Minden vég egy új kezdet.

Hát még így sem jártam soha! Szombaton - mint általában - feltöltöttem az esedékes fejezetet, aztán rákattintottam a bejegyzés megtekintése ikonra és észrevettem milyen nagyon rövid lett - persze sejtettem, hogy nem egy kisregény, de akkor is szíven ütött - így nekiláttam a folytatásnak. Végül vasárnap kicsivel hajnali egy után elégedetten dőltem hátra... Nekem tetszett, amit írtam, remélem nektek is fog.
Jó olvasást!
Üdv: Bee

3. fejezet
Pár nap

A szerda elég eseménytelenül telt. Reggel hatkor ébredtem, felöltöztem és lementem, Esme már friss péksüteménnyel várt. Aztán a délelőttöt azzal töltöttem, hogy kipakoltam a hétfőn vásárolt ruhákat és a csomagjaimat és így végre előkerültek a pizsamáim.
Délutánra egész jó idő lett és kisütött a nap is, ezért kiültem a nagy tetőteraszra a laptopommal és olvasgattam az interneten, meg letöltöttem néhány zenét. Este megfürödtem, aztán lefeküdtem.
Csütörtökön megint korán ébredtem és a napom a tegnaphoz hasonlóan indult. Jasper ma ment el Jenkshez a félkész papírjaimért, azt tervezte, hogy délután elkészíti a szükséges fényképeket, aztán éjjel befejezi őket. Megbeszéltem Esme-vel, hogy nem kell minden nap gyorséttermi ételt ennem, valamit én is össze tudok ütni, és legalább lekötöm magam, úgyhogy Alice-szel elvittek egy szupermarketbe bevásárolni. Az ebédemet már én főztem meg. Ráértem, úgyhogy csőben sült brokkolit készítettem és sütöttem hozzá egy kis csirkemellt is.
A délután Jasper tervei szerint alakult, és elkészítette a fény-képeket, Alice persze ezt is túlbonyolította és minden képhez más frizurát és más sminket készített, pedig ezek csak egyszerű igazolvány képek, de ezt ő nem akarta megérteni.
Pénteken már később ébredtem, úgy kilenc óra felé. Éjjel Jaspernek hála elkészültek az irataim, amik - nem nagy meglepetésre - hibátlanok lettek.
Carlisle ma délutános, úgyhogy mindenki otthon volt, még Rose és csodák csodájára Nathe is. Az első alkalom vasárnap óta, mikor önként egy légtérben tartózkodik velem, legalábbis úgy gondolom, nem kényszerítették rá, bár Emmettből ki tudnám nézni, hogy el állja a kijáratot. Azért a fejlődés nem volt túl nagy, lehető legtávolabb ült le tőlem. Ha pénteken is furán viselkedett volna, azt hihetném, hogy a vérem miatt teszi, de ha akkor nem zavarta, akkor most miért zavarná.
Esme megkérte Edwardot, hogy játsszon a zongorán, úgyhogy most azt hallgattuk. Már kezdetem magamat úgy érezni, mint egy szoborparkban, amikor Carlisle megszólalt.
- Az éjjel megint behozták Dianne Laforge-t.
- Most mi történt vele legurult a lépcsőn vagy megint elfelejtett védekezni? – kérdezte Rosalie cinikusan.
- Beleesett egy bokorba – közölte szárazon a doktor. Esme és az ő kivételével mindenki nevetésben tört ki, Carlisle-on látszott, hogy csak visszatartja én meg csak azért nem nevettem, mert nem tudtam mi benne olyan vicces.
- Mennyire volt részeg? – kérdezte Bella.
- Mint általában – válaszolt Carlisle.
- Ki ez a Dianne Laforge? – kérdeztem, mert már elegem volt abból, hogy csak én nem értem a viccet – A neve olyan franciás.
- Egy beképzelt kis kurva – válaszolt Bella tömören, tőle rendkívül távol álló stílusban.
- Nem vagy túl jó véleménnyel róla – állapítottam meg - Mivel érdemelte ki?
- Flörtölni próbált Edwarddal – válaszolt helyette Alice – Egyébként az apja francia, onnan a neve, idén lesz harmadikos, és őt fogják megválasztani diákelnöknek. Elég népszerűnek számít, főleg a fiúk körében, előszeretettel szégyenít meg másokat, és kiválóan megvezeti a tanárokat – jellemezte lényegretörően.
- És nem veti meg az alkoholt – tettem hozzá.
- Mást se – morogta Bella.
Azt hiszem a régi életem nem lesz téma, ha rajtam múlik. Pár dolgot leszámítva, és persze finomítva, az én rövid jellemzésem, sem festene másképp. Nem vagyok büszke rá, de ha nyíltam rákérdeznek egyszer, akkor természetesen nem fogok hazudni róla.
Carlisle szakított ki a gondolataimból.
- Csak azért mondtam el, mert erről jutott eszembe, hogyha megkezdődik a tanév, akkor nem lesztek itthon. – A mondat kimondatlan vége úgy szólt, hogy csak Esme lesz itthon.
- Sigfried még a közelben van, ugye? – kérdeztem rögtön, mikor felfogtam a mondat hátsó értelmét.
- Vasárnap óta nem láttuk, de tegnap behoztak egy gyanús holtestet.
- A kertészt? – kérdeztem rá félve. Carlisle megrázta a fejét.
- Harminc év körüli nő, nem tudták azonosítani – mondta.
Ez azt jelentette - ha így ki nem is mondták -, hogy nem hagyhatnak egyedül Esme-vel, mert ha Sigfried megjelenne, egyedül biztos nem tudna megvédeni. Mindenki megértette.
- Ha döntene azt Alice látná? – kérdezte Esme, bár ez inkább megállapítás volt.
- Igen, de ha nem tervezgeti túl sokáig akkor, még futva sem érünk haza elég gyorsan Vancouverből – válaszolt nyíltan Alice.
- Mi nem tudunk időben hazaérni, tehát Lisának kell közelebb lennie – kezdte Jasper, és úgy tűnt a többiek értik mire gondol – Vajon, ha sokan vennék körül Lisát próbálkozna-e?
- Múltkor nem tette – jegyezte meg Edward.
- Miről beszéltek? – kérdeztem
- Ha sok ember vesz körül nem valószínű, hogy megtámad, túl kockázatos. A lelepleződéshez elég, ha egyetlen egy szemtanú megmenekül, mielőtt végezhetne vele. És ez azt jelenti, hogy nem kell állandóan a közvetlen közeledben lennünk – magyarázta el Edward Jasper ötletét.
- Ez veszélyes, ha mégis megteszi rengeteg ártatlan ember hal meg – mondta Esme és elég kellemetlenül érintett, hogy az ő morális érzéke fejlettebb, mint az enyém. Nekem lehet, hogy nem jutott volna eszembe a többi ember. Mary mindig mondta, hogy hajlamos vagyok csak a saját érdekeimet szem előtt tartani… Szerencsére Edward megmentette a helyzetet.
- Lisa szerint múltkor is megtehette volna, ha vállal egy kis kockázatot, de akkor sem tette meg, most miért tenné – tette fel a kérdést - Ráadásul közel leszünk, és Alice pár perccel előtte látni fogja, mit tesz, ha korábban nem is. Az a pár perc elég lesz arra, hogy elvigyük Lisát.
Esmen látszott hogy föladja, Carlisle hasonló kép.
- És mit terveztek, ott hagytok egy plázában, vagy mi?
- Alice nem nyugodna bele, hogy te csak vásárolgatsz, míg neki megint végig kell hallgatnia ’’33-as világválság okait és következményeit – kuncogott Edward.
- Akkor?
- Velünk jössz az iskolába – jelentette ki.
- Na ne – tiltakoztam – Bármit csak azt ne.
- Akkor jobb lesz, ha előkeresem az ezüst tálcát – viccelődött Edward.
- Hol kell beiratkozni? – kérdeztem vigyorogva.
- Ne siess ennyire! – kezdte Jasper – Előtte még bizonyítványt is kell hamisítani. Ráadásul ha tartjuk magunkat a történetedhez akkor angliait. Régen láttam angol bizonyítványt – sóhajtott.
- ’’71-ben. Nem volt az olyan rég, még most is emlékszem arra a borzalmas egyenruhára – fintorgott Alice, amin mindenki elnevette magát.
Az emlékeiben láttam azt a „borzalmas” egyenruhát, én inkább átlagosnak nevezném, bár Alice-nek maga lehetett a pokol, hogy minden nap ugyan azt kellett viselnie.
- Hát ezen segíthetünk – kezdtem – A St. Johanna egy londoni magániskola leányintézménye így mindkét országban elfogadott bizonyítványt adnak ki, tehát csak le kell másolnunk. Az pedig nem nagydolog – mondtam.
- Ez tapasztalat? – kérdezte Jasper.
- Az, bár bizonyítványt csak egyszer csináltam, általában csak igazolásokat és felmentéseket írtam, meg aláírásokat másoltam. Ja és egyszer volt egy nyelvvizsga bizonyítvány is – soroltam kevésé törvényes tetteimet.
Mindenki nagyon nézett, és kínos csend lett, már majdnem megkérdeztem, hogy na ki veti rám az első követ, amikor Jasper megszólalt.
- Legalább államilag elismert volt?
- Az hát. Egy barátnőm a vizsgabiztos fiával járt és miután szakítottak, az bosszúból minden egyes alkalommal meghúzta. Párszor beültem a vizsgájára, úgyhogy tudom, hogy simán átment volna – próbáltam szépíteni a dolgon.
- És a bizonyítvány?
- Egy srácnak kellett a négyes átlag a nyári munkájához – feleltem - És mindig csakis szívességből tettem.
- Mért érte ez meg neked? – érdeklődött Jasper.
- A barátság alapja a bizalom, de voltak olyanok, akikben nem bíztam meg teljesen – mondtam.
- És ha a lekötelezettjeid, akkor számíthatsz rájuk – fejezte be a gondolat menetemet.
- Tudták, hogy nem vagyok fair játékos, de sosem kellett bebizonyítanom. Csak óvintézkedés volt.
- Valójában miért jöttél el Renoból – kérdezte Carlisle.
Nyeltem egyet, számítottam arra, hogy előbb vagy utóbb elő-kerül ez a kérdés, de reméltem, hogy inkább utóbb. Vettem egy mély levegőt mielőtt válaszoltam volna.
- Megviselt Mary elvesztése és féltem, hogy nem tudnám ugyan úgy folytatni a dolgokat. Az életem olyan volt mintha több darabban játszanék egyszerre. Volt egy Miss Carter a tanároknak, egy bezzeg Betty a szülőknek, egy irigylésre méltó Betty azoknak, akiket csak látásból ismertem és egy belevaló a haveroknak, volt egy Bessy a legjobb barátnőimnek, akire mindig számíthattál, de még ez sem én voltam teljesen. Az utóbbi időben gyakran tettem föl a kérdést valaki ismert-e igazán, de csak arra jutottam, hogy Mary ismert a legjobban, de hogy tudott-e mindent rólam, arról fogalmam sincs. A lényeg az, hogy jó színésznő voltam, de bármit én sem tudtam eljátszani és évről évre egyre több lett a szerep és féltem, hogy elfelejtem a szöveget – próbáltam őszinte ugyanakkor diplomatikus választ adni, persze minden kényes részletet nem hallgathattam el.
- Féltél, hogy kiderül? – kérdezett vissza Carlisle, hogy biztos lehessen benne, hogy jól értelmezte.
- Nagyon – sóhajtottam – Mondják, hogy szégyen a futás – kuncogtam – de tagadhatatlanul hasznos. Emellett, ha úgy gondoljátok, hogy ez megváltoztat dolgokat, akkor elmegyek.
Nehéz volt így kimondanom, de ha nem akarnak egy csalót védelmezni, akinek az élete hazugságokból áll, akkor azt teljesen megértem. Végül is igazuk lenne…
- És hogy gondoltad? Melyikünk vesse rád az első követ? – nézett végig a szobán Carlisle. Azért megnyugtató volt tudni, hogy ironikusnak érezné, ha ezért pont ők vetnének meg, de azért továbbra is hallgattam, így ő folytatta – Látom, érted a problémát, még ha el is akarnánk küldeni, akkor sem tehetnénk meg tiszta… – lelkiismerettel fejezhette volna be a mondatot Carlisle, de nem tette.
Se szívünk se lelkiismeretünk, mindig ezzel ugratott Mary, ha valami erkölcsi kérdésben akartam a tanácsát kérni, aztán a végén mindig hozzátette, erkölcs, ne nevettess. Ennek ellenére befejeztem Carlisle mondatát:
- Lelkiismerettel – kétkedő arcokkal találkoztam, mint az várható volt, így folytattam – szerintem nem kellene messzire menni, ha olyan valakit akarnák találni, aki bizton állíthatná, hogy születési előjoga egy lélek, mégis gondolkodás nélkül Siegfried elé lökne az első lehetséges alkalommal – Nem vártam választ, hiszen egy vámpírt meggyőzni, vagy legalább megingatni álláspontját abban a kérdésben, hogy van e lelke, a lehetetlen küldetés kategóriába tartozik.
- Mellesleg hogy ti hogy éltek és én az nem teljesen ugyan az – jegyeztem meg utalva a hazugságaimra - Nektek másképp nem megy. – Sosem számítottam arra, hogy egyszer majd magam ellen beszéljek, ez nem vall rám.
- Tényleg nem ugyan az. Neked titkolnod kellett a képességed és még Mary titkát is – jelentett ki Carlisle - Ez így nem élet.
- Mért, nektek az? – kérdeztem kétkedve, mert biztos voltam benne, hogy mástól más választ kaphatok és fogalmam sem volt ki fog válaszolni.
- Ez már nagyon, nagyon rég óta nem az – szólt közbe keserűen Rosalie.
- Nem élet egy embernek – pontosított Carlisle - és nem te választottad – tette hozzá és ezzel a beszélgetés számomra ijesztő fordulatot vett, de mivel Carlisle mondta, reméltem az utalás csak a véletlen műve, és én reagálom túl, ugyanis tőle nem vártam volna ezt.
- Ember vagyok, és még hosszú ideig szeretnék az is maradni – mondtam, hogy tisztázzam a helyzetet - És hogy nem én választottam? Ez így nem igaz. Lehetőség mindig van, nekem is számtalan lehetőségem volt – jelentettem ki magabiztosan, mintha ez olyan egyszerű és nyilvánvaló lenne, annak ellenére, hogy távolról sem az. Tudtam ezt én és mindenki más is a szobában.
- Hogy a végén úgy végezd, mint én? - kérdezett Alice – Ne értsd félre! Mindenem megvan, amit megkaphatok, van egy csodálatos családom, szerethetem Jaspert. Viszont nem emlékszem arra, hogy milyen volt. Nem tudom, mit veszthettem, és amit nem tudsz, az ugye nem is fájhat – éreztem benne a kétkedést a szólás iránt. Hisz mindenki azt hiszi, hogy Alice-nek emiatt könnyebb, de igazából senki sem tudja, mit érez az elvesztett lehetőségekkel kapcsolatban - Az elején a látomásaim nélkül megörültem volna, mi van, ha még arra is emlékszem, mit vesztettem. Persze elég kicsi az esély arra, hogy ugyanaz történjen veled is, mint velem, de annyi biztos, hogy begyógyszerezve végezted volna egy őrültekházában – jelentette ki.
- Talán – mondtam, annak ellenére, hogy tudtam igaza lehet, de szerettem hinni abban, hogy az élet nem csak fekete és fehér, igen vagy nem, a lehetőséget mindig meg kell adni.
- Gondolom, nyilvánvalóvá vált számodra, hogy addig maradsz, ameddig szeretnél – zárta le a beszélgetést Carlisle.
Rosalie fölpattant és kiviharzott a szobából, a többiek maradtak, még Emmett is.
- Köszönöm, de fogalmam sincs, hogyan fogom meghálálni – mondtam.
- Nincs rá szükség – hallottam több helyről is.
Jólesett, hogy nem küldtek el, és jobban éreztem magam attól, hogy elmondtam néhány dolgot. Nem éreztem már annyira hazugnak magam, mint előtte. Akármennyire is tiltakozik egy részem ellene – talán a nagyobb - egyre inkább úgy érzem, hogy az emberek világa nem nekem való.
- Sosem érdekelt mi történt? - kérdeztem pár perc múlva Alice-től.
- Phoenix óta tudok néhány dolgot, de kérdésedre az érdekel, hogy mi történt, de az nem, hogy milyen embernek lenni.
- Ezen talán tudok segíteni – külön kihangsúlyoztam a „talán”-t. – Ha szeretnéd, egyszer majd megpróbálhatok… - kerestem a megfelelő szavakat - körülnézni az emlékeid között és talán, de csak talán találok valamit.
- Hogyan, ha nem emlékszem? – kérdezte némi bizalmatlansággal a hangjában.
- Ez egy kicsit bonyolult, de megpróbálom elmagyarázni – kezdtem bele egy hosszas magyarázatba - Ugyebár egy személy emlékei és a múltja az két külön dolog, én az emlékeket látom, E/1-ben úgy ahogy a tulajdonos látta, de csak általában. Nagyon ritkán történnek furcsaságok. Százból egy-két alkalommal vagy még ritkábban, előfordul, hogy kívülről látok bizonyos dolgokat. Ezek más dolgok, nem hatnak rám annyira, mint az emlékek, mert nem élem át őket csak látom, nincsenek érzések, így olyan mint egy film.
- És ez miért is olyan fontos nekem? – érdeklődött.
- Mert ezek olyan dolgok, amik emlékként nem léteznek, vagyis én inkább úgy szoktam fogalmazni, hogy nem emlékszünk az emlékre, ott van, csak nem tudjuk előhívni. Mintha az agyunk direkt nem emlékezne dolgokra, mint annál az amnéziánál, amikor olyan eseményekre nem emlékszel, amelyet trauma vagy stressz kísért. Persze a nevét már megint elfelejtettem.
- Disszociatív amnézia – segített ki Carlisle.
- Kösz, Carlisle.
- Nincs mit.
- És ez rajtam mennyiben segít? – kérdezte Alice
- Úgyhogy párszor már működött. Egy lány nővérét nagyon durván összeverték, nyílt titok volt, hogy ki tette, de mivel ő nem emlékezett semmire, bizonyíték híján nem tudtak vádat emelni. Megpróbáltam megkeresni a kiesett emlékeket, sokáig nem történt semmi, aztán mégis találtam valamit - mondtam
- De az nem emlék volt, hanem a múlt egy darabja – fejezte be Alice a mondatom.
- Látom érted.
- Ezek után már a lány is emlékezett? – kérdezte.
- Nem – ráztam meg a fejem -, de ezután jelentkeztem tanúként. Persze a story-t kicsit plasztikáztam. A tettest meg elítélték
- Ez valami vak tyúk is talál szemet módszer? – kérdezte szarkasztikusan Edward.
- Te most le vak tyúkoztál? – a hangom egy oktávval feljebb csúszott.
- Vigyázz öcsi a csajszi mindjárt robban! – tört ki röhögésben Emmett.
- Azért nem ment még el minden eszem – emlékeztettem őket - de jegyezd meg, ha nem lennél erőfölényben ezt most nagyon megbánnád – figyelmeztettem.
- Én csak arra céloztam, hogy ez elég véletlenszerűnek tűnik – adta elő kicsit finomabban a véleményét Edward.
- Talán az elején még az volt, de mára már nem az, csak azon múlik, hogy kellőképpen rá tudok-e hangolódni Alice-re – próbáltam a lehető leghiggadtabban válaszolni. Nem akartam megadni Edwardnak azt az örömöt, hogy lássa, hogy felhúzott.
- Mikor próbálhatnánk ki? – tért vissza a témához Alice.
- Ma már semmiképpen sem, nem vagyok abban a hangulatban, de ha szeretnéd, akkor holnap megpróbálhatjuk - ajánlottam fel.
- Már alig várom – mosolygott rám Alice.
- Akkor lehozhatnád a bizonyítványod, hogy legyen minta – emlékeztetett Jasper.
- Rendben – bólintottam.
Kíváncsi voltam ő, vajon hogyan fogja csinálni, ugyanis az én technikámat inkább a szerencse jellemezte nem a tudás. Vagyis a félig meddig elcsent iskolai pecsét, ugyanis volt hozzá csekélyke hozzáférésem, lévén, hogy diákelnök voltam és például ezzel a pecséttel hitelesítettük a báli megrendeléseket is, persze csakis felügyelettel használhattam volna, az igazgató jóváhagyásával.
Újdonsült - az elmúlt egy évben kialakult – rendmániám következtében gyorsan meg lett a bizonyítványom. Miután átadtam Jaspernak egy darabig csak nézegette és mikor már kezdett elegem lenni megszólalt.
- Szín ötös vagy – állapította meg.
- Nem szoktam vele dicsekedni – mondtam - Régi hobbim volt a stréberek emlékeiből tesztet írni, mondjuk az utóbbi egy évben távolról kerültük egymást az emlékekkel, úgyhogy muszáj volt elkezdenem tanulni, egyébként egy katolikus leányiskolába mást nem is lehet csinálni. Így visszatekintve borzasztóan unalmas volt, nem tudom, hogy eddig miért nem tűnt fel – talán, mert egy vámpír sem akart megölni, fejeztem be magamban a mondatot.
- Tehát szerinted, aki tanul az stréber? – kérdezte.
- Nem csak az a stréber, aki a tanuláson kívül mást nem csinál, és nem azért tölt el vele ennyi időt, mert ennyire van szüksége, hanem mert nincs jobb dolga – mondtam.
- Mit értesz a jobb dolog alatt?
- Az korosztályonként változó – kifejthettem volna, hogy család, barátnők, fiúk, bulizás, sport, filmek, zenék, könyvek stb. (persze nem fontossági sorrendben) de így egyszerűbb volt és nem eredményez újabb kérdéseket.
- Diplomatikus válasz – jegyezte meg.
A továbbiakban hanyagoltuk a témát, sőt minden témát-
Figyeltem Jaspert munka közben, aztán mikor az aláírások után – melyeknek lemásolása egy vámpírnak természetesen nem okoznak problémát ezzel szemben nekem hosszas gyakorlásra volt szükségem, ahhoz hogy elfogadható módon tudjak aláírásokat másolni – a pecséthez érkezett előkerült a az gép, amit eddig még csak tévében láttam és, ami 3D-ben képes „nyomtatni”.
- Wow – csúszott ki a számon mikor megláttam a „nyomta-tót” vagy hát nem tudom annak hívják-e egyáltalán – Azért ezzel egy kicsit könnyebb.
- Te hogyan rakatd rá az iskolai pecsétet? – érdeklődött.
- Kölcsönvettem.
- Elloptad? – kérdezte meghökkenve Jazz.
- Fogalmazzunk inkább úgy, hozzáférésem volt – mondtam.
Miután a szkennerrel fölvitte a pecsét képét a gépre, egy programmal a pecsét egyik feléhez magasságot adott a sötét részeknek a másikhoz pedig mélységet és miután „kinyomtat-ta” már csak össze kellett nyomnia a két lapocskát – persze elég erősen – úgy hogy a lapot közéjük illesztette és már kész is volt a dombornyomatos pecsét.
- Szép munka – állapítottam meg.
- Kösz. Egyébként még ma be kéne iratkoznod, mert hétfőn kezdődik a tanítás – tájékoztatott.
- Ja, de ehhez nem kellene egy szülő, vagy valami papír, hogy miért nem a szülő irat be, meg tanulmányi engedélyem sincs, vagy van? – végül is miért ne gondoskodhatott volna már arról is.
- Tíz percen belül lesz – jelentette ki és már munkához is látott – Te addig töltsd ezt ki – nyomott a kezembe pár papír-lapot.
- Okééé – először dunsztom sem volt mi az, de aztán a címből rájöttem, hogy egy beiratkozáshoz szükséges formanyomtat-ány és már az első pontnál megakadtam – Jazz van középső nevem?
- Nincs. Remélem nem baj.
- Nem dehogy.– aztán eszembe jutott, hogy az irataimból könnyebb lesz kitöltenem, mint fejből, úgyhogy elővettem őket.
Jasper tényleg tíz perc alatt kész lett a tanulmányi engedélylyel, aztán míg küzdöttem a nyomtatvánnyal írt egy papírt arról, hogy a szüleim miért nem tudnak személyesen beíratni, és még fel is hívta az iskolát, hogy ezt az igazgatónak is el-mondja. Végül „szüleim” aláírása is odakerült a papírra.
- Akkor, ha felöltöztél, beviszlek Vancouver-ba – állt föl a számítógép mellől.
- Kísérd inkább el Alice-t – szólt közbe Carlisle – Én is rá-érek elvinni Lisa-t, még közel három órám van a műszakomig.
Eddig nem is tudtam, hogy Alice készül valahová.
- És ki hozza haza? – kérdezte.
- Majd én – szólt le Alice az emeletről és egy másodperc múlva már a nappaliban állt – Még van egy kis dolgom, de az nem tart sokáig.
Most vettem észre, hogy Alice átöltözött, eddig utcai ruhában volt és magasabb sarkú cipőben most sportosabbra váltott. Aztán feltűnt, hogy lilás karika van a szeme alatt, és hogy a szemei feketék. Ez után már nyilvánvaló volt, hogy milyen típusú dolga van Alice-nek. Mikor Jasperra néztem rájöttem miért tanácsolta Carlisle, azt hogy kísérje el Alice-t, ő még szomjasabbnak látszott.
Mielőtt Alice észrevehette volna, hogy rájöttem milyen dolga van fölmentem a szobámba átöltözni. És hogy miért nem szerettem volna, hogy Alice észrevegye? A válasz egyszerű, az volt a tapasztalatom Mary-nél, hogy rosszul viselte, ha ilyen téren észrevettem a gyengeségét vagy nevezzük inkább szükségnek, az talán jobb szó.
Pár percig gondolkodtam, hogy miben menjek, végül egy sötétszürke csőszáru farmer mellett döntöttem, ami Alice szerzeménye volt. Felvettem hozzá az iskolai egyenruhából megmaradt barackszín pulóvert és hogy a V kivágása ne legyen túl kihívó a nyakamra tekertem egy sötétszürke kendőt, amiben kicsit sötétebb barack szálak is vannak, a cipők közül pedig egy szürke magas sarkúra esett a választás, ami szintén Alice szerzeménye. A hajam, kivasaltam, összekötöttem és felraktam egy barackszín fejpántot is, hogy hátrafogja a rövidebb hajszálaimat (így állítólag komolyabbnak látszom). A szolid sminkemben szintén ez a két szín dominált. Végül föl-kaptam egy irattartó mappát a papíroknak és egy szürke kis-táskát, amibe átraktam a telefonom és a pénztárcám. Egyrészt büszke voltam magamra, mert nem telt teljes negyed órába mire elkészültem, másrészt reméltem Carlisle nem haragszik majd, hogy megvárakoztattam.
- Bocs, hogy ilyen sokáig tartott – kezdtem rögtön így elővigyázatosságból.
- Megszoktam – sóhajtott – Alice és Rose mellett nem volt nehéz, néha még Esme is képes órákig a tükör előtt állni, Nessie-t rettentően elrontották a lányok és Bella-nak is meg volt a ruhakeresgélős korszaka.
- Ez a sorsotok – csóváltam meg a fejem széles vigyorral az arcomon.
Pár perc múlva már Carlisle Lexusában ültünk útban Van-couver felé. Egyenlőre csendben, de nem hittem, hogy ez így is marad, pedig nagyon örültem volna neki. Végül Carlisle törte meg a csendet, mikor észrevette, hogy a kilométerórát nézem, a mutató úgy 160 és 180 között ingadozott az útviszonyoktól függően.
- Zavar? Mert mehetek lassabban is – ajánlotta fel azonnal.
- Nem, dehogy. Szeretem a sebességet, csak meglepődtem – ismertem be - Azt, gondoltam hogy sportosan vezetsz, de úgy hússzal lejjebb tippeltem volna az átlagot. Egyébként meg bízom a reflexeidben, úgyhogy miattam nehogy lassíts.
- Pontosan erről szerettem volna beszélni veled – mondta, mire a fejemben megkondultak a vészharangok.
- Gondolom, nem a vezetésre céloztál…
- Nem, a bizalomra. Túlságosan is bízol bennünk – kezdte én pedig olyat tettem, ami nem volt igazán illendő; közbevágtam, de reménykedtem, hogy ezzel megkímélem magam egy kínos beszélgetéstől.
- Az emberismeretemben bízok – jelentettem ki
- Az megtéveszthető és mi erre vagyunk kitalálva – a "kitalálva"-t egy kicsit furán ejtette ki.
- Carlisle tudom! 14 évig éltem egy vámpírral és a legkínosabb emlékeim arról szólnak, hogy hogyan próbált erről meggyőzni és ráébreszteni arra, hogy ne bízzak benne. Elárulom, nem sikerült neki, pedig hidd el nagyon próbálkozott, de meghazudtolni sosem tudta magát. Ti sem tudjátok - mondtam és igencsak küzdöttem magammal, hogy megőrizzem a hidegvérem és a hangon se csússzon feljebb egy oktávval.
- Nem az a baj, hogy valamennyire bízol bennünk, ha nem tennéd, akkor már rég nem itt lennél. Olyan gyorsan menekültél volna el, ahogy csak tudsz. A baj az, hogy túlságosan is bízol bennünk, természetesnek veszel olyan dolgokat, amik nem azok. Az önuralmunkat, azt hogy nem ölünk embert. Természetesnek vetted, hogy Jasper bóknak szánta hogy nincs is rossz illatod, holott ebben még mi sem voltunk biztosak – fejtegette, de közben továbbra is az utat figyelte (nem mintha szüksége lett volna rá) csak néha pillantott rá, úgy mondatonként egyszer.
- Észre is vettem – jegyeztem meg - Lehet, hogy természetesnek veszem, lehet hogy nem, de az hogy nem rohanok el sikoltozva, az nem jelenti azt, hogy nem veszem észre. Mert észreveszem. Ha egy pillanatig másképp néztek rám, ha egy kicsivel gyorsabban mozdultok, vagy ha épp túl sokáig vagy-tok mozdulatlanok. Az összes apró utalást, kétértelmű meg-jegyzést, vagy mondatot, amik néha megrémisztenek, de túl-lépek rajtuk – soroltam és éreztem, hogy egyre jobban bele-lendülök és ezzel együtt a kontrollom is kezdtem elveszíteni a mondataim felett - Lehet, hogy nem természetes, de az sem, hogy tudom hányféle módon tudnátok úgy megölni, hogy észre se vegyem, és hányféle képen úgy, hogy könyörögjek a gyors halálért. Hidd el Carlisle a bizalmam nem természetes és nem feltétel nélküli. Nektek szól. Nem a vámpíroknak. Nem akárkinek, akivel összehoz a sors. Csak nektek. És ha ettől boldogabb vagy, akkor igen, ott van bennem a félsz – ismertem be végül.
- Rendben, akkor ezt a témát átugorhatjuk – mondta Carlisle, de most nem nézett rám egyszer sem, máskor mindig megtette, ha hozzám beszélt, most már csak mereven az utat figyel-te.
Rögtön rossz érzés kerített hatalmába, mert tisztában voltam vele, ha igazam is volt – és ebben biztos voltam – akkor is jócskán elvetettem a sujkot.
- Carlisle sajnálom, kicsit túllőttem a célon „a tudom, hogy hányféle módon” -os rész nélkül is meggyőző lehetett volna a mondat. Remélem tudod, hogy ez nem kifejezetten rólad, rólatok szólt, hanem a nagy átlagról szól – mondtam és még én is azt gondoltam róla, hogy nagyon gyenge bocsánatkérés.
- Nem tetted oda a végére az „és természetesen tudom, hogy soha nem tennétek ilyet”, részt – még mindig az utat nézte.
Hallgattam, megvolt rá az okom, hogy ne tegyem oda azt a részt. Jasper, Rosalie, Emmett, Edward, már mind öltek embert, lehet, hogy Nathe is, azt meg, hogy Alice mit csinált a zavaros időkben senki sem tudja. Ha egyszer vagy inkább többször megtették, mi akadályozná meg őket egy következőben? A család nyilvánvalóan, de azért mégis!
Bíztam bennük valamennyire, hisz megmentették az életem, de azért mégis…
- Azt hittem ez az előzőkből következik – persze ha ez kell hát legyen.
- Látod – nézett újra rám – Azt hiszed, hogy megbántott, amit mondtál, és te rögtön visszakozol.
Tehát innen fúj a szél. Teszt volt és én bedőltem neki.
- Nyertél, megadom magam. Túlságosan is bízom bennetek és hagyom magam megvezetni – vallottam be.
- Az előbb kitérő választ adtál, nem ismételted el a mondatot – emlékeztetett.
- Nem tényleg nem – ismertem el - de ha ezzel megbántotta-lak, akkor sajnálom.
- Akkor sem mondanád – állapította meg és mintha egy halvány mosolyt véltem volna felfedezni a szája sarkában, de mivel az okát nem értettem hajlandó voltam elhinni, hogy esetleg rosszul láttam.
- Nem – csóváltam meg a fejem.
- Lehet, hogy megleplek vele, de elégedett vagyok – akkor talán mégis jó a szemem.
- Elégedett? – hát ezzel tényleg meg lepett – Azt hittem rosszul esett.
- Miért ne lennék elégedett? – kérdezte - Az előbbi azt bizonyítja, hogy azért mégsem bízol meg bennünk teljesen, ahogy azt az elején hittem. És ez így van jól. Másrészt már régen kinőttem abból a korból, amikor fáj az igazság – viccelődött.
Nem akartam arról, vitatkozni, hogy mi is az igazság, egy vámpírt meggyőzni arról, hogy jobb, mint amilyennek gondolja magát lehetetlen.
- Nem is tudtam, hogy ez kinőhető.
- Nem az, de az igazságot meg lehet szokni – mosolygott
- Közel huszonötször vagy nálam idősebb, úgyhogy fejet hajtok a bölcsességed előtt – mosolyodtam el én is.
- Ezt most számoltad ki? - nevetett Carlisle.
- Nem, amint megvolt az évszám, úgyhogy már egy ideje tartogattam a jó pillanatra – ismertem be.
- Megérkeztünk. – mondta és leállította a motort.
- Köszönöm a fuvart – viccelődtem, miközben kiszálltam
- Szívesen máskor is kisasszony – folytatta Carlisle. – A viccen kívül, itt megvárlak.
- Nem fogsz elkésni a kórházból? - kérdeztem
- Ha fennállna a veszély, Alice figyelmeztetett volna – mondta - egyébként még bő másfél órám van, és a kórház csak kétsaroknyira van innen.
- Sietek vissza – ígértem meg.