csinál-tatott aztán eszébe jutott, hogy nem olyan terhelésre találták ki, mint aminek ő tenné ki vadászat közben. Így végül le-mondott róla. Nagy lelkesedésének következtében sikerült rábeszélnem, hogy ebédre tökéletesen megfelel egy kis csir-kés zöldséges tészta a thai gyorsbüféből, és nem kell egy drá-ga szálloda éttermébe menni.
Alice egész nap kimerítő tempót diktált és mikor szóvá tettem a kezembe nyomott egy papírpoharas kávét… ez háromszor megismétlődött. Negyedik alkalommal, kicsivel négy után és hét üzlettel később már belátta, hogy elég ruhát és kiegészítőt vásárolt egy egész hadseregnek is, így végül sikerült ráven-nem, hogy befejezzük. Visszafelé már alig fért be a kocsiba az a rengetek szatyor, mert a St. Johanna-ból elhozott cucca-im is sok helyet foglaltak el. Végül már az utastér is tele volt szatyrokkal. Nem tudom mit gondolt mit fogok kezdeni ennyi mindennel: öt farmerral; három csizmanadrággal és egy még rövidebbel; két vastagabb anyagú miniszoknyával; rengeteg felsővel és pulcsival; kis és nagykabátokkal; két blézerrel; négy sállal; rengeteg kiegészítővel; egy tucat cipővel. Egyál-talán hova fogom elrakni őket, na mindegy Alice biztos tudja.
Így másodszorra már megpróbáltam jobban megfigyelni, ho-gyan lehet eljutni Cullen-ékhez, mert mikor Nathe-tel jöttem, inkább csak bambultam kifelé az ablakon és úgy változott meg a táj, hogy észre sem vettem. Most memorizálni akartam minden fát és növényt, ami mellett elhaladunk. Az út egyálta-lán nem volt ismerős. Az egy dolog hogy nem figyeltem elő-ször, de az egy teljesen másik, hogy most vadidegenek tűnik minden. Ha sokban nem is de abban biztos voltam, hogy a Harrison Lake mellett jöttünk el, most pedig sehol egy tó. Azért ennyire nem vagyok hülye. Nagyon remélem, hogy nem. Már majdnem megkérdeztem, amikor Jasper megszó-lalt.
- Mi a baj Lisa?
- Semmi. Miért?
- Egyszerre vagy egy kicsit zavarodott, bosszús és kicsit ide-ges – elemzett.
- Ja, nálam ez a, „hülyének érzem magam mix” – jegyeztem meg.
- És mért érzed magad hülyének? – mosolyodott el, nyílván szórakoztattam.
- Nem emlékszem az útra. Esetleg van másik is? - gondolkod-tam el a reális lehetőségeken.
- Igen, Hope felöl a tóparti út esik útba, Nathe-tel nyilván azon jöttetek. Arról hamarabb kell letérni és ezért hosszabb a föld utas szakasz, de végül ugyanarra a bekötőútra visz.
- Oké, már kevésbé érzem magam hülyének.
- Ez az út pedig Hemlock Valley-n vezet keresztül - magya-rázott.
- Ettől nem lettem okosabb, igaz hogy egy éve élek itt, de Hope- ból még alig tettem ki a lábam. Egy kezemen meg tudnám számolni – mondtam.
- Gondolom az egyik a péntek este volt – találgatott Alice.
- Igen az volt az első és az utolsó leszámítva a mai és a teg-napi napot. Egyébként miért kell a péntek estét folyton fel-hánytorgatni nekem? – kérdeztem szemrehányóan - Mert, ha ennek valami nevelési célzata van, akkor tanultam belőle.
- És mi a tanúság? – kérdezett vissza Alice.
- Legközelebb, ha nem leszek szellemi képességeim teljes tudatában nem fuvaroztatom haza magam ismeretlen, jaguá-ros vámpírokkal – feleltem a komolyság teljes látszatával.
- Lesz legközelebb?
- Alice 15 vagyok, honnan tudnám lesz-e még legközelebb? – háborodtam fel.
- Pontosan 15 vagy. Egyáltalán, hogy szolgálhattak ki? - gon-dolkodott el, vagy csak úgy tett, mintha azt tenné.
- Jó bevallom, flörtöltem a pultossal, flörtöltem Nathe-tel és Isten a tudója kivel még – ismertem el - De igazán kaphatnák pár jó pontot azért, hogy még kissé alkoholizált állapotban is tudok fára mászni.
- Kissé alkoholizált állapot? – nézett rám kétkedve Alice -Teljesen eláztál.
- Ha teljesen eláztam volna még egyenesen menni sem tud-tam volna, nemhogy fára mászni. Egyezzünk meg a kicsit spiccesben – ajánlottam fel.
- Mármint emelkedett hangulatú, ugyanarról beszélünk? – csökönyösködött - Hány olyan embert ismersz, aki önszántá-ból beszáll egy ismeretlen vámpír kocsijába, mert egy kicsit emelkedett a hangulata?
- Mármint hány olyat, aki tudja, hogy az egy vámpír kocsija? – kötekedtem én is egy kicsit - Egyébként is annak a vámpír-nak, mint mondtam Jaguar-ja volt.
- Hát igen a mi Nathaniel-ünknek Jaguar-ja van. Tehát csak is a kocsi miatt választottad őt – próbálkozott Alice.
- Kiforgatod a szavaimat – jegyeztem meg, elkerülve a vá-laszadást. Nem akartam, hogy tudják mit gondolok.
- Nem válaszoltál – mondta.
- Nem csak a kocsi miatt – vallottam be, aztán meggondoltam magam, csak azért sem mondom el, mit érzek - Azért száll-tam be Nathe-hez mert csak ő volt a parkolóban.
Alice erre is gyorsan rá akart valamit vágni, de Jasper gyor-sabb volt.
- Abba hagynátok, kérlek – minden szót lassan ejtett ki és külön hangsúlyozott, de a hangja teljesen nyugodt volt, pedig biztos, hogy ő nem volt az – Én is itt vagyok, és nem elég, hogy hallgatlak titeket még az érzéseiteket is fogom. Lisa egyre idegesebb és dühösebb lesz, Alice pedig minden pilla-natban kíváncsibb és egyre jobban bepörög.
- Bocs Jasper; Bocs Jazz – mondtuk egyszerre.
Szerencsére ez a téma nem jött fel többet, de más se. Igazából nem is bántam, így legalább tervemnek megfelelően memori-zálhattam az utat. Miután elhagytuk Hemlock Valley-t tovább kanyarogtunk a hegyi úton, néha felfelé mentünk aztán lefelé, de általában mélyen az erdőben. Aztán egy hosszabb lejtő-sebb szakasz után elkanyarodtunk balra és ezzel letértünk az útról. Az első tizenöt, húsz méteren zúzott kavics volt leszór-va aztán újra aszfaltos út következett. Gondolom a zúzott köves részre azért volt szükség, mert kevésbé feltűnő, mint a beton. Hiszen egy olyan útra hasonlít, mint amit a vadőrök-nek készítenek és nem egy házhoz vezető bejáróra. A főúttól körülbelül három, négy perce volt Cullenék háza. Úgy érez-tem legközelebb már magam is idetalálnék.
Így másodjára már jobban megnéztem Cullen-ék hatalmas, gyönyörű házát. A helyekben,ahol vámpírok laknak mindig van valami megmagyarázhatatlan, furcsa vagy inkább külön-leges dolog. Igaz,nem olyan nagy a tapasztalatom ilyen házak terén, de ha összehasonlítom a renoi házunkkal főleg Mary zobájával, akkor vannak hasonlóságok. Annyira világos és tiszta, hogy az már hihetetlen, kicsit olyan, mint egy műház valami lakberendezési újságból, vagy mintha egy órája köl-töztek volna ki, és előtte kitakarítottak volna. Nem érzed benne az életet, mert igazából nincs is benne, mint a szépen berendezett kastélyok, amikben körbekalauzolják a látogató-kat és az ódon falak és bútorok között, szinte megelevenedik előtted a történelem, mintha egykor megállt volna az idő, aztán kicsit elszomorodsz, mert, rájössz az idő mégsem állt meg, ami egykor valakinek az otthona volt most egy rideg kiállító terem és így már hiányzik belőle az élet.
Másrészről nagyon érdekes is, mert sok a régi darab és a mo-dern bútorok valahogy egységet alkotnak attól függetlenül, hogy a korok között több évtized van. Ez az egység valahogy mindig lenyűgöz.
Cullenék jelenlegi háza kéz részre bontható, klasszikus tégla-lap alaprajzú, tetőtérrel együtt négyszintes épület, melyet felújítottak és egy modernebb szárnyat építettek hozzá, mely-nek az egyik fala egybefüggő, ívelt üveg volt, a tetején pedig tetőterasz volt.
A földszinten előszobát, konyhát, étkezőt egy óriási 12 sze-mélyes asztallal és egy nappalit találhatunk. Az egész föld-szint egyterű volt csupán a konyha volt egy kis fél fallal levá-lasztva és az egész szinten a fehér és a krémszín dominált, ettől az egész rendkívül tágasnak és világosnak hatott és jelen pillanatban elég kihaltnak. Jasper kinyitotta előttem az ajtót.
- Hello, mindenki – köszöntem be halkan, felesleges lett vol-na hangosan, így is, úgy is meghallják. – Egyáltalán van itt-hon valaki? – kérdeztem óvatosan.
Válasz először a konyhából érkezett egy kis olaj, sült krumpli és rántott hús szag kíséretében.
- Szia Elisabeth – ismertem fel Esme segélykérő hangját. – Nem merem itt hagyni a húst, nem tudom mikor sül meg.
- Megyek – szóltam és épp indultam volna, amikor meghal-lottam Emmett mély hangját.
- Már meg sem várod a fogadóbizottságod? – kiáltott le az emeletről.
- Hát nem a rántott hús az? – ráncoltam össze a homlokom zavartan.
- Úgy nézek én ki, mint a rántott hús? – kérdezte színlelt fel-háborodással, és alig bírta ki nevetés nélkül.
- Te biztosan nem lennél olyan jó sütve – viccelődtem.
- Ez sem lesz jó! – szólt ki Esme a konyhából, egy mély sóhaj kíséretében.
- Megyek – mondtam még Emmett válasza előtt, és elindul-tam a konyhába, rögtön a tűzhely felé véve az irányt. – Nem olyan nagy itt a baj! – mondtam miután felmértem a helyze-tet. A gáz túlságosan le volt állatva és a hús csak ázott az olajban, de néhol megpirult. – Mennyi ideje is sütöd?
- Úgy nyolc, kilenc perce. – válaszolta, aztán rémülten hozzá-tette – Túlsütöttem igaz?
- Csirkemell? – kérdeztem, mire bólintott - Nem, pont jó lesz. – és rácsavartam a gázt – Sütjük még pár percig, amíg megpi-rul és akkor jó lesz.
Látszott Esme-n, hogy fellélegzett.
- Egyébként jól csináltad, és látom a krumpli tökéletes lett – próbálkoztam valami dicséret félével a másik tálra pillantva.
- Öt, hét perc, nagylángon, rá volt írva – közölte.
- Az nem biztosíték, ha tudnád Mary hány zacskónyit tett tönkre – nevettem. – Igazi merénylet volt a mirelit krumpli ellen – ezt már Esme is megmosolyogta.
- Ha jól gondolom, te tudsz főzni – megállapítás volt, nem kérdés.
- Három fiú, és Mary mellett még, rákényszerültem. Képesek lettek volna éhen halni, de egyébként Mary főzési tudománya is javuló tendenciát mutatott – tettem hozzá megnyugtatás-ként.
- Ez jó hír – lélegzett fel, bár ha tudná, hogy ehhez több mint egy évtizedre volt szükség…
A rántott hús végül egész jól sikerült, ennek ellenére, azt hi-szem nem ez lesz Esme új hobbija. Amíg ettem csatlakoztak hozzánk a többiek, idővel megjelent Rose is és tüntetőleg tőlem a lehető legtávolabb ült le. Nem zavart, sőt megértet-tem, ő csak féltette a szeretteit attól a veszélytől, amit én hor-doztam, pontosabban emberi mivoltom. Bella esetében is csak nagyon kicsin múlott, hogy nem lett nagyobb a baj, és hogy végül a Volturi nem végzett velük. Ha kitudódna, hogy egy embert védenek a saját fajtájukkal szemben, a titkukkal szemben, abból óriási probléma lehetne. Az egy dolog, hogy múltkor ki tudták magyarázni magukat, de ha lenne egy kö-vetkező alkalom, akkor a Volturi már nem várná meg a ma-gyarázatot. Túl nagy a családjuk és a Volturinak már ennyi is elég lenne, már csak valami újabb okra lenne szükségük, amivel megmagyarázhatnák a dolgokat. Erre az én létem tö-kéletes lenne, igaz elég jelentéktelen vagyok, de ha úgy adód-na, lehetne úgy tálalni a dolgot, hogy az már jó indok legyen egy esetleges támadásra. Rosalie-nak teljesen igaza volt, úgy-hogy az lesz a legjobb mindenkinek, ha a lehető leghamarabb távozom, persze a papírjaimat mindenképpen meg kell vár-nom, és hogy egy kicsit rendeződjenek a dolgok, de aztán elmegyek, valahova jó messzire. Talán Európába, vagy Dél-Amerikába, bár Európa szerencsésebb lenne mivel sem a spanyolom sem a portugálom nem túl erős, de franciául tu-dok. Lehet, hogy ezt kellene tennem, elmenni Franciaország-ba. Talán a francia tudásom egy jel Marytől. Annyi minden-nek volt értelme, amit tett mielőtt vége lett. Annyi mindent, olyan dolgokat, amik később nyertek csak értelmet… kicsit olyan mintha vezetgetne. A Bleckberry telefon, a sok kész-pénz, az ügyvéd, még a magániskolákról szóló brosúrákat is nála találtam, és csak ezután jött, az elhatározás, hogy eljö-vök Reno-ból, ha így nézzük, talán annak is van valami jelen-tősége, hogy annyira erőltette a francia nyelvet. Persze, az is meglehet, hogy csak én akarom felruházni értelemmel a vé-letleneket. Sajnos erre is legalább annyi esély van, mint arra, hogy Mary vezetget. Lehet, hogy még több is.
Aztán eszembe jutott, hogy milyen ruhában is ülök itt, és hogy ezt némileg Rosalie-nak is köszönhetem. Fogalmam sem volt, vagy mondhatnám inkább, hogy halványlila dunsz-tom sem volt, arról hogy hogyan reagálna Rose, ha ezt meg-köszönném neki. Ahogy ezt nem tudtam, úgy azt sem, hogy elvárja-e a köszönetnyilvánítást, vagy meg nem történtnek tekinti, de ha meg akartam tudni, akkor meg kellett próbál-nom.
- Egyébként Rosalie, köszönöm a ruhát! – amikor meghallot-ta a nevét kicsit meglepődött, aztán arca visszarázódott a me-rev maszkba.
- Alice érdeme. Gondolom, a miértet is ismered – hangja ki-csit erőltetett volt, mintha olyan betanult szöveget mondana, amivel nem ért egyet. Gondolom, kiadták neki, hogy legyen egy fokkal kedvesebb. Azt hiszem meg is próbálta, de sem-miképp sem akarta, hogy azt higgyem kedvességből tette.
- Igen – bólintottam.
Később kiderült, hogy Bella és Edward még mindig La Push-ban vannak és csak késő éjszaka jönnek haza, és hogy Emmett és Nathaniel vadászkirándulása is tart még, talán holnap délutánra várhatók. Carlisle-nak éjszakai műszaka van és még a holnapi napot is végig bent tölti, mert a vasárnapot el kellett cserélnie a napsütés miatt.
Miután megettem a rántott húst, amit akár vacsorának is ne-vezhetek, mivel már hat óra felé járt, felajánlottam, hogy el-mosogatok. A mosogatás nem volt éppen a kedvenc elfoglalt-ságaim egyike, de viszonylag lefoglalt, tehát a mosogatást is besorolhatjuk az RNR (rendszeres napi rutin) cselekedetek közé, ha ilyen szemszögből nézzük. Mire végeztem fél hét felé járt és én kezdtem elálmosodni. Ez a nap is hosszú volt és a tegnapi is, és mindössze négy órát aludtam a két nap alatt, fura hogy ilyen jól bírtam, de hát a stressz és az adrena-lin együtt csodákra képes, főleg ha még egy kis koffeinnel is megspékeljük a koktélt. Átsétáltam a nappaliba és leültem én is a TV elé, az ugyanúgy, mint a rádió a kocsiban vámpír hangerőre volt állítva, ha füleltem ki tudtam venni a bemon-dónő hangját, de ez túl nagy energiát igényelt, ezért inkább hagytam had legyen csak egy kis háttérzaj belőle. A háttérza-jokkal csak az a baj hogy némelyik altat és ez is olyan volt. Kicsit el is aludhattam, mert arra ébredtem, hogy Esme és Alice beszélget. Pár mondtam után fölfogtam, hogy a téma az, hogy nem hagyhatnak a kanapén aludni és vajon föléb-rednék-e ha fölvinnének.
- Nem alszok – szólaltam meg rekedtes hangon.
- Fölébresztettünk? – kérdezte Esme.
- Vissza fogok tudni aludni. Egyébként nekem a kanapé is megfelel.
- Nem alhatsz egy kanapén – mondta Esme.
- Aludtam már sokkal rosszabb helyen is – jegyeztem meg.
- Ezt egyszer el kell mesélned – vágott közbe Alice – de most keresünk neked egy alkalmasabb helyet az alvásra.
Nem tudtam mit gondol alkalmasabb hely alatt, de tudtam hogy a házban rengeteg kihasználatlan, pontosabban alvásra nem használt ágy van, de nem akartam őket kiszorítani a szo-bájukból.
- Nem szeretnélek kiszorítani titeket a szobátokból.
- Ja, még nem mondtam, van vendégszobánk, természetesen ággyal – kuncogott Alice bennfentes viccén.
- Nem mondtad.
- A kérdés csak az, hogy mennyire vagy álmos? Vigyelek vagy mész a saját lábadon – találgatott.
- Saját láb – feleltem elszántan.
Esme előre ment, én utána Alice pedig inkább mögöttem ma-radt, ha mégis elaludnák lépcsőzés közben, és el kellene kap-ni. Az első lépcsőforduló után elege lett Alice-nek és inkább fölvitt a nem tudom hányadik szintre. A szobából nem sokat láttam, annak ellenér, hogy Esme felkapcsolta a villanyt, még a látáshoz is fáradt voltam. Alice az ágyra ültetett le én lerúg-tam a cipőm és olyan gyorsan vetettem le a ruhám és az ék-szereimet, amilyen gyorsan csak tudtam. Alice készségesen elvett mindent a kezemből, amikor már csak bugyi és melltar-tó volt rajtam bebújtam a takaró alá, ebben a pillanatban az sem érdekelt, hogy a melltartó kicsit kényelmetlen, csak az hogy aludhassak végre. Mielőtt nagyon mély álomba merül-hettem volna volt még egy dolgom, figyelmeztetni Alice-t.
- Alice, eszedbe ne jusson átöltöztetni – figyelmeztettem ásí-tások közepette, mivel pár emlékből láttam, hogy Alice-nek milyen darabok tetszenek és én egyikben sem akartam ébred-ni.
- Rendben – egyezett bele, bár hangja csalódottnak tünt.
Arról a napról ez volt az utólsó emlékem.