Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet, remélem valaki örül neki... Este a google térképét nézegetve (megjegyzem nem ez a hobbim, okkal tettem) rá kellett jönnöm, hogy Cullenék elképzelt otthonának helye nagyon messze van minden mástól és főleg Vancouvertől ahova elképzeltem a sulijukat és Carlisle munkahelyét, ergo még vámpír vezetési stílussal is több mint négy órát kellene naponta autózniuk, hogy oda vissza megtegyék ezt a távolságot. Ezért kicsit arrébb költöztettem a dolgokat. Így a házuk a Brit Kolumbiai Harrison Hot Springs közelébe került, a sulis munkahelyes dolog meg Abbotsfordba, ami az előzőtől kb. 60 km-re található. Erre a hosszú kitérőre pedig csak azért volt szükség, mivel néhány helyen már megneveztem Vancouvert... és nem szeretném, ha hülyének néznétek. De nem húzom tovább a dolgot.
Jó olvasást!
Üdv: Bee

4. fejezet
Abbotsford High School

Az iskola tipikus volt. Egy modern iskolaépület sok üveg felülettel, körülötte L alakban nagy parkoló a másik oldalán egy kisebb park padokkal és asztalokkal. A kerítésen belül nagy sportpálya és egy másik épület, valószínűleg tornacsarnok.
Miután a portán készségesen útbaigazítottak könnyedén megtaláltam a tanulmányi irodát. Az épület belűről is átlagos volt egyik oldalon az irodák, tanári szoba és a könyvtár másikon az ebédlő és a lépcsőház, gondolom, az elsőn vannak a szekrények, és a termek egy része, a másodikon meg a többi.
A tanulmányi iroda jobbra az első ajtó volt, „eltéveszthetetlen” ezt a szót használta rá a portán ülő középkorú nő. Tényleg az volt ugyanis még az ajtóra is ki volt írva nagy fekete betűkkel. Valahogy az egész olyan fenyegetően, ijesztően hatott, pedig ide aztán semmi rossz emlék nem köt.
Bekopogtam.
- Szabad – hallottam egy fiatal női hangot.
Mikor, benyitottam még az a kis alaptalan félelmem is elszállt. Az iroda egy irodához képest otthonos volt, a kicsit terrás árnyalatú laminált padlóval jó összhangot alkotott a halvány kicsit drappos kicsit sárgás beütésű fal. Az egyik falon egy nagy, toszkán tájat bemutató festmény volt, aminek az alapszínei csak pár árnyalattal voltak sötétebbek a szoba színeinél. Az asztalnál egy harminc év körüli nő ült, akiről először Vilma jutott eszembe a Scoobie Doo-ból, csak egy kicsit vékonyabb és idősebb kivitelben SZTK-keretes szemüveg nélkül, bár szemüvege volt ráadásul fekete műanyag keretes, de dizájnosabb kivitelben.
- Jó napot! – köszöntem. – Elisabeth Thompson vagyok.
- Odessa Drakeford – kezet fogtunk – Foglalj helyet.
- Tudomásom szerint a nap folyamán már beszélt az apámmal – kezdtem.
- Igen, az apád elmondta, hogy most költöztél ide Londonból, és nálunk szeretnéd folytatni a tanulmányaid.
- Igen ezt terveztem – mosolyogtam rá – Akkor nyilván azt is elmondta, hogy ők a munkájuk miatt sajnos nem tudtak velem jönni.
- Igen – bólintott - át is faxolt erről egy levelet. Akkor lássuk a papírokat. Szükség lenne a személy igazolványodra, a múlt évi bizonyítványodra, a tanulmányi engedélyedre és ki kellene töltened egy formanyomtatványt. Hoppá – gondolkozott el - azt alá kellene írnia a gondviselődnek, ami nyilvánvalóan az apád, de ő ugyebár nincs itt – sóhajtott gondterhelten - Na mindegy majd megoldjuk valahogy.
- Letöltöttük az iskola honlapjáról – mondtam és odanyújtottam – Még azelőtt töltöttem ki mielőtt Vancouverbe jöttem.
- Egy gonddal kevesebb – lélegzett fel megkönnyebbülten - mindig megfeledkezek a letölthető verzióról.
Szépen sorban odaadtam neki, amiket kért.
- Amerikai vagy? – kérdezett meglepetten, mikor megnézte a személyimet.
- Igen, Los Angelesben születtem, aztán New Yorkba költöztünk, majd Európába. Az iskolát már ott kezdetem, főleg Párizsban és Londonban éltem, de a legtöbb európai országban jártam már – meséltem el a megbeszélteknek megfelelően.
- Hűha, ez aztán élet, még csak 16 vagy, de már több helyen jártál, mint a legtöbb felnőtt – állapította meg.
- Nem olyan jó – mosolyodtam el keserűen - nem tartozol sehova, nincs otthonod, nincsenek barátaid, mivel pár hónap alatt nem tudsz igazán beilleszkedni, és mikorra sikerülne, újra költözöl. Ha valakivel mégis összebarátkozol, akkor meg nehéz elbúcsúzni. Egy idő után már nem is próbálkozol.
- Sajnálom – mondta.
- Nem kell.
- Akkor hamarosan megint költözöl? – kérdezte.
- Nem ez most véglegesnek tűnik. A szüleim kaptak egy lehetőséget, hogy ők indítsák be a cég ausztráliai leányvállalatát, de előtte még van egy 6 hónapos munkájuk Japánban és tapasztalatszerzés céljából még 12 hónap az akkor induló kínai leányvállalatnál. Ezt én már nem vállaltam be, de ők szeretik csinálni.
- Aztán utánuk mész Ausztráliába? – kérdezte.
- Talán, de csak az egyetem után – mondtam - A továbbtanulás az egyik ok, amiért nem mentem velük, már csak pár évem van és a tanulást egyre nehezebb összeegyeztetni a költözésesekkel.
- Értem, remélem nálunk megtalálod a számításaid. Jut eszembe, szükség lenne egy hivatalos okmányra, ami igazolja, hogy lakcímed alapján ehhez az iskolához tartozol.
Hoppá én ilyenre nem emlékszem, bár ez nem zárja ki, hogy Jasper gondolt rá.
- Nézem! Remélem beraktam – remélem Jaspernek eszébe jutott.
- Ha még sincs meg behozhatod utólag is, vagy… van egy jobb ötletem, van egy ismerősöm az önkormányzatnál, ha felhívom biztos át tudja küldeni – ajánlotta fel segítőkészen, de nekem csak egy gondolat járt a fejemben: Jaj csak azt ne!
- Megvan! – mondtam megkönnyebbültem mikor megláttam az egyik papírlapon egy kis öntapadós lapot a „Bocs, de csak később jutott eszembe” felirattal.
- Rendben. Akkor már csak néhány dolgot kell megbeszélnünk – fogott bele egy hosszúnak ígérkező monológba - Először is nem tudom fogsz-e örülni neki, de miután utána néztünk az előző iskolád tantárgyi követelményeinek, úgy láttuk, hogy a legtöbb tárgyból ott tartasz, mint azok a diákjaink, akik most kezdik majd a harmadikot. Az egyetlen tárgy, amiből lemaradásod van az, az amerikai történelem, de miután konzultáltam a történelem szakos kollégával úgy döntöttünk, hogy ez behozható.
- Harmadik ez jól hangzik – mosolyodtam el.
Ez azt jelentené, hogy kihagyhatom a másodikot, ekkora szerencsét!
- Azért van pár kitétel, amíg nem hozod be a lemaradásod, nem vehetsz föl emelt szintű órákat, és nem vehetsz részt, az önkéntes alapon működő tanórán kívüli foglalkozásokon – vázolta a tényeket.
- Rendben.
- Természetesen, amint a kolléga úgy látja, ez a tilalom feloldódik. Egyébként szeretnél fölvenni valamely tárgyból emeltszintű órát? – kérdezett rá rövid gondolkodás után.
- Biológiából.
- Akkor abban a csoportban fenntartunk neked egy helyet – ígérte - Még egy dolog van, a házirend néhány pontját tisztáznunk kellene. Az iskolának nincs egyenruhája, de bizonyos ruhadarabok kerülendőnek minősülnek például az olyan felsők, amikből kivan a hasad, az olyan csípőnadrágok és miniszoknyák, amikből kivan a feneked, ha leülsz, de gondolom ez eddig sem volt másképp – lépett tovább máris az egyértelmű válaszra alig hagyva időt.
- Nem.
- Ezenkívül a tanítás kilenckor kezdődik és az esetleges igazolatlan késések percei összeadódnak, és ha kellő mennyiségű gyűlik össze, akkor az igazolatlan órának minősül.
Az igazolatlan órákat szigorúan büntetjük enyhébb esetben büntető feladatokkal, a szakkörökről való kizárással, durvább esetben felfüggesztéssel és évismétléssel. A hiányzások igazolása utólag történik szülői, orvosi vagy egyéb igazolással, de a hiányzás első napján még 9 óra előtt telefonon vagy személyesen értesíteni kell a hiányzásról az iskolát, esetleg előre látható hiányzás esetén az már előre is leigazolható.
Egy esetben lehet ettől eltérni, ha az előző nap folyamán betegség miatt hazaküldtek, ebben az esetben a hiányzás automatikusan bejelentettnek minősül, persze utólag itt is szükség van igazolásra.
Az előbb már beszéltem a büntetésekről ezek mindenfajta kihágásra érvényesek, ezekről majd kapsz egy rövid tájékoztatót.
Ja és még valami bár ez téged jelenleg nem érint, de azért elmondom, ha az átlagod közepes alá csökken az automatikus kizárást jelent az önkéntes tanórán kívüli foglalkozásokból – darálta le szinte lélegzetvétel nélkül a szabályokat.
- Rendben - bólintottam.
- Itt az órarended, a tanáraid névsora, hogy ki mit tanít és azt hányas számú teremben, a tájékoztató, amit ígértem, a szekrényed száma és kódja és egy könyvtári kártya, amivel használhatod a könyvtári gépeket és kölcsönözhetsz – adott át egy pakkot.
- Köszönöm – mondtam miközben felálltam.
- Akkor hétfőn látjuk egymást – mosolygott rám barátságosan - Az iskola pontban kilenckor kezdődik, ne késs - figyelmeztetett.
- Nem fogok. Viszlát – mentem ki az ajtón.
- Viszlát.
- Huh – csúszott ki a számos mikor becsuktam magam mögött az ajtót és egy mélyet sóhajtottam – Na ezen is túl vagyok.
Tulajdonképpen gyorsabban végeztem, mint vártam, az előtérben elhelyezett óra szerint csak szűk negyven percig voltam bent.

Hát még így sem jártam soha! Szombaton - mint általában - feltöltöttem az esedékes fejezetet, aztán rákattintottam a bejegyzés megtekintése ikonra és észrevettem milyen nagyon rövid lett - persze sejtettem, hogy nem egy kisregény, de akkor is szíven ütött - így nekiláttam a folytatásnak. Végül vasárnap kicsivel hajnali egy után elégedetten dőltem hátra... Nekem tetszett, amit írtam, remélem nektek is fog.
Jó olvasást!
Üdv: Bee

3. fejezet
Pár nap

A szerda elég eseménytelenül telt. Reggel hatkor ébredtem, felöltöztem és lementem, Esme már friss péksüteménnyel várt. Aztán a délelőttöt azzal töltöttem, hogy kipakoltam a hétfőn vásárolt ruhákat és a csomagjaimat és így végre előkerültek a pizsamáim.
Délutánra egész jó idő lett és kisütött a nap is, ezért kiültem a nagy tetőteraszra a laptopommal és olvasgattam az interneten, meg letöltöttem néhány zenét. Este megfürödtem, aztán lefeküdtem.
Csütörtökön megint korán ébredtem és a napom a tegnaphoz hasonlóan indult. Jasper ma ment el Jenkshez a félkész papírjaimért, azt tervezte, hogy délután elkészíti a szükséges fényképeket, aztán éjjel befejezi őket. Megbeszéltem Esme-vel, hogy nem kell minden nap gyorséttermi ételt ennem, valamit én is össze tudok ütni, és legalább lekötöm magam, úgyhogy Alice-szel elvittek egy szupermarketbe bevásárolni. Az ebédemet már én főztem meg. Ráértem, úgyhogy csőben sült brokkolit készítettem és sütöttem hozzá egy kis csirkemellt is.
A délután Jasper tervei szerint alakult, és elkészítette a fény-képeket, Alice persze ezt is túlbonyolította és minden képhez más frizurát és más sminket készített, pedig ezek csak egyszerű igazolvány képek, de ezt ő nem akarta megérteni.
Pénteken már később ébredtem, úgy kilenc óra felé. Éjjel Jaspernek hála elkészültek az irataim, amik - nem nagy meglepetésre - hibátlanok lettek.
Carlisle ma délutános, úgyhogy mindenki otthon volt, még Rose és csodák csodájára Nathe is. Az első alkalom vasárnap óta, mikor önként egy légtérben tartózkodik velem, legalábbis úgy gondolom, nem kényszerítették rá, bár Emmettből ki tudnám nézni, hogy el állja a kijáratot. Azért a fejlődés nem volt túl nagy, lehető legtávolabb ült le tőlem. Ha pénteken is furán viselkedett volna, azt hihetném, hogy a vérem miatt teszi, de ha akkor nem zavarta, akkor most miért zavarná.
Esme megkérte Edwardot, hogy játsszon a zongorán, úgyhogy most azt hallgattuk. Már kezdetem magamat úgy érezni, mint egy szoborparkban, amikor Carlisle megszólalt.
- Az éjjel megint behozták Dianne Laforge-t.
- Most mi történt vele legurult a lépcsőn vagy megint elfelejtett védekezni? – kérdezte Rosalie cinikusan.
- Beleesett egy bokorba – közölte szárazon a doktor. Esme és az ő kivételével mindenki nevetésben tört ki, Carlisle-on látszott, hogy csak visszatartja én meg csak azért nem nevettem, mert nem tudtam mi benne olyan vicces.
- Mennyire volt részeg? – kérdezte Bella.
- Mint általában – válaszolt Carlisle.
- Ki ez a Dianne Laforge? – kérdeztem, mert már elegem volt abból, hogy csak én nem értem a viccet – A neve olyan franciás.
- Egy beképzelt kis kurva – válaszolt Bella tömören, tőle rendkívül távol álló stílusban.
- Nem vagy túl jó véleménnyel róla – állapítottam meg - Mivel érdemelte ki?
- Flörtölni próbált Edwarddal – válaszolt helyette Alice – Egyébként az apja francia, onnan a neve, idén lesz harmadikos, és őt fogják megválasztani diákelnöknek. Elég népszerűnek számít, főleg a fiúk körében, előszeretettel szégyenít meg másokat, és kiválóan megvezeti a tanárokat – jellemezte lényegretörően.
- És nem veti meg az alkoholt – tettem hozzá.
- Mást se – morogta Bella.
Azt hiszem a régi életem nem lesz téma, ha rajtam múlik. Pár dolgot leszámítva, és persze finomítva, az én rövid jellemzésem, sem festene másképp. Nem vagyok büszke rá, de ha nyíltam rákérdeznek egyszer, akkor természetesen nem fogok hazudni róla.
Carlisle szakított ki a gondolataimból.
- Csak azért mondtam el, mert erről jutott eszembe, hogyha megkezdődik a tanév, akkor nem lesztek itthon. – A mondat kimondatlan vége úgy szólt, hogy csak Esme lesz itthon.
- Sigfried még a közelben van, ugye? – kérdeztem rögtön, mikor felfogtam a mondat hátsó értelmét.
- Vasárnap óta nem láttuk, de tegnap behoztak egy gyanús holtestet.
- A kertészt? – kérdeztem rá félve. Carlisle megrázta a fejét.
- Harminc év körüli nő, nem tudták azonosítani – mondta.
Ez azt jelentette - ha így ki nem is mondták -, hogy nem hagyhatnak egyedül Esme-vel, mert ha Sigfried megjelenne, egyedül biztos nem tudna megvédeni. Mindenki megértette.
- Ha döntene azt Alice látná? – kérdezte Esme, bár ez inkább megállapítás volt.
- Igen, de ha nem tervezgeti túl sokáig akkor, még futva sem érünk haza elég gyorsan Vancouverből – válaszolt nyíltan Alice.
- Mi nem tudunk időben hazaérni, tehát Lisának kell közelebb lennie – kezdte Jasper, és úgy tűnt a többiek értik mire gondol – Vajon, ha sokan vennék körül Lisát próbálkozna-e?
- Múltkor nem tette – jegyezte meg Edward.
- Miről beszéltek? – kérdeztem
- Ha sok ember vesz körül nem valószínű, hogy megtámad, túl kockázatos. A lelepleződéshez elég, ha egyetlen egy szemtanú megmenekül, mielőtt végezhetne vele. És ez azt jelenti, hogy nem kell állandóan a közvetlen közeledben lennünk – magyarázta el Edward Jasper ötletét.
- Ez veszélyes, ha mégis megteszi rengeteg ártatlan ember hal meg – mondta Esme és elég kellemetlenül érintett, hogy az ő morális érzéke fejlettebb, mint az enyém. Nekem lehet, hogy nem jutott volna eszembe a többi ember. Mary mindig mondta, hogy hajlamos vagyok csak a saját érdekeimet szem előtt tartani… Szerencsére Edward megmentette a helyzetet.
- Lisa szerint múltkor is megtehette volna, ha vállal egy kis kockázatot, de akkor sem tette meg, most miért tenné – tette fel a kérdést - Ráadásul közel leszünk, és Alice pár perccel előtte látni fogja, mit tesz, ha korábban nem is. Az a pár perc elég lesz arra, hogy elvigyük Lisát.
Esmen látszott hogy föladja, Carlisle hasonló kép.
- És mit terveztek, ott hagytok egy plázában, vagy mi?
- Alice nem nyugodna bele, hogy te csak vásárolgatsz, míg neki megint végig kell hallgatnia ’’33-as világválság okait és következményeit – kuncogott Edward.
- Akkor?
- Velünk jössz az iskolába – jelentette ki.
- Na ne – tiltakoztam – Bármit csak azt ne.
- Akkor jobb lesz, ha előkeresem az ezüst tálcát – viccelődött Edward.
- Hol kell beiratkozni? – kérdeztem vigyorogva.
- Ne siess ennyire! – kezdte Jasper – Előtte még bizonyítványt is kell hamisítani. Ráadásul ha tartjuk magunkat a történetedhez akkor angliait. Régen láttam angol bizonyítványt – sóhajtott.
- ’’71-ben. Nem volt az olyan rég, még most is emlékszem arra a borzalmas egyenruhára – fintorgott Alice, amin mindenki elnevette magát.
Az emlékeiben láttam azt a „borzalmas” egyenruhát, én inkább átlagosnak nevezném, bár Alice-nek maga lehetett a pokol, hogy minden nap ugyan azt kellett viselnie.
- Hát ezen segíthetünk – kezdtem – A St. Johanna egy londoni magániskola leányintézménye így mindkét országban elfogadott bizonyítványt adnak ki, tehát csak le kell másolnunk. Az pedig nem nagydolog – mondtam.
- Ez tapasztalat? – kérdezte Jasper.
- Az, bár bizonyítványt csak egyszer csináltam, általában csak igazolásokat és felmentéseket írtam, meg aláírásokat másoltam. Ja és egyszer volt egy nyelvvizsga bizonyítvány is – soroltam kevésé törvényes tetteimet.
Mindenki nagyon nézett, és kínos csend lett, már majdnem megkérdeztem, hogy na ki veti rám az első követ, amikor Jasper megszólalt.
- Legalább államilag elismert volt?
- Az hát. Egy barátnőm a vizsgabiztos fiával járt és miután szakítottak, az bosszúból minden egyes alkalommal meghúzta. Párszor beültem a vizsgájára, úgyhogy tudom, hogy simán átment volna – próbáltam szépíteni a dolgon.
- És a bizonyítvány?
- Egy srácnak kellett a négyes átlag a nyári munkájához – feleltem - És mindig csakis szívességből tettem.
- Mért érte ez meg neked? – érdeklődött Jasper.
- A barátság alapja a bizalom, de voltak olyanok, akikben nem bíztam meg teljesen – mondtam.
- És ha a lekötelezettjeid, akkor számíthatsz rájuk – fejezte be a gondolat menetemet.
- Tudták, hogy nem vagyok fair játékos, de sosem kellett bebizonyítanom. Csak óvintézkedés volt.
- Valójában miért jöttél el Renoból – kérdezte Carlisle.
Nyeltem egyet, számítottam arra, hogy előbb vagy utóbb elő-kerül ez a kérdés, de reméltem, hogy inkább utóbb. Vettem egy mély levegőt mielőtt válaszoltam volna.
- Megviselt Mary elvesztése és féltem, hogy nem tudnám ugyan úgy folytatni a dolgokat. Az életem olyan volt mintha több darabban játszanék egyszerre. Volt egy Miss Carter a tanároknak, egy bezzeg Betty a szülőknek, egy irigylésre méltó Betty azoknak, akiket csak látásból ismertem és egy belevaló a haveroknak, volt egy Bessy a legjobb barátnőimnek, akire mindig számíthattál, de még ez sem én voltam teljesen. Az utóbbi időben gyakran tettem föl a kérdést valaki ismert-e igazán, de csak arra jutottam, hogy Mary ismert a legjobban, de hogy tudott-e mindent rólam, arról fogalmam sincs. A lényeg az, hogy jó színésznő voltam, de bármit én sem tudtam eljátszani és évről évre egyre több lett a szerep és féltem, hogy elfelejtem a szöveget – próbáltam őszinte ugyanakkor diplomatikus választ adni, persze minden kényes részletet nem hallgathattam el.
- Féltél, hogy kiderül? – kérdezett vissza Carlisle, hogy biztos lehessen benne, hogy jól értelmezte.
- Nagyon – sóhajtottam – Mondják, hogy szégyen a futás – kuncogtam – de tagadhatatlanul hasznos. Emellett, ha úgy gondoljátok, hogy ez megváltoztat dolgokat, akkor elmegyek.
Nehéz volt így kimondanom, de ha nem akarnak egy csalót védelmezni, akinek az élete hazugságokból áll, akkor azt teljesen megértem. Végül is igazuk lenne…
- És hogy gondoltad? Melyikünk vesse rád az első követ? – nézett végig a szobán Carlisle. Azért megnyugtató volt tudni, hogy ironikusnak érezné, ha ezért pont ők vetnének meg, de azért továbbra is hallgattam, így ő folytatta – Látom, érted a problémát, még ha el is akarnánk küldeni, akkor sem tehetnénk meg tiszta… – lelkiismerettel fejezhette volna be a mondatot Carlisle, de nem tette.
Se szívünk se lelkiismeretünk, mindig ezzel ugratott Mary, ha valami erkölcsi kérdésben akartam a tanácsát kérni, aztán a végén mindig hozzátette, erkölcs, ne nevettess. Ennek ellenére befejeztem Carlisle mondatát:
- Lelkiismerettel – kétkedő arcokkal találkoztam, mint az várható volt, így folytattam – szerintem nem kellene messzire menni, ha olyan valakit akarnák találni, aki bizton állíthatná, hogy születési előjoga egy lélek, mégis gondolkodás nélkül Siegfried elé lökne az első lehetséges alkalommal – Nem vártam választ, hiszen egy vámpírt meggyőzni, vagy legalább megingatni álláspontját abban a kérdésben, hogy van e lelke, a lehetetlen küldetés kategóriába tartozik.
- Mellesleg hogy ti hogy éltek és én az nem teljesen ugyan az – jegyeztem meg utalva a hazugságaimra - Nektek másképp nem megy. – Sosem számítottam arra, hogy egyszer majd magam ellen beszéljek, ez nem vall rám.
- Tényleg nem ugyan az. Neked titkolnod kellett a képességed és még Mary titkát is – jelentett ki Carlisle - Ez így nem élet.
- Mért, nektek az? – kérdeztem kétkedve, mert biztos voltam benne, hogy mástól más választ kaphatok és fogalmam sem volt ki fog válaszolni.
- Ez már nagyon, nagyon rég óta nem az – szólt közbe keserűen Rosalie.
- Nem élet egy embernek – pontosított Carlisle - és nem te választottad – tette hozzá és ezzel a beszélgetés számomra ijesztő fordulatot vett, de mivel Carlisle mondta, reméltem az utalás csak a véletlen műve, és én reagálom túl, ugyanis tőle nem vártam volna ezt.
- Ember vagyok, és még hosszú ideig szeretnék az is maradni – mondtam, hogy tisztázzam a helyzetet - És hogy nem én választottam? Ez így nem igaz. Lehetőség mindig van, nekem is számtalan lehetőségem volt – jelentettem ki magabiztosan, mintha ez olyan egyszerű és nyilvánvaló lenne, annak ellenére, hogy távolról sem az. Tudtam ezt én és mindenki más is a szobában.
- Hogy a végén úgy végezd, mint én? - kérdezett Alice – Ne értsd félre! Mindenem megvan, amit megkaphatok, van egy csodálatos családom, szerethetem Jaspert. Viszont nem emlékszem arra, hogy milyen volt. Nem tudom, mit veszthettem, és amit nem tudsz, az ugye nem is fájhat – éreztem benne a kétkedést a szólás iránt. Hisz mindenki azt hiszi, hogy Alice-nek emiatt könnyebb, de igazából senki sem tudja, mit érez az elvesztett lehetőségekkel kapcsolatban - Az elején a látomásaim nélkül megörültem volna, mi van, ha még arra is emlékszem, mit vesztettem. Persze elég kicsi az esély arra, hogy ugyanaz történjen veled is, mint velem, de annyi biztos, hogy begyógyszerezve végezted volna egy őrültekházában – jelentette ki.
- Talán – mondtam, annak ellenére, hogy tudtam igaza lehet, de szerettem hinni abban, hogy az élet nem csak fekete és fehér, igen vagy nem, a lehetőséget mindig meg kell adni.
- Gondolom, nyilvánvalóvá vált számodra, hogy addig maradsz, ameddig szeretnél – zárta le a beszélgetést Carlisle.
Rosalie fölpattant és kiviharzott a szobából, a többiek maradtak, még Emmett is.
- Köszönöm, de fogalmam sincs, hogyan fogom meghálálni – mondtam.
- Nincs rá szükség – hallottam több helyről is.
Jólesett, hogy nem küldtek el, és jobban éreztem magam attól, hogy elmondtam néhány dolgot. Nem éreztem már annyira hazugnak magam, mint előtte. Akármennyire is tiltakozik egy részem ellene – talán a nagyobb - egyre inkább úgy érzem, hogy az emberek világa nem nekem való.
- Sosem érdekelt mi történt? - kérdeztem pár perc múlva Alice-től.
- Phoenix óta tudok néhány dolgot, de kérdésedre az érdekel, hogy mi történt, de az nem, hogy milyen embernek lenni.
- Ezen talán tudok segíteni – külön kihangsúlyoztam a „talán”-t. – Ha szeretnéd, egyszer majd megpróbálhatok… - kerestem a megfelelő szavakat - körülnézni az emlékeid között és talán, de csak talán találok valamit.
- Hogyan, ha nem emlékszem? – kérdezte némi bizalmatlansággal a hangjában.
- Ez egy kicsit bonyolult, de megpróbálom elmagyarázni – kezdtem bele egy hosszas magyarázatba - Ugyebár egy személy emlékei és a múltja az két külön dolog, én az emlékeket látom, E/1-ben úgy ahogy a tulajdonos látta, de csak általában. Nagyon ritkán történnek furcsaságok. Százból egy-két alkalommal vagy még ritkábban, előfordul, hogy kívülről látok bizonyos dolgokat. Ezek más dolgok, nem hatnak rám annyira, mint az emlékek, mert nem élem át őket csak látom, nincsenek érzések, így olyan mint egy film.
- És ez miért is olyan fontos nekem? – érdeklődött.
- Mert ezek olyan dolgok, amik emlékként nem léteznek, vagyis én inkább úgy szoktam fogalmazni, hogy nem emlékszünk az emlékre, ott van, csak nem tudjuk előhívni. Mintha az agyunk direkt nem emlékezne dolgokra, mint annál az amnéziánál, amikor olyan eseményekre nem emlékszel, amelyet trauma vagy stressz kísért. Persze a nevét már megint elfelejtettem.
- Disszociatív amnézia – segített ki Carlisle.
- Kösz, Carlisle.
- Nincs mit.
- És ez rajtam mennyiben segít? – kérdezte Alice
- Úgyhogy párszor már működött. Egy lány nővérét nagyon durván összeverték, nyílt titok volt, hogy ki tette, de mivel ő nem emlékezett semmire, bizonyíték híján nem tudtak vádat emelni. Megpróbáltam megkeresni a kiesett emlékeket, sokáig nem történt semmi, aztán mégis találtam valamit - mondtam
- De az nem emlék volt, hanem a múlt egy darabja – fejezte be Alice a mondatom.
- Látom érted.
- Ezek után már a lány is emlékezett? – kérdezte.
- Nem – ráztam meg a fejem -, de ezután jelentkeztem tanúként. Persze a story-t kicsit plasztikáztam. A tettest meg elítélték
- Ez valami vak tyúk is talál szemet módszer? – kérdezte szarkasztikusan Edward.
- Te most le vak tyúkoztál? – a hangom egy oktávval feljebb csúszott.
- Vigyázz öcsi a csajszi mindjárt robban! – tört ki röhögésben Emmett.
- Azért nem ment még el minden eszem – emlékeztettem őket - de jegyezd meg, ha nem lennél erőfölényben ezt most nagyon megbánnád – figyelmeztettem.
- Én csak arra céloztam, hogy ez elég véletlenszerűnek tűnik – adta elő kicsit finomabban a véleményét Edward.
- Talán az elején még az volt, de mára már nem az, csak azon múlik, hogy kellőképpen rá tudok-e hangolódni Alice-re – próbáltam a lehető leghiggadtabban válaszolni. Nem akartam megadni Edwardnak azt az örömöt, hogy lássa, hogy felhúzott.
- Mikor próbálhatnánk ki? – tért vissza a témához Alice.
- Ma már semmiképpen sem, nem vagyok abban a hangulatban, de ha szeretnéd, akkor holnap megpróbálhatjuk - ajánlottam fel.
- Már alig várom – mosolygott rám Alice.
- Akkor lehozhatnád a bizonyítványod, hogy legyen minta – emlékeztetett Jasper.
- Rendben – bólintottam.
Kíváncsi voltam ő, vajon hogyan fogja csinálni, ugyanis az én technikámat inkább a szerencse jellemezte nem a tudás. Vagyis a félig meddig elcsent iskolai pecsét, ugyanis volt hozzá csekélyke hozzáférésem, lévén, hogy diákelnök voltam és például ezzel a pecséttel hitelesítettük a báli megrendeléseket is, persze csakis felügyelettel használhattam volna, az igazgató jóváhagyásával.
Újdonsült - az elmúlt egy évben kialakult – rendmániám következtében gyorsan meg lett a bizonyítványom. Miután átadtam Jaspernak egy darabig csak nézegette és mikor már kezdett elegem lenni megszólalt.
- Szín ötös vagy – állapította meg.
- Nem szoktam vele dicsekedni – mondtam - Régi hobbim volt a stréberek emlékeiből tesztet írni, mondjuk az utóbbi egy évben távolról kerültük egymást az emlékekkel, úgyhogy muszáj volt elkezdenem tanulni, egyébként egy katolikus leányiskolába mást nem is lehet csinálni. Így visszatekintve borzasztóan unalmas volt, nem tudom, hogy eddig miért nem tűnt fel – talán, mert egy vámpír sem akart megölni, fejeztem be magamban a mondatot.
- Tehát szerinted, aki tanul az stréber? – kérdezte.
- Nem csak az a stréber, aki a tanuláson kívül mást nem csinál, és nem azért tölt el vele ennyi időt, mert ennyire van szüksége, hanem mert nincs jobb dolga – mondtam.
- Mit értesz a jobb dolog alatt?
- Az korosztályonként változó – kifejthettem volna, hogy család, barátnők, fiúk, bulizás, sport, filmek, zenék, könyvek stb. (persze nem fontossági sorrendben) de így egyszerűbb volt és nem eredményez újabb kérdéseket.
- Diplomatikus válasz – jegyezte meg.
A továbbiakban hanyagoltuk a témát, sőt minden témát-
Figyeltem Jaspert munka közben, aztán mikor az aláírások után – melyeknek lemásolása egy vámpírnak természetesen nem okoznak problémát ezzel szemben nekem hosszas gyakorlásra volt szükségem, ahhoz hogy elfogadható módon tudjak aláírásokat másolni – a pecséthez érkezett előkerült a az gép, amit eddig még csak tévében láttam és, ami 3D-ben képes „nyomtatni”.
- Wow – csúszott ki a számon mikor megláttam a „nyomta-tót” vagy hát nem tudom annak hívják-e egyáltalán – Azért ezzel egy kicsit könnyebb.
- Te hogyan rakatd rá az iskolai pecsétet? – érdeklődött.
- Kölcsönvettem.
- Elloptad? – kérdezte meghökkenve Jazz.
- Fogalmazzunk inkább úgy, hozzáférésem volt – mondtam.
Miután a szkennerrel fölvitte a pecsét képét a gépre, egy programmal a pecsét egyik feléhez magasságot adott a sötét részeknek a másikhoz pedig mélységet és miután „kinyomtat-ta” már csak össze kellett nyomnia a két lapocskát – persze elég erősen – úgy hogy a lapot közéjük illesztette és már kész is volt a dombornyomatos pecsét.
- Szép munka – állapítottam meg.
- Kösz. Egyébként még ma be kéne iratkoznod, mert hétfőn kezdődik a tanítás – tájékoztatott.
- Ja, de ehhez nem kellene egy szülő, vagy valami papír, hogy miért nem a szülő irat be, meg tanulmányi engedélyem sincs, vagy van? – végül is miért ne gondoskodhatott volna már arról is.
- Tíz percen belül lesz – jelentette ki és már munkához is látott – Te addig töltsd ezt ki – nyomott a kezembe pár papír-lapot.
- Okééé – először dunsztom sem volt mi az, de aztán a címből rájöttem, hogy egy beiratkozáshoz szükséges formanyomtat-ány és már az első pontnál megakadtam – Jazz van középső nevem?
- Nincs. Remélem nem baj.
- Nem dehogy.– aztán eszembe jutott, hogy az irataimból könnyebb lesz kitöltenem, mint fejből, úgyhogy elővettem őket.
Jasper tényleg tíz perc alatt kész lett a tanulmányi engedélylyel, aztán míg küzdöttem a nyomtatvánnyal írt egy papírt arról, hogy a szüleim miért nem tudnak személyesen beíratni, és még fel is hívta az iskolát, hogy ezt az igazgatónak is el-mondja. Végül „szüleim” aláírása is odakerült a papírra.
- Akkor, ha felöltöztél, beviszlek Vancouver-ba – állt föl a számítógép mellől.
- Kísérd inkább el Alice-t – szólt közbe Carlisle – Én is rá-érek elvinni Lisa-t, még közel három órám van a műszakomig.
Eddig nem is tudtam, hogy Alice készül valahová.
- És ki hozza haza? – kérdezte.
- Majd én – szólt le Alice az emeletről és egy másodperc múlva már a nappaliban állt – Még van egy kis dolgom, de az nem tart sokáig.
Most vettem észre, hogy Alice átöltözött, eddig utcai ruhában volt és magasabb sarkú cipőben most sportosabbra váltott. Aztán feltűnt, hogy lilás karika van a szeme alatt, és hogy a szemei feketék. Ez után már nyilvánvaló volt, hogy milyen típusú dolga van Alice-nek. Mikor Jasperra néztem rájöttem miért tanácsolta Carlisle, azt hogy kísérje el Alice-t, ő még szomjasabbnak látszott.
Mielőtt Alice észrevehette volna, hogy rájöttem milyen dolga van fölmentem a szobámba átöltözni. És hogy miért nem szerettem volna, hogy Alice észrevegye? A válasz egyszerű, az volt a tapasztalatom Mary-nél, hogy rosszul viselte, ha ilyen téren észrevettem a gyengeségét vagy nevezzük inkább szükségnek, az talán jobb szó.
Pár percig gondolkodtam, hogy miben menjek, végül egy sötétszürke csőszáru farmer mellett döntöttem, ami Alice szerzeménye volt. Felvettem hozzá az iskolai egyenruhából megmaradt barackszín pulóvert és hogy a V kivágása ne legyen túl kihívó a nyakamra tekertem egy sötétszürke kendőt, amiben kicsit sötétebb barack szálak is vannak, a cipők közül pedig egy szürke magas sarkúra esett a választás, ami szintén Alice szerzeménye. A hajam, kivasaltam, összekötöttem és felraktam egy barackszín fejpántot is, hogy hátrafogja a rövidebb hajszálaimat (így állítólag komolyabbnak látszom). A szolid sminkemben szintén ez a két szín dominált. Végül föl-kaptam egy irattartó mappát a papíroknak és egy szürke kis-táskát, amibe átraktam a telefonom és a pénztárcám. Egyrészt büszke voltam magamra, mert nem telt teljes negyed órába mire elkészültem, másrészt reméltem Carlisle nem haragszik majd, hogy megvárakoztattam.
- Bocs, hogy ilyen sokáig tartott – kezdtem rögtön így elővigyázatosságból.
- Megszoktam – sóhajtott – Alice és Rose mellett nem volt nehéz, néha még Esme is képes órákig a tükör előtt állni, Nessie-t rettentően elrontották a lányok és Bella-nak is meg volt a ruhakeresgélős korszaka.
- Ez a sorsotok – csóváltam meg a fejem széles vigyorral az arcomon.
Pár perc múlva már Carlisle Lexusában ültünk útban Van-couver felé. Egyenlőre csendben, de nem hittem, hogy ez így is marad, pedig nagyon örültem volna neki. Végül Carlisle törte meg a csendet, mikor észrevette, hogy a kilométerórát nézem, a mutató úgy 160 és 180 között ingadozott az útviszonyoktól függően.
- Zavar? Mert mehetek lassabban is – ajánlotta fel azonnal.
- Nem, dehogy. Szeretem a sebességet, csak meglepődtem – ismertem be - Azt, gondoltam hogy sportosan vezetsz, de úgy hússzal lejjebb tippeltem volna az átlagot. Egyébként meg bízom a reflexeidben, úgyhogy miattam nehogy lassíts.
- Pontosan erről szerettem volna beszélni veled – mondta, mire a fejemben megkondultak a vészharangok.
- Gondolom, nem a vezetésre céloztál…
- Nem, a bizalomra. Túlságosan is bízol bennünk – kezdte én pedig olyat tettem, ami nem volt igazán illendő; közbevágtam, de reménykedtem, hogy ezzel megkímélem magam egy kínos beszélgetéstől.
- Az emberismeretemben bízok – jelentettem ki
- Az megtéveszthető és mi erre vagyunk kitalálva – a "kitalálva"-t egy kicsit furán ejtette ki.
- Carlisle tudom! 14 évig éltem egy vámpírral és a legkínosabb emlékeim arról szólnak, hogy hogyan próbált erről meggyőzni és ráébreszteni arra, hogy ne bízzak benne. Elárulom, nem sikerült neki, pedig hidd el nagyon próbálkozott, de meghazudtolni sosem tudta magát. Ti sem tudjátok - mondtam és igencsak küzdöttem magammal, hogy megőrizzem a hidegvérem és a hangon se csússzon feljebb egy oktávval.
- Nem az a baj, hogy valamennyire bízol bennünk, ha nem tennéd, akkor már rég nem itt lennél. Olyan gyorsan menekültél volna el, ahogy csak tudsz. A baj az, hogy túlságosan is bízol bennünk, természetesnek veszel olyan dolgokat, amik nem azok. Az önuralmunkat, azt hogy nem ölünk embert. Természetesnek vetted, hogy Jasper bóknak szánta hogy nincs is rossz illatod, holott ebben még mi sem voltunk biztosak – fejtegette, de közben továbbra is az utat figyelte (nem mintha szüksége lett volna rá) csak néha pillantott rá, úgy mondatonként egyszer.
- Észre is vettem – jegyeztem meg - Lehet, hogy természetesnek veszem, lehet hogy nem, de az hogy nem rohanok el sikoltozva, az nem jelenti azt, hogy nem veszem észre. Mert észreveszem. Ha egy pillanatig másképp néztek rám, ha egy kicsivel gyorsabban mozdultok, vagy ha épp túl sokáig vagy-tok mozdulatlanok. Az összes apró utalást, kétértelmű meg-jegyzést, vagy mondatot, amik néha megrémisztenek, de túl-lépek rajtuk – soroltam és éreztem, hogy egyre jobban bele-lendülök és ezzel együtt a kontrollom is kezdtem elveszíteni a mondataim felett - Lehet, hogy nem természetes, de az sem, hogy tudom hányféle módon tudnátok úgy megölni, hogy észre se vegyem, és hányféle képen úgy, hogy könyörögjek a gyors halálért. Hidd el Carlisle a bizalmam nem természetes és nem feltétel nélküli. Nektek szól. Nem a vámpíroknak. Nem akárkinek, akivel összehoz a sors. Csak nektek. És ha ettől boldogabb vagy, akkor igen, ott van bennem a félsz – ismertem be végül.
- Rendben, akkor ezt a témát átugorhatjuk – mondta Carlisle, de most nem nézett rám egyszer sem, máskor mindig megtette, ha hozzám beszélt, most már csak mereven az utat figyel-te.
Rögtön rossz érzés kerített hatalmába, mert tisztában voltam vele, ha igazam is volt – és ebben biztos voltam – akkor is jócskán elvetettem a sujkot.
- Carlisle sajnálom, kicsit túllőttem a célon „a tudom, hogy hányféle módon” -os rész nélkül is meggyőző lehetett volna a mondat. Remélem tudod, hogy ez nem kifejezetten rólad, rólatok szólt, hanem a nagy átlagról szól – mondtam és még én is azt gondoltam róla, hogy nagyon gyenge bocsánatkérés.
- Nem tetted oda a végére az „és természetesen tudom, hogy soha nem tennétek ilyet”, részt – még mindig az utat nézte.
Hallgattam, megvolt rá az okom, hogy ne tegyem oda azt a részt. Jasper, Rosalie, Emmett, Edward, már mind öltek embert, lehet, hogy Nathe is, azt meg, hogy Alice mit csinált a zavaros időkben senki sem tudja. Ha egyszer vagy inkább többször megtették, mi akadályozná meg őket egy következőben? A család nyilvánvalóan, de azért mégis!
Bíztam bennük valamennyire, hisz megmentették az életem, de azért mégis…
- Azt hittem ez az előzőkből következik – persze ha ez kell hát legyen.
- Látod – nézett újra rám – Azt hiszed, hogy megbántott, amit mondtál, és te rögtön visszakozol.
Tehát innen fúj a szél. Teszt volt és én bedőltem neki.
- Nyertél, megadom magam. Túlságosan is bízom bennetek és hagyom magam megvezetni – vallottam be.
- Az előbb kitérő választ adtál, nem ismételted el a mondatot – emlékeztetett.
- Nem tényleg nem – ismertem el - de ha ezzel megbántotta-lak, akkor sajnálom.
- Akkor sem mondanád – állapította meg és mintha egy halvány mosolyt véltem volna felfedezni a szája sarkában, de mivel az okát nem értettem hajlandó voltam elhinni, hogy esetleg rosszul láttam.
- Nem – csóváltam meg a fejem.
- Lehet, hogy megleplek vele, de elégedett vagyok – akkor talán mégis jó a szemem.
- Elégedett? – hát ezzel tényleg meg lepett – Azt hittem rosszul esett.
- Miért ne lennék elégedett? – kérdezte - Az előbbi azt bizonyítja, hogy azért mégsem bízol meg bennünk teljesen, ahogy azt az elején hittem. És ez így van jól. Másrészt már régen kinőttem abból a korból, amikor fáj az igazság – viccelődött.
Nem akartam arról, vitatkozni, hogy mi is az igazság, egy vámpírt meggyőzni arról, hogy jobb, mint amilyennek gondolja magát lehetetlen.
- Nem is tudtam, hogy ez kinőhető.
- Nem az, de az igazságot meg lehet szokni – mosolygott
- Közel huszonötször vagy nálam idősebb, úgyhogy fejet hajtok a bölcsességed előtt – mosolyodtam el én is.
- Ezt most számoltad ki? - nevetett Carlisle.
- Nem, amint megvolt az évszám, úgyhogy már egy ideje tartogattam a jó pillanatra – ismertem be.
- Megérkeztünk. – mondta és leállította a motort.
- Köszönöm a fuvart – viccelődtem, miközben kiszálltam
- Szívesen máskor is kisasszony – folytatta Carlisle. – A viccen kívül, itt megvárlak.
- Nem fogsz elkésni a kórházból? - kérdeztem
- Ha fennállna a veszély, Alice figyelmeztetett volna – mondta - egyébként még bő másfél órám van, és a kórház csak kétsaroknyira van innen.
- Sietek vissza – ígértem meg.

Most csak egy rövidebb átvezető fejezetet hoztam, de azért jó olvasást! Majd megpróbálok sietni a következővel!
Üdv: Bee

2. fejezet
Kedd

Mikor felébredtem félhomály volt, tehát vagy hajnal, vagy alkonyat. Először a hajnalra szavaztam, mert még mindig álmos voltam, és ezt megmagyarázná, ha kedd hajnal lenne, mert az azt jelentené, hogy megint csak pár órát aludtam. Aztán megláttam a táskámat az ágy mellett és megkerestem a telefonom. A kijelző 19:34-et mutatott, tehát alkonyodik. A nap legalább stimmelt, tényleg kedd volt. A 19.34 azt jelentette, hogy több mint 24 órát aludtam, eszerint illene fölkelnem. Mikor kimásztam az ágyból, még mindig csak melltartó és bugyi volt rajtam tehát Alice hallgatott rám.
Annak ellenére, hogy átaludtam egy teljes napot még mindig fáradt voltam. Úgy gondoltam egy tusolás jót tenne és egy kicsit éhes is voltam, tulajdonképpen a gyomrom keltett fel. Épp azon gondolkoztam, hogy hol fürödhetnék, amikor meghallottam Alice hangját a lépcső felöl.
- Kopp-kopp.
Csak ekkor tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen nincs is ajtó a szobán, és a lépcső sem folytatódik, tehát a padláson lehetek. És tényleg ott voltam, mert mikor fölnéztem, láttam a keresztgerendákat, persze a tetőt (értsd a cserepeket) leszigetelték és faborítást kapott.
- Szia, elvitte a cica a nyelved?
- Ja nem. Szia, Alice. Csak most vettem észre, hogy milyen nagy ez a szoba és milyen magas. – Igaz a falnál csak egy méter magas lehetett, de a szoba közepén körülbelül négy méter volt a belmagasság.
- Hát igen ez az előnye a padlásnak, egyébként bocs, hogy ilyen magasra kerültél, csak hát mikor elosztottuk a szobákat még nem számítottunk vendégre. Az eredeti vendégszobát kapta meg Nathe és így maradt a padlás – szabadkozott.
- Szeretem a tetőtereket, ráadásul olyan szépen van berendezve – mondtam.
Sötétbarna keményfapadló volt és ugyanilyen fával volt borítva a mennyezet is és a tetőgerendák is ilyen színűek voltak a bútorokkal egyetemben. A falak tört fehérek voltak apró kék virágmintával ugyanilyen volt az ágynemű is. A padlóra több szőnyeg is volt terítve mind vastagok, bolyhosak és tört fehérek voltak.
- Esme örülni fog, hogy tetszik – rántott ki Alice a gondolataimból - Félt, hogy sötét lesz, de kár volt.
- Ez tapéta? – kérdeztem a falat nézegetve.
- Nem festék és van egy kis története – kezdett bele egy hosszúnak ígérkező történetbe - Először úgy terveztük, hogy Forks után a keleti partra költözünk, később Nessie miatt úgy gondoltuk nem megyünk olyan messzire. Ezért vettük meg ezt a házat, persze az üveges részt már mi építettük hozzá, de ez a része elég öreg. Nekünk eszünkbe se jutott megnézni a padlást, csak akkor jöttünk fel mikor a tetőteraszt építettük. Kész kis kincsesbánya volt Esme-nek mert tele volt régi bútorokkal. Nem tudom tudod-e, hogy Esme restaurátor - állt meg egy pillanatra.
- Nem tudtam – feleltem.
- Akkor a falak még fehérre voltak meszelve, de néhol leomlott a vakolat és alatta ilyen volt, mint most. Esme-nek megtetszett és lekaparta a vakolatot és a régit restaurálta, meg a bútorokat is, úgyhogy nagy része eredeti.
- Gyönyörű lett – ámuldoztam.< - Sajnos a fürdőszoba elég kicsi és gardrób sincs – közölte Alice, az utóbbi miatt igen letört volt. - Ezt úgy mondod, mintha kész katasztrófa lenne. - Az is. Próbáltam rábeszélni Esme-t, mert szerintem lenne rá elég hely, de ő azt mondta, hogy egy külön helység nem fér el – panaszkodott -, de a kedvemért berakott két szekrényt, amik illenek a szobához, és pakolni is lehet beléjük. Ja és a fürdőről jut eszembe, hogy úgy láttam, fürödni szeretnél. - Igen, azt terveztem. - Készítettem be törölközőket – mondta - Amúgy sajnos csak egy zuhany fért be… én masszázskádat akartam – tette hozzá. - Köszönöm – feleltem - Egyébként ez a masszázskád valami vámpírőrület – érdeklődtem - mert Mary is ragaszkodott hozzá, hogy minden fürdőszobában legyen. Pedig egy évben, talán ha kétszer használtam.- Egy nagy kádnak pedig megvannak az előnyei – kalandozott el egy pillanatra - Mellesleg, ha végeztél, gyere le enni, gondolom éhes vagy. Az előnyökre inkább nem voltam kíváncsi, így mielőtt bementem volna a fürdőbe, otthagyva Alice-t, csak ennyit mondtam: - Majd megyek. Az Alice által kissé leszólt fürdő egyáltalán nem érdemelte meg hogy leszólják. Passzolt a szobához ugyanolyan fapadló volt és a falak is olyanok voltak, mint a szoba többi részén (először megijedtem, hogy árt neki a pára, aztán mikor jobban megnéztem észrevettem, hogy le van húzva valami átlátszó lakkfélével, ami megvédi a víztől) és igaz, hogy nem volt benne masszázskád, de egy olyan hiper-szuper tusoló volt helyette ami, tele volt masszázsszelepekkel és még zenelejátszó is volt benne rádióval. Miután megfürödtem már nem volt kedvem megszárítani a hajamat ezért inkább még vizesen befontam és feltűztem, hogy nem csöpögjön. Fölvettem egy farmert és egy pólót aztán lementem. Így lefelé már feltűnt, hogy milyen magas is a ház, bár ha naponta párszor megteszem ezt az utat biztos, hogy lemegy az a két-három kiló, amit az elmúlt évben szettem fel, mert abbahagytam a rendszeres sportot. Persze testnevelés órák még most is voltak és néha eljártam futni, de hát ez távolról sem volt ugyan az. < - Jó estét, mindenkinek – álltam meg a lépcső alján. Kicsit kínosan éreztem magam, és nem igazán tudtam mit is kéne mondanom, szerencsére Esme kisegített. - Kialudtad magad? – kérdezte - Igen és a szoba is igazán szép – mondtam. - Köszönöm, örülök, hogy tetszik – mosolygott rám és én is visszamosolyogtam. – Éhes vagy? – kérdezte - Alice azt mondta, az leszel. - Alice-nek most is igaza lett – feleltem. - Alice azt is mondta, hogy szereted a kínait. - Ebben is igaza volt. - Akkor jó – hozott elő a konyhából néhány doboz kínait és miután a odaadta hozzátette – Nem akarlak megmérgezni a főztömmel, ez legalább biztos ehető! - A rántott hús is teljesen rendben volt – mondtam vigasztalásképp - egyébként erős gyomrom van. Már nagyon régen ettem kínait és már hiányoztak az otthoni ízek, mert ha nem jött össze a vacsi mindig ez volt a „B” terv. Evés közben mivel mást nem tudtam csinálni figyeltem a TV-t. Épp valami hírműsor ment, aztán később már Cullen-éket figyeltem, ahogy TV-ét néznek. Pontosabban csak azokat, akik itt voltak. Carlisle és Esme figyelték az adást, bár közben Esme néha rám nézett és mosolygott. Jasper és Alice is ott ültek, de ők a TV helyett inkább egymást nézték, Bella és Edward meg az udvaron voltak és az eget kémlelték talán hullócsillagok után kutatva (lévén, hogy augusztus volt és ilyenkor szokott csillaghullás lenni). Emmett és Rosalie a garázsban voltak Rose szerelgetett valamit Emmett meg tartotta a kocsit. Miközben a szobában lévőket figyeltem elcsíptem egy emléket, ha jól sejtem Esme-ét.
- Felébredt, úgyhogy hamarosan lejön – mondta Alice a lépcsőn lefelé jövet.
- Akkor én inkább csatlakozom Rose-ékhoz – közölte Nathe miközben elhagyta a házat.
- Túlélem – válaszolt Nathe olyan hangsúllyal, mintha csak azt mondaná „leszarom”.
Ennek semmi értelme sincs - gondoltam, miért menne azért el, mert én lejövök. Pontosabban van értelme, akkor, ha kerül engem, de ha kerül, miért vitt haza pénteken? Végül arra jutottam, hogy az nyilvánvaló, hogy kerül csak az nem, hogy miért teszi. Vagy lehet, hogy az is nyilvánvaló, csak én nem veszem észre? Mióta feltűntem kerül, más magyarázat arra sincs, hogy miért ment el vasárnap vadászni Emmett-tel, mikor pénteken még aranyszínűek voltak a szemei… ez így elég teljesen logikátlan, bár Emmett szemeire nem emlékszem. Lehet, hogy csak őt kísérte el… más ötletem nincs.
Miután megettem a kínaimat rájöttem, hogy most még ennyi alvás után is álmos vagyok, ezért miután megköszöntem a vacsorát elmentem lefeküdni.

Meghoztam a második egység első fejezetét. A történet címéhez híven ez inkább kezdet lesz, épp úgy, mint ahogy az előző vég volt.
Üdv: Bee

Szél és víz,
Az egyik megtépáz, a másik elsodor

Mégis mindkettő rombol, pusztít s tönkretesz

Csak kapkodod a fejed…
Hogy zúzzák, törik pillanatok alatt apró darabokra az életed.
S az apró szilánkok húsodba vágnak,
Olykor szívedbe, lelkedbe gázolnak,
A fájdalom mégis elkerül, hisz dolgod van…
Menni tovább!

Események sodrásában

„…a jövő bizonytalansága mindig óvatosságra ösztökél….a legjobb, amit tehetsz, hogy még a legrosszabbra is felkészülsz…de ha a jövő olyat hoz, amire még csak nem is számítottál…ha elveszítesz mindent, ami számít, tudsz-e még örülni a jónak..."

1. fejezet
Hétfő

Csak akkor tűnt fel, hogy Alice Porche- ja helyén már egy Lexus áll, amikor Jasper kinyitotta az egyik hátsó ajtót.
- LS 600h L, full hibrid luxus limuzin, sötétgránit karosszé-ria, 17”-os 7 fogas könnyűfém felni, elefántcsontszínű bőr-belső? Gyönyörű! – az első felét kérdésnek szántam bár ki-lencvenkilenc százalékig biztos voltam benne.
- Carlisle-é – felelte Jasper, s mivel mást nem mondott arra következtettem a meghatározásom stimmelt.
Az út Vancouverig csendben zajlott, leszámítva a halk rádiót. Ebből látszik, hogy vámpír autó, annyira halk volt, hogy erő-sen fülelnem kellett, ha bármit is hallani akartam, természete-sen Alice-ék tökéletesen hallhatták. Ha megkérem őket, biz-tosan fölhangosítják, de nem igazán érdekelt az adás.
Jasper egész nap Alice hű társa maradt az „elrablásomban” és a boltok ellen irányított „merényletben” és egy szó nélkül cipelte a szatyrokat, amikből egyre több és több lett.
Alice-szel a vásárlás elég furcsa. Bemegy egy boltba, és leg-feljebb őt perc alatt végignézi a kínálatot, leakaszt pár dolgot, és a pénztárhoz sétál, amíg mi a háttérből figyelünk. Alice csalódottságára, csak akkor voltam vele hajlandó vásárolni, ha én fizethettem a ruháimat és egyébként is ki akartam pró-bálni az új kártyámat, ami nem nagy meglepetésre tökélete-sen működött. Úgy a harmadik üzlet után Alice vásárlási stí-lusa már megszokottá vált számomra, ezért néha helyette inkább Jaspert figyeltem. Azt, hogy ennyi év után még min-dig úgy tud rá nézni, mintha akkor pillantaná meg először, mintha minden egyes perccel újra beleszeretne, és egyre job-ban szeretné, és minden egyes percért hálát adna, amit vele tölthet. És ha Alice észre veszi, hogy nézi, akkor úgy néz vissza rá, mint egy szerelmes kis kamasz, aki észrevette, hogy álmai fiúja pont őt nézi.
Sosem voltam az, az álmodozó típus, aki magányos délután-jain (ilyenjeim nem is voltak) vagy álmatlan éjszakáin percről percre megtervezik az életüket álmaik szerelmével. Így az igaz szerelemben sem hittem igazán, bár szerintem abban senki sem hisz igazán, míg meg nem tapasztalja, de így őket elnézve egyre inkább hittem benne.
Furcsa és egyben talán szomorú is, hogy eddigi életem során annyi fiúm volt, de egyiket sem szerettem igazán. Persze vol-tak olyanok, akiknél igazán szurkoltam, hogy működjön a dolog, és mégsem működött, és voltak olyanok is, akiknél pont az ellenkezőért szurkoltam, szerencsére ezek még annyi-ra sem működtek. Szinte biztos voltam benne, hogy ha nem szó szerinti értelemben véve is, de magányosan fogom leélni az életem. És hogy miért nem szó szerinti értelemben? Mert tudtam, hogy mindig lesz olyan fiú, illetve férfi, akivel hosz-szabb rövidebb ideig együtt tudok lenni.
A vásárlást illetően pedig, be kell ismernem igaza volt Alice-nek, tényleg szükségem volt őszi téli ruhákra, ha már csak abból indulok ki, hogy mennyivel melegebbek Nevadában a telek, mint itt, nekem pedig még az ottani ruháim vannak meg. Meg abban is igaza volt, amikor azt mondta, hogy elhi-szi, hogy pompás téli ruháim vannak, de több ezer kilométer-re innen. Egyre inkább megértem, hogy az lesz a legjobb, ha megpróbálok teljesen elszakadni Nevadától és mindentől, ami oda köt, mert minimális az esély arra, hogy valaha is vissza-térhetek és napról napra, hétről hétre, évről évre egyre jobban csökken. Valami újba pedig csak úgy lehet belekezdeni, ha a régit már lezártuk. Olyan ez, mint az öltözködés a kabátot csak akkor tudod felvenni, ha a pólót már felvetted. Ponto-sabban felveheted a kabátot, de azzal nem mész semmire, csak hátráltatod a haladást. Ezt csinálom én is, már több mint egy éve, kabátban flangálok póló nélkül. Ideje lenne levenni a kabátot és fölvenni a pólót, mert a kabát alá befúj a jeges szél, és én könnyen megfázhatok. Vagyis az élet kegyetlen és attól, hogy nem vagy jól, nem fog plusz időt adni arra, hogy elkészülj, arra hogy lezárd, amit le kell.
A lezárás első lépéseként megrohamoztam egy körmöst és épített körmöket csináltattam. Hosszú sötétvörös körmöket, amiknek a végei csak annyira volt lekerekítve, hogy ne le-gyenek teljesen egyenesek. A gyűrűs- és a hüvelyk- ujjamon pedig volt egy kis ezüstdíszítés apró kövekből. Nem mintha előtte nem lett volna műkörmöm, de máskor a nyár végén mindig rövidre vágtam, mert tesin eléggé megnehezítették a dolgomat. Alice teljesen belelkesült attól, hogy az én ötletem volt és nem neki kellett rám tukmálnia. Ő is majdnem csinál-tatott aztán eszébe jutott, hogy nem olyan terhelésre találták ki, mint aminek ő tenné ki vadászat közben. Így végül le-mondott róla. Nagy lelkesedésének következtében sikerült rábeszélnem, hogy ebédre tökéletesen megfelel egy kis csir-kés zöldséges tészta a thai gyorsbüféből, és nem kell egy drá-ga szálloda éttermébe menni.
Alice egész nap kimerítő tempót diktált és mikor szóvá tettem a kezembe nyomott egy papírpoharas kávét… ez háromszor megismétlődött. Negyedik alkalommal, kicsivel négy után és hét üzlettel később már belátta, hogy elég ruhát és kiegészítőt vásárolt egy egész hadseregnek is, így végül sikerült ráven-nem, hogy befejezzük. Visszafelé már alig fért be a kocsiba az a rengetek szatyor, mert a St. Johanna-ból elhozott cucca-im is sok helyet foglaltak el. Végül már az utastér is tele volt szatyrokkal. Nem tudom mit gondolt mit fogok kezdeni ennyi mindennel: öt farmerral; három csizmanadrággal és egy még rövidebbel; két vastagabb anyagú miniszoknyával; rengeteg felsővel és pulcsival; kis és nagykabátokkal; két blézerrel; négy sállal; rengeteg kiegészítővel; egy tucat cipővel. Egyál-talán hova fogom elrakni őket, na mindegy Alice biztos tudja.
Így másodszorra már megpróbáltam jobban megfigyelni, ho-gyan lehet eljutni Cullen-ékhez, mert mikor Nathe-tel jöttem, inkább csak bambultam kifelé az ablakon és úgy változott meg a táj, hogy észre sem vettem. Most memorizálni akartam minden fát és növényt, ami mellett elhaladunk. Az út egyálta-lán nem volt ismerős. Az egy dolog hogy nem figyeltem elő-ször, de az egy teljesen másik, hogy most vadidegenek tűnik minden. Ha sokban nem is de abban biztos voltam, hogy a Harrison Lake mellett jöttünk el, most pedig sehol egy tó. Azért ennyire nem vagyok hülye. Nagyon remélem, hogy nem. Már majdnem megkérdeztem, amikor Jasper megszó-lalt.
- Mi a baj Lisa?
- Semmi. Miért?
- Egyszerre vagy egy kicsit zavarodott, bosszús és kicsit ide-ges – elemzett.
- Ja, nálam ez a, „hülyének érzem magam mix” – jegyeztem meg.
- És mért érzed magad hülyének? – mosolyodott el, nyílván szórakoztattam.
- Nem emlékszem az útra. Esetleg van másik is? - gondolkod-tam el a reális lehetőségeken.
- Igen, Hope felöl a tóparti út esik útba, Nathe-tel nyilván azon jöttetek. Arról hamarabb kell letérni és ezért hosszabb a föld utas szakasz, de végül ugyanarra a bekötőútra visz.
- Oké, már kevésbé érzem magam hülyének.
- Ez az út pedig Hemlock Valley-n vezet keresztül - magya-rázott.
- Ettől nem lettem okosabb, igaz hogy egy éve élek itt, de Hope- ból még alig tettem ki a lábam. Egy kezemen meg tudnám számolni – mondtam.
- Gondolom az egyik a péntek este volt – találgatott Alice.
- Igen az volt az első és az utolsó leszámítva a mai és a teg-napi napot. Egyébként miért kell a péntek estét folyton fel-hánytorgatni nekem? – kérdeztem szemrehányóan - Mert, ha ennek valami nevelési célzata van, akkor tanultam belőle.
- És mi a tanúság? – kérdezett vissza Alice.
- Legközelebb, ha nem leszek szellemi képességeim teljes tudatában nem fuvaroztatom haza magam ismeretlen, jaguá-ros vámpírokkal – feleltem a komolyság teljes látszatával.
- Lesz legközelebb?
- Alice 15 vagyok, honnan tudnám lesz-e még legközelebb? – háborodtam fel.
- Pontosan 15 vagy. Egyáltalán, hogy szolgálhattak ki? - gon-dolkodott el, vagy csak úgy tett, mintha azt tenné.
- Jó bevallom, flörtöltem a pultossal, flörtöltem Nathe-tel és Isten a tudója kivel még – ismertem el - De igazán kaphatnák pár jó pontot azért, hogy még kissé alkoholizált állapotban is tudok fára mászni.
- Kissé alkoholizált állapot? – nézett rám kétkedve Alice -Teljesen eláztál.
- Ha teljesen eláztam volna még egyenesen menni sem tud-tam volna, nemhogy fára mászni. Egyezzünk meg a kicsit spiccesben – ajánlottam fel.
- Mármint emelkedett hangulatú, ugyanarról beszélünk? – csökönyösködött - Hány olyan embert ismersz, aki önszántá-ból beszáll egy ismeretlen vámpír kocsijába, mert egy kicsit emelkedett a hangulata?
- Mármint hány olyat, aki tudja, hogy az egy vámpír kocsija? – kötekedtem én is egy kicsit - Egyébként is annak a vámpír-nak, mint mondtam Jaguar-ja volt.
- Hát igen a mi Nathaniel-ünknek Jaguar-ja van. Tehát csak is a kocsi miatt választottad őt – próbálkozott Alice.
- Kiforgatod a szavaimat – jegyeztem meg, elkerülve a vá-laszadást. Nem akartam, hogy tudják mit gondolok.
- Nem válaszoltál – mondta.
- Nem csak a kocsi miatt – vallottam be, aztán meggondoltam magam, csak azért sem mondom el, mit érzek - Azért száll-tam be Nathe-hez mert csak ő volt a parkolóban.
Alice erre is gyorsan rá akart valamit vágni, de Jasper gyor-sabb volt.
- Abba hagynátok, kérlek – minden szót lassan ejtett ki és külön hangsúlyozott, de a hangja teljesen nyugodt volt, pedig biztos, hogy ő nem volt az – Én is itt vagyok, és nem elég, hogy hallgatlak titeket még az érzéseiteket is fogom. Lisa egyre idegesebb és dühösebb lesz, Alice pedig minden pilla-natban kíváncsibb és egyre jobban bepörög.
- Bocs Jasper; Bocs Jazz – mondtuk egyszerre.
Szerencsére ez a téma nem jött fel többet, de más se. Igazából nem is bántam, így legalább tervemnek megfelelően memori-zálhattam az utat. Miután elhagytuk Hemlock Valley-t tovább kanyarogtunk a hegyi úton, néha felfelé mentünk aztán lefelé, de általában mélyen az erdőben. Aztán egy hosszabb lejtő-sebb szakasz után elkanyarodtunk balra és ezzel letértünk az útról. Az első tizenöt, húsz méteren zúzott kavics volt leszór-va aztán újra aszfaltos út következett. Gondolom a zúzott köves részre azért volt szükség, mert kevésbé feltűnő, mint a beton. Hiszen egy olyan útra hasonlít, mint amit a vadőrök-nek készítenek és nem egy házhoz vezető bejáróra. A főúttól körülbelül három, négy perce volt Cullenék háza. Úgy érez-tem legközelebb már magam is idetalálnék.
Így másodjára már jobban megnéztem Cullen-ék hatalmas, gyönyörű házát. A helyekben,ahol vámpírok laknak mindig van valami megmagyarázhatatlan, furcsa vagy inkább külön-leges dolog. Igaz,nem olyan nagy a tapasztalatom ilyen házak terén, de ha összehasonlítom a renoi házunkkal főleg Mary zobájával, akkor vannak hasonlóságok. Annyira világos és tiszta, hogy az már hihetetlen, kicsit olyan, mint egy műház valami lakberendezési újságból, vagy mintha egy órája köl-töztek volna ki, és előtte kitakarítottak volna. Nem érzed benne az életet, mert igazából nincs is benne, mint a szépen berendezett kastélyok, amikben körbekalauzolják a látogató-kat és az ódon falak és bútorok között, szinte megelevenedik előtted a történelem, mintha egykor megállt volna az idő, aztán kicsit elszomorodsz, mert, rájössz az idő mégsem állt meg, ami egykor valakinek az otthona volt most egy rideg kiállító terem és így már hiányzik belőle az élet.
Másrészről nagyon érdekes is, mert sok a régi darab és a mo-dern bútorok valahogy egységet alkotnak attól függetlenül, hogy a korok között több évtized van. Ez az egység valahogy mindig lenyűgöz.
Cullenék jelenlegi háza kéz részre bontható, klasszikus tégla-lap alaprajzú, tetőtérrel együtt négyszintes épület, melyet felújítottak és egy modernebb szárnyat építettek hozzá, mely-nek az egyik fala egybefüggő, ívelt üveg volt, a tetején pedig tetőterasz volt.
A földszinten előszobát, konyhát, étkezőt egy óriási 12 sze-mélyes asztallal és egy nappalit találhatunk. Az egész föld-szint egyterű volt csupán a konyha volt egy kis fél fallal levá-lasztva és az egész szinten a fehér és a krémszín dominált, ettől az egész rendkívül tágasnak és világosnak hatott és jelen pillanatban elég kihaltnak. Jasper kinyitotta előttem az ajtót.
- Hello, mindenki – köszöntem be halkan, felesleges lett vol-na hangosan, így is, úgy is meghallják. – Egyáltalán van itt-hon valaki? – kérdeztem óvatosan.
Válasz először a konyhából érkezett egy kis olaj, sült krumpli és rántott hús szag kíséretében.
- Szia Elisabeth – ismertem fel Esme segélykérő hangját. – Nem merem itt hagyni a húst, nem tudom mikor sül meg.
- Megyek – szóltam és épp indultam volna, amikor meghal-lottam Emmett mély hangját.
- Már meg sem várod a fogadóbizottságod? – kiáltott le az emeletről.
- Hát nem a rántott hús az? – ráncoltam össze a homlokom zavartan.
- Úgy nézek én ki, mint a rántott hús? – kérdezte színlelt fel-háborodással, és alig bírta ki nevetés nélkül.
- Te biztosan nem lennél olyan jó sütve – viccelődtem.
- Ez sem lesz jó! – szólt ki Esme a konyhából, egy mély sóhaj kíséretében.
- Megyek – mondtam még Emmett válasza előtt, és elindul-tam a konyhába, rögtön a tűzhely felé véve az irányt. – Nem olyan nagy itt a baj! – mondtam miután felmértem a helyze-tet. A gáz túlságosan le volt állatva és a hús csak ázott az olajban, de néhol megpirult. – Mennyi ideje is sütöd?
- Úgy nyolc, kilenc perce. – válaszolta, aztán rémülten hozzá-tette – Túlsütöttem igaz?
- Csirkemell? – kérdeztem, mire bólintott - Nem, pont jó lesz. – és rácsavartam a gázt – Sütjük még pár percig, amíg megpi-rul és akkor jó lesz.
Látszott Esme-n, hogy fellélegzett.
- Egyébként jól csináltad, és látom a krumpli tökéletes lett – próbálkoztam valami dicséret félével a másik tálra pillantva.
- Öt, hét perc, nagylángon, rá volt írva – közölte.
- Az nem biztosíték, ha tudnád Mary hány zacskónyit tett tönkre – nevettem. – Igazi merénylet volt a mirelit krumpli ellen – ezt már Esme is megmosolyogta.
- Ha jól gondolom, te tudsz főzni – megállapítás volt, nem kérdés.
- Három fiú, és Mary mellett még, rákényszerültem. Képesek lettek volna éhen halni, de egyébként Mary főzési tudománya is javuló tendenciát mutatott – tettem hozzá megnyugtatás-ként.
- Ez jó hír – lélegzett fel, bár ha tudná, hogy ehhez több mint egy évtizedre volt szükség…
A rántott hús végül egész jól sikerült, ennek ellenére, azt hi-szem nem ez lesz Esme új hobbija. Amíg ettem csatlakoztak hozzánk a többiek, idővel megjelent Rose is és tüntetőleg tőlem a lehető legtávolabb ült le. Nem zavart, sőt megértet-tem, ő csak féltette a szeretteit attól a veszélytől, amit én hor-doztam, pontosabban emberi mivoltom. Bella esetében is csak nagyon kicsin múlott, hogy nem lett nagyobb a baj, és hogy végül a Volturi nem végzett velük. Ha kitudódna, hogy egy embert védenek a saját fajtájukkal szemben, a titkukkal szemben, abból óriási probléma lehetne. Az egy dolog, hogy múltkor ki tudták magyarázni magukat, de ha lenne egy kö-vetkező alkalom, akkor a Volturi már nem várná meg a ma-gyarázatot. Túl nagy a családjuk és a Volturinak már ennyi is elég lenne, már csak valami újabb okra lenne szükségük, amivel megmagyarázhatnák a dolgokat. Erre az én létem tö-kéletes lenne, igaz elég jelentéktelen vagyok, de ha úgy adód-na, lehetne úgy tálalni a dolgot, hogy az már jó indok legyen egy esetleges támadásra. Rosalie-nak teljesen igaza volt, úgy-hogy az lesz a legjobb mindenkinek, ha a lehető leghamarabb távozom, persze a papírjaimat mindenképpen meg kell vár-nom, és hogy egy kicsit rendeződjenek a dolgok, de aztán elmegyek, valahova jó messzire. Talán Európába, vagy Dél-Amerikába, bár Európa szerencsésebb lenne mivel sem a spanyolom sem a portugálom nem túl erős, de franciául tu-dok. Lehet, hogy ezt kellene tennem, elmenni Franciaország-ba. Talán a francia tudásom egy jel Marytől. Annyi minden-nek volt értelme, amit tett mielőtt vége lett. Annyi mindent, olyan dolgokat, amik később nyertek csak értelmet… kicsit olyan mintha vezetgetne. A Bleckberry telefon, a sok kész-pénz, az ügyvéd, még a magániskolákról szóló brosúrákat is nála találtam, és csak ezután jött, az elhatározás, hogy eljö-vök Reno-ból, ha így nézzük, talán annak is van valami jelen-tősége, hogy annyira erőltette a francia nyelvet. Persze, az is meglehet, hogy csak én akarom felruházni értelemmel a vé-letleneket. Sajnos erre is legalább annyi esély van, mint arra, hogy Mary vezetget. Lehet, hogy még több is.
Aztán eszembe jutott, hogy milyen ruhában is ülök itt, és hogy ezt némileg Rosalie-nak is köszönhetem. Fogalmam sem volt, vagy mondhatnám inkább, hogy halványlila dunsz-tom sem volt, arról hogy hogyan reagálna Rose, ha ezt meg-köszönném neki. Ahogy ezt nem tudtam, úgy azt sem, hogy elvárja-e a köszönetnyilvánítást, vagy meg nem történtnek tekinti, de ha meg akartam tudni, akkor meg kellett próbál-nom.
- Egyébként Rosalie, köszönöm a ruhát! – amikor meghallot-ta a nevét kicsit meglepődött, aztán arca visszarázódott a me-rev maszkba.
- Alice érdeme. Gondolom, a miértet is ismered – hangja ki-csit erőltetett volt, mintha olyan betanult szöveget mondana, amivel nem ért egyet. Gondolom, kiadták neki, hogy legyen egy fokkal kedvesebb. Azt hiszem meg is próbálta, de sem-miképp sem akarta, hogy azt higgyem kedvességből tette.
- Igen – bólintottam.
Később kiderült, hogy Bella és Edward még mindig La Push-ban vannak és csak késő éjszaka jönnek haza, és hogy Emmett és Nathaniel vadászkirándulása is tart még, talán holnap délutánra várhatók. Carlisle-nak éjszakai műszaka van és még a holnapi napot is végig bent tölti, mert a vasárnapot el kellett cserélnie a napsütés miatt.
Miután megettem a rántott húst, amit akár vacsorának is ne-vezhetek, mivel már hat óra felé járt, felajánlottam, hogy el-mosogatok. A mosogatás nem volt éppen a kedvenc elfoglalt-ságaim egyike, de viszonylag lefoglalt, tehát a mosogatást is besorolhatjuk az RNR (rendszeres napi rutin) cselekedetek közé, ha ilyen szemszögből nézzük. Mire végeztem fél hét felé járt és én kezdtem elálmosodni. Ez a nap is hosszú volt és a tegnapi is, és mindössze négy órát aludtam a két nap alatt, fura hogy ilyen jól bírtam, de hát a stressz és az adrena-lin együtt csodákra képes, főleg ha még egy kis koffeinnel is megspékeljük a koktélt. Átsétáltam a nappaliba és leültem én is a TV elé, az ugyanúgy, mint a rádió a kocsiban vámpír hangerőre volt állítva, ha füleltem ki tudtam venni a bemon-dónő hangját, de ez túl nagy energiát igényelt, ezért inkább hagytam had legyen csak egy kis háttérzaj belőle. A háttérza-jokkal csak az a baj hogy némelyik altat és ez is olyan volt. Kicsit el is aludhattam, mert arra ébredtem, hogy Esme és Alice beszélget. Pár mondtam után fölfogtam, hogy a téma az, hogy nem hagyhatnak a kanapén aludni és vajon föléb-rednék-e ha fölvinnének.
- Nem alszok – szólaltam meg rekedtes hangon.
- Fölébresztettünk? – kérdezte Esme.
- Vissza fogok tudni aludni. Egyébként nekem a kanapé is megfelel.
- Nem alhatsz egy kanapén – mondta Esme.
- Aludtam már sokkal rosszabb helyen is – jegyeztem meg.
- Ezt egyszer el kell mesélned – vágott közbe Alice – de most keresünk neked egy alkalmasabb helyet az alvásra.
Nem tudtam mit gondol alkalmasabb hely alatt, de tudtam hogy a házban rengeteg kihasználatlan, pontosabban alvásra nem használt ágy van, de nem akartam őket kiszorítani a szo-bájukból.
- Nem szeretnélek kiszorítani titeket a szobátokból.
- Ja, még nem mondtam, van vendégszobánk, természetesen ággyal – kuncogott Alice bennfentes viccén.
- Nem mondtad.
- A kérdés csak az, hogy mennyire vagy álmos? Vigyelek vagy mész a saját lábadon – találgatott.
- Saját láb – feleltem elszántan.
Esme előre ment, én utána Alice pedig inkább mögöttem ma-radt, ha mégis elaludnák lépcsőzés közben, és el kellene kap-ni. Az első lépcsőforduló után elege lett Alice-nek és inkább fölvitt a nem tudom hányadik szintre. A szobából nem sokat láttam, annak ellenér, hogy Esme felkapcsolta a villanyt, még a látáshoz is fáradt voltam. Alice az ágyra ültetett le én lerúg-tam a cipőm és olyan gyorsan vetettem le a ruhám és az ék-szereimet, amilyen gyorsan csak tudtam. Alice készségesen elvett mindent a kezemből, amikor már csak bugyi és melltar-tó volt rajtam bebújtam a takaró alá, ebben a pillanatban az sem érdekelt, hogy a melltartó kicsit kényelmetlen, csak az hogy aludhassak végre. Mielőtt nagyon mély álomba merül-hettem volna volt még egy dolgom, figyelmeztetni Alice-t.
- Alice, eszedbe ne jusson átöltöztetni – figyelmeztettem ásí-tások közepette, mivel pár emlékből láttam, hogy Alice-nek milyen darabok tetszenek és én egyikben sem akartam ébred-ni.
- Rendben – egyezett bele, bár hangja csalódottnak tünt.
Arról a napról ez volt az utólsó emlékem.