Sziasztok, hoztam a következő fejezetet, ráadásul azt is leírhatom, hogy immár két rendszeres olvasóm is van, és nem utólsó sorban azzal is büszkélkedhetem, hogy ólvasóim ötven százaléka fiú, ilyen arányt pedig tudomásom szerint nem sokan tudhatnak magukénak :)

De nem húzom tovább az időt... Jó olvasást!

Üdv: Bee

6. fejezet
Múltam

- 1999. április 16.-án születtem valahol. Anyámat és apámat sosem ismertem még csak nem is hallottam róluk. Semmi olyan történet, mint általában az örökbe fogadott gyereknél lenni szokott, mint például autóbalesetben meghaltak, leégett a házunk, vagy valami más. Szerencsére nem kerültem árvaházba. Két napos korom óta Mary Carter nevű nő nevelt 3 mostohabátyámmal együtt, szóval szép nagy család voltunk. Marytől tudok a vámpírokról, ugyanis ő is az volt. Az igazat csak én tudtam róla, a többieknek mindent megmagyarázott pár hangzatos betegséggel, mint például napallergia vagy, valami rejtélyes dél-amerikai betegség és a hozzájuk kapcsolódó hangzatos latin nevek.
Nevadában éltünk, Reno-tól úgy harminc percre, a kertváros legszélén. Igaz az éghajlat nem volt tökéletes, de mivel távol voltak a szomszédok, értünk meg reggel jött az iskolabusz vagy elmentünk kocsival ez nem volt probléma. Azt hiszem Mary-t, mindig is csodabogárnak tartották, de becsülték is. Négy árvát egyedül nevelt meglehetősen jó módban úgy, úgy hogy látszólag nem csinált semmit, amiből pénze lehetne. Tehát Mary-nek hála mindig jól éltünk, nem csak anyagilag, hanem egyéb téren is. Több szeretetet és gondoskodást kaptunk tőle, mint más gyerekek a valódi szüleiktől. Aztán tavaly júniusban minden elromlott. A szünet első hónapjában volt egy edzőtáborral egybekötött sportverseny, amin részt vettem, de ne szaladjunk ennyire előre. Mary pár héttel a tanév vége és egyben az edzőtábor előtt elkezdett furcsán viselkedni. Gyakran eljárt otthonról, sokat telefonált a szobájából zárt ajtónál néha több órát is, iratokat böngészett órákon át, gyakran beszélt a pénzről mi hol van, és hogyan férhetünk hozzá, folyton praktikus tanácsokkal akart ellátni minket, az életet illetően és minden fontos dolgot leírt nekünk, ami a jövőre vonatkozik és félő volt, hogy elfelejtjük. Akkor ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget és különösebben nem is értettem miért kéne azt feltételeznünk, hogy ő nincs, mivel a legtöbb tanács így kezdődött, amikor őt nem érheti semmi. Azért én sem tudtam mindent például sosem beszélt arról, hogy mi tehet kárt benne. Az utolsó néhány hét így telt el és egyre jobban vártam a tábort már nem csak az iskolából, Mary-ből is kezdett elegem lenni. Fáj ezt kimondani, de igaz, sosem volt az, az aggodalmaskodó típus de most a félelmeivel az idegeimre ment. Aztán eljött a tábor. Mary kivitt minket a buszhoz, pontosabban engem és a legfiatalabb bátyám, aki szerzett munkát a táborban, a másik kettő pedig a főiskolán aszalódott. Az úton az elmúlt hetekhez képest jó kedve volt általában csak azt mondogatta, amit ilyenkor minden évbe, vigyázzunk magunkra, legyünk jók, satöbbi és, hogy mennyire szeret minket. Pont, mint egy aggodalmaskodó szülő, aki pár hétre elengedi a gyerekeit.
Aztán életem leghosszabb búcsúzkodása után fölszálltunk a vonatra.
Az út nagyon hosszúnak ígérkezett, mivel ha az ember vár valamit, olyan mintha az idő megállna, és én már egy ideje vártam ezt a tábort. Már pár órája úton voltunk, amikor átfutott a busz előtt egy szarvas a busz fékezett egy lány meg beverte a fejét az előtte lévő ülésbe és felrepedt a homloka és a vékony csíkban kicsorduló vére óhatatlanul is eszembe jutatta Mary-t. Aztán valahogy összeállt a kép az apróbb és a nagyobb részletekből. Mary mindent elrendezett mondhatni végrendelkezett, amint erre rájöttem elfogott a rossz érzés. Ezért haza akartam menni, szóval amint megérkeztünk eljátszottam, hogy kiment a bokám, így elértem, hogy elmehessek. Sajnos így is későn értem vissza. Mire hazaértem a pajta már éget és mindent ellepett a fojtó, sűrű füst. A tűzoltók rögtön utánam érkeztek, a tüzet eloltották, de Mary-ből csak a nyakláncán lógó gyémánt maradt. A rendőrség megállapította, hogy baleset történt a száraz szalma kigyulladt és mire Mary észrevette füstmérgezést kaphatott és elájult, ezzel az ügyet, lezárták. Persze én tudom, hogy nem lehetett baleset, ha az lett volna, Mary még élne.
Így utólag ijesztő, hogy mennyi mindent rendezett el előre. Az egyik mostoha bátyám már elköltözött otthonról a fősuli, meg az egyetem miatt, volt otthona és saját élete ő már az utólagos segítsége nélkül is boldogult. A másik két mostoha bátyám édes testvérek voltak ők örökölték a házat és az idősebbik az én gyámságomat. A többit én, ebből járok most a magániskolába. Felejteni jöttem ilyen messzire, de ez így utólag nem volt túl jó ötlet, mert hát most itt vagyok. Szóval ennyi az én történetem.
Azért próbáltam rövidre fogni. Nem szerettek erről beszélni, de hát ki szeret arról, amit el szeretne felejteni.
- Köszönjük, hogy ezt elmondtad – mondta Carlisle
- Én köszönöm, hogy meghallgatatok. – próbáltam illemtudóan viselkedni – gondolom, vannak még kérdéseitek.
- Hogyan nézett ki a vámpír, akit láttál, csak a miheztartás végett? – kérdezte Jasper, számítottam erre a kérdésre most mégis valahogy meglepett.
- Magas, tejfehér bőr, barna haj, piros szemek összességében olyan átlagosan – ráztam, meg tanácstalanul a fejem.
- Hát ezzel sokra nem megyünk – állapította meg Jasper – Nem volt véletlenül valami különös ismertető jegye?
- Nem semmi különös, de ha az segít, Edwardnak megmutathatom – ajánlottam fel.
- Rendben – egyezett bele Edward. Leplezte, de tudtam, hogy tetszik neki az ötlet, hogy beengedem a fejembe még, ha csak rövid időre is.
- De gyorsan távozol a fejemből! – azért biztosra kellett mennem. Edward bólintott. Én pedig felidéztem a vámpírt. Kapott három másodpercet mielőtt újra összezavartam volna a gondolataim.
- Ez Sigfried – mondta Edward miközben olyan arckifejezés futott végig az arcán, amiről az jutott eszembe, hogy sajnálom, de neked véged.
- Mi? Ti ismeritek? Ugye nekem nem kéne tudnom, hogy kicsoda?- kérdeztem, meglepetten vagy talán ijedten.
- Nem, nem kellene tudnod, és igen ismerjük, de nem személyesen – válaszolta Carlisle, nyugodtan, de olyan érzésem volt csak engem akar ezzel megnyugtatni.
- Akkor honnan? Ki ő? Mi nem stimmel vele? – záporoztak a kérdéseim, bár némelyik elég idióta kérdés volt tőlem, például, hogy mi nem stimmel vele. Mintha nem lett volna elég, hogy vámpír és a kertész volt a vacsorája, de ez őket nem zavarta.
- Miből gondolod, hogy nem stimmel vele valami? – kérdezte Edward némi meglepettséggel a hangjában.
- Az arckifejezésedből, mintha csak azt mondtad volna, na neked annyi – válaszoltam talán túlzottan könnyeden, ahhoz képest, hogy a halálomról beszéltem.
- Csak hírből ismerjük – válaszolt Carlisle, mielőtt még Edward reagálhatott volna – a Volturi tagja volt.
- Az mi? – kérdeztem
- Inkább kik. Egy család, mondhatni a fajtánk királyi családja. Érdekes, hogy még nem hallottál róluk – mondta Carlisle.
- Mary csak annyit mondott, amennyit muszáj volt. Főleg olyan dolgokat, amikre magamtól is rá jöttem. Nem szeretett volna még jobban belekeverni – magyarázkodtam a „tudatlanságom” miatt.
Mire ezt elmondtam Alice ott termett mellettem egy könyvel pedig észre se vettem, hogy elment érte. Régi, bőrkötésű, elég egyszerű darab volt. A sötétbarna bőrt csupán egy tűzzománc címer díszítette. Alice kinyitotta és letette elém. A lapjai kissé sárgásak voltak már, gondolom nagyon régi lehetett, fekete tintával, kézzel írták a gyönyörű cifra betűit. Az egyik oldal vastagabb papír volt és egy kép volt ráfestve, felismertem a korábban látott vámpírt ugyanaz az arc, ugyanaz az alkat csak éppen a ruhái a pár száz évvel korábbi divatot idézték.
- Őt láttad? – kérdezte Alice, mintha a hangjában némi reménykedést hallottam volna a nemleges válasz iránt – Sajnálom Edward, de szeretnék biztosra menni – fordult bocsánatkérően a fiúhoz.
- Igen – miután válaszoltam megnéztem a másik oldalt is, csak most vettem észre, hogy az oldal tetején Sigfried neve állt. Gondolom az egész oldal róla szólt, szívesen elolvastam volna, de nem boldogultam a régies írással ráadásul azt hiszem latinul vagy olaszul volt. Aztán eszembe jutott mit mondott Carlisle.
- Az előbb azt mondtad, hogy a Volturi tagja volt, de ha csak volt, akkor most hol van?- miután kimondtam, rájöttem, hülyeséget kérdeztem azzal, hogy hol van, azt még én is tudtam, nyilván valahol a környéken legalábbis reggel itt volt. Így hát folytattam – Mármint mi lett vele.
- Ezt mi sem tudjuk pontosan, már régen távozott a Volturiból – válaszolt Carlisle, már éppen meg akartam kérdezni miért, amikor folytatta – Kevesen távoztak a tőlük az idők során.
- De hát te is eljöttél – lepődtem meg.
- Az más volt, én nem tartoztam oda igazán. Nehezen engedik el a hozzájuk tartozókat, de volt egy eset, amikor többen is eljöttek. – mondta és közben lapozott a könyvben. Megint egy ismerős képnél állt meg.
- Letitia?
- Honnan tudtad?- meglepődött, ezt tényleg nem kellett volna tudnom, de láttam a múltban. Szerencsére eszembe jutott, hogy Sigfried neve is oda volt írva, így odamutattam a mellette lévő lap tetejére. Ott is volt Letitia neve. Elmosolyodtak. Még jó, hogy nem jutott eszükbe, hogy nem kellett volna látnom a lap tetejét Carlisle kezétől.
- Tehát egyszer Letitia-t megölte valaki és ez Caiust annyira lesújtotta, hogy megkeserítette a körülötte élők életét is, és ezt többen nem bírták elviselni. Ekkortájt könnyebben el lehetett jönni.
- Ki ölte meg? – tudtam, hogy Siegfrid volt de azt nem, hogy ezt más is tudja-e. Bár gondolom, ha tudták volna, nem engedik el olyan könnyen. Emlékeikből láttam, hogy a Volturi milyen kegyetlen a törvényszegőkkel és nem hiszem, hogy Letitia halála elrendelt volt őt Siegfrid bosszúból ölte meg vagy ha nem bosszúból, akkor is valami erős érzelem lehetett a háttérben.
- Senki sem tudja – ebben Carlisle tévedett én tudtam és így már azt is, hogy Sigfried nem egyszerűen eljött, hanem elmenekült a Volturiból.
- Azt hiszem szerencse a szerencsétlenségemben, hogy már eljött a tőlük, így csak ő akar megölni nem az egész Volturi. – latolgattam az esélyeim
- Túl bizakodó vagy – állapította meg Jasper, majd rögtön utána a reményem is összezúzta – egyedül is könnyen megöl.
Úgy tűnik Jaspernek sem lettem a szíve csücske, azt hiszem, nem is zavarná túlságosan, ha tényleg megölne Siegfrid. Igaz, Jaspert nem ismerem igazán, lehet, hogy minden emberhez így viszonyul.
- Éppen ezért azt hiszem jobb lesz, ha nálunk maradsz. Lehet, ha rájön, hogy már rég tudsz a vámpírokról és nem árulod el a titkunk, letesz arról, hogy megöljön. – mondta Carlisle, és úgy gondolom el is akarta ezt hinni. Én is nagyon, nagyon szerettem volna ezt hinni.
- Lehet, de az, hogy veletek maradjak kockázatos nektek – mondtam szinte gondolkodás nélkül, mivel semmiképp sem akartam veszélybe sodorni őket, mikor még csak nem is ismernek.
- Szerintem igaza van, én is mondtam, hogy túl kockázatos – fűzte hozzá Rosalie.
- Szerintem maradhatna, úgy is lenne még Alice-szel pár kérdésünk? – monda Edward. Jólesett, hogy többen is úgy gondolják maradjak, de azoktól a kérdésektől előre rettegtem, sejtettem miről fognak szólni.
- Egyetértek, pár dolog tényleg érdekelne – értett egyet Alice heves bólogatások közepette.
- Még egy fura szerzet miért ne maradhatna? –viccelődött Emmett, erre Bella dühösen nézett rá mintha még morgott is volna (bár ebben nem vagyok biztos) nyilván rájött, hogy rá gondolt a fura szerzettel. Emmett kuncogott, a többiek megpróbálták elnyomni a mosolyukat.
Kezdett az egésznek szavazás hangulata lenni, hisz szinte mindenki elmondta a véleményét.
- Örülnék, ha maradnál, legalább vinnél egy kis színt unalmas napjainkba – Esme pont olyan volt, mint amilyennek az emlékek után képzeltem, kedves, gondoskodó, kicsit anyáskodó és még értem is képes volt aggódni, mikor nem is ismer igazán. Így még jobban esett a szeretete, amely kissé már túl magától értetődő volt, olyan anyai, bár pontosan nem is tudom milyen az, de azért sejtem. Mary szeretett hasonló módon, aki anyám helyett anyám volt és a szeretete hiánya üressé tett. Azt hiszem hiányzott belőlem minden érzelem. Pedig én csak a hiánya okozta fájdalmat akartam feledni – nem hiszem, hogy nagy kérés volt - de a feledés magával rántott mindent, ami emberré tett, ami megkülönböztetett egy szobortól, egy érzéketlen kődarabtól. Ma hajnalig egy monoton életre programozott bábú voltam, aki először érzett, azóta, hogy Mary nincs. És bár a félelem egy erős érzelem, azt csupán a testem kreálta a látottakra, az elmém még akkor sem félt és ez megrémisztett. Bár azt hiszem, akkor sem a haláltól féltem, ahhoz már túlságosan eltávolodtam az élettől, hanem csak a módjától, attól, hogy nem lesz fájdalommentes és kíméletes.
A testi fájdalmat nem bírtam sose, furcsa mód nagyon alacsony volt a fájdalomküszöböm, de szerencsére nem sérültem meg túl gyakran.
Mikor felnéztem Edward elég bizarr tekintetével találtam szemben magam és ráébredtem, hogy a gondolataim szabadok voltak és ő végig halotta őket, kissé elvörösödtem és megpróbáltam elfedni őket.
Aztán végre Nathe is megszólalt.
- Azt hiszem, tartozom érte némi felelősséggel. Ráadásul, ha én nem vagyok, nem tudna rólatok sem, tehát ez az én hibám - ez kissé én-központú volt. Ráadásul nem szeretem a szánalmat, vagy ha szánalomból akarnak segíteni rajtam. Ráadásul azt sem értettem miért lenne az ő hibája az, ami történt.
- Nem vagy felelős értem, eddig is megúsztam és talán majd legközelebb is meg fogom – persze ez a mondtat nem így hangzott a fejemben, hanem inkább így: Még élek és talán holnap is élek majd, de ha nem az már nem a te problémád. Aztán hozzátehettem volna még ezt is: Igaz, ha most nem itt lennék, talán már pár láb mélyen hevernék a földben.
Edward kuncogott. Ezt megint elszúrtam.
- Elég nyersek és tárgyilagosak a gondolataid, nem gondolod? – kérdezte két kuncogásroham között.
- Lehet, és nem szeretem, ha kihallgatnak – részemről lezártnak tekintettem, de ő nem.
- Pedig az emberek általában megpróbálják becsapni magukat.
- Én nem, jobb a tárgyilagosság. Jobb a biztos, mint a bizonytalan. Nem jó hinni abban, ami lehetetlen mert a végén nagyobb a csalódás és gyakran drága.
- Azért te is adsz esélyt a jobb lehetőségeknek – kötözködött.
- Én is csak emberből vagyok – emlékeztettem a nyilvánvalóra.
Bella ekkorra megunta.
- Minek ad esélyt? – kérdezte.
- Annak, hogy talán még holnap is él és nem pár láb mélyen lesz a földben, – Esme gorombán nézett fiára, talán zavarta szóhasználat. – Ő használta ezeket a szavakat – védekezett Edward, ezzel igazolva a feltételezésemet, és kissé zavart, hogy most mindenki a gondolataimon rágódhat.
- Engem nem zavar, ha marad, talán még érdekes is lesz – mondta Jasper, és hálás lehettem, hogy megszakította az előző témát, bár elképzelhető, hogy pont az előbbi miatt találja érdekesnek a társaságom.
- Rajtam meg nem múljon – egyezett bele Bella, talán kicsit flegmán, sőt még a vállát is megrándította közben.
- Akkor ez eldőlt – jelentette ki Carlisle. Úgy tűnk tényleg szavazás volt – Feltéve, ha nem zavar, hogy egy vámpírokkal teli házban leszel.
- Nem, ez egyáltalán nem zavar eddigi életem nagy részét már úgy is egy vámpír társaságban töltöttem. Az pedig, hogy egy vagy kilenc, azt hiszem nekem már teljesen mindegy – mosolyodtam el.
- Túl könnyen veszed – állapította meg.
- Lehet – értettem egyet - de az jobban zavar, hogy nem tudom hogyan hálálhatnám meg a segítségeteket.
- Arra semmi szükség, szívesen segítünk – hárította el kérdésem.
- Köszönöm – zavarban voltam és kissé el is érzékenyültem, de remélem nem vették észre. Nem szeretek gyengének látszani, egy újabb megszokás.
- Igazad van, ez jó ötlet – mondta Edward és aztán Jasper folytatta, minden bizonnyal az ő ötlete volt.
- Le kell zárnod a régi életedet, és újat kell kezdened – értetlenül nézhettem, mert elkezdte kifejteni, miközben leült egy laptop-hoz – Először is Elizabeth Cartert el kell tüntetni.
- Eltűnté akarsz nyilvánítani? – lepődtem meg.
- Valahogy úgy, persze visszadátumozom majd pár évvel, hogy ne tűnjön fel senkinek? – igazolta ötletem
- Mi lesz azokkal, akik ismertek és tudják, hogy nem tűntem el? – érdeklődtem.
- Ha az iskoládra gondolsz, azt megoldjuk. Mi volt náluk a story? – meglepő, hogy rögtön rájött, nem az igazat adtam elő az embreknek.
- A gazdag és rendkívül elfoglalt üzletember Thomas Carter unokahúga vagyok, aki pár éve vesztette el a szüleit. Mivel nagybátyám a munkája miatt sokat utazik, úgy érezte, nem tud kellő figyelmet fordítani a tanulmányi előmenetelemre, ezért keresett egy jó nevű magániskolát – meséltem.
- Az igazgató találkozott valaha is a bátyáddal? – érdeklődött tovább Jasper.
- Igen, amikor beíratott.
- Rendben, akkor írunk egy felhatalmazást, amiben engedélyezi, hogy a nevében intézkedhessünk, és azt fogjuk mondani, hogy egy rokonodhoz költözöl Európába és ott folytatod a tanulmányaidat.
- Oké, remélem beválik – sóhajtottam beletörődően.
- Biztosan.

Akkor hát itt a következő, de azért nem lesz rendszer abból, hogy naponta újat teszek fel, főleg nem hétköznap, most is csak azért, mert az előző olyan rövid volt. Ebből a fejezetből már kiderül pár dolog, de a nagy kérdések még váratnak magukra. Szóval jó olvasást, remélem tetszeni fog.Üdv: Bee

5.fejezet

Cullenék

Cullenék háza gyönyörű volt, eldugottan állt egy gondozott, pázsitos területen a vadul burjánzó erdő közepén. Úgy illett oda, mintha már évszázadok óta ott állt volna, holott látszott, hogy új építésű. Első látásra az egész idilli volt, a méregzöld növényzet – legyen az eredeti vagy telepített – kontrasztja a ház fehér falaival és hatalmas üveg felületivel, melyen visszatükröződött a táj. Mégis bizarr volt egy kissé, mintha egy golfpályát varázsoltak volna az érintetlen vadonba. Ha nem lettek volna gondjaim órákig tudtam volna elmélkedni a kert harmóniáján, vagy diszharmóniáján, ám Nathe megzavart. Miután leállította a motor, kinyitotta nekem a kocsi ajtaját és finoman a ház felé terelt, majd előrement és kinyitotta nekem a bejárati ajtót is. Ekkor tört rám újra az idegesség, most, hogy már a küszöbön álltam. Mély levegő. Nyugi. Nem lesz semmi baj – nyugtattam magam, de ezt magam is csak remélni tudtam. Amint beléptem az ajtón rá kellett jönnöm mekkorát tévedtem. Rögtön elájultam, bár nem a távolról sem a félelemtől, vagy az idegességtől, már megint azok a hülye emlékek. Kilencből nyolc jelenlévőé egyszerre. Nathe-nél megint csak színeket láttam Bellánál meg semmit. De még nyolc is sok, sőt rengeteg, ráadásul egyszerre csak egy emléket tudok „fogni” úgy, hogy azt meg is értsem, de így az egész olyan volt mintha nyolc különböző filmből egymás után vágnának be a képkockákat. Aztán összeszedtem magam és megpróbáltam kizárni őket a fejemből. Nagyjából sikerült. Aztán magamhoz tértem. Szerencsére Nathe elkapott, amikor elájultam így nem ütöttem meg magam. Még mindig mindenki ott volt. Rosalie, Emmett és Jasper a kanapén ültek, Edward a falnak dőlt Bella mellette volt, Alice a lépcsőn ült, Esme mellettem állt - látszott rajta aggódik értem, pedig nem is ismer - Carlisle orvosi teendőinek eleget téve a pulzusomat vizsgálta, míg Nathe mellettem térdelt. - Én megmondtam – jegyezte meg Alice. Még 3 másodperc és magához tér. Láttam egy emlékben, hogy kiében nem tudom. - Rosalie, felesleges játszanotok, már úgy is tudja – volt Edward mondatában valami furcsa nem abban, amit mondott, hanem abban, ahogy mondta. - Jobban vagy?- ez persze, hogy Carlisle volt, beszélt belőle az orvos. - Igen, sokkal – válaszoltam, miközben lassan feltápázkodtam. - Gyakran elájulsz?- még mindig az orvos. - Nem csak most sok volt az emlék. – hát, ezt lehet, hogy nem kellett volna, mert mindenki értetlenül nézett rám kivéve Edwardot, ő halkan kuncogott. - Edward kérlek, kimásznál a fejemből – kértem, bár a hangsúlyom kissé pimaszabb volt a kelleténél. - Tudod, hogy az nem olyan egyszerű – védekezett. - Csak, próbáld meg, és nekem ne mond kérlek, hogy a gondolataim ordítanak – egy picit erre meglepődött, így elégedetten rámosolyogtam. - Te tudod – sóhajtott és tett egy jelentőségteljes kört a szemével. - Miről beszéltek?- Alicenek elege lett abból, hogy nem érti. mi folyik körülötte. - Csak megkért rá, hogy ne olvassak a gondolataiban, és mivel tudta, hogy aki utoljára erre kért, annak azt mondtam, hogy a gondolatai ordítanak, azt is kérte, hogy neki ezt ne mondjam – magyarázta el készségesen Edward a beszélgetésünk. - Honnan tudta mit mondtál?- fura hogy Rosaliet érdekli valami. Edward elmosolyodott azon, amit gondoltam, de figyelt rá, hogy csak én lássam. Erre jelentőségteljesen ránéztem, mármint remélem annak tűnt. - Az egy hosszú történet – válaszoltam Edward helyett, mivel ő épp tágra nyílt, csodálkozó szemekkel nézett rám. - Ezt, hogy csináltad? – kérdezte meglepetten - Mit csinált? – fordult Bella Edwardhoz. - Semmit sem látok a gondolataiból, pontosabban semmi használhatót – magyarázott. - Nem Jasper, nem úgy, mint Bella. Ő valahogy összezavarta őket. Hogyan csináltad? – fordult felém. - Megint egy hosszú történet. Kérdezz egyszerűbbet - mosolyodtam el. - Hogy hívnak?- Carlisle átvette a szót, azt hiszem megunta a játékot Edward és köztem. - Oh tényleg még be sem mutatkoztam. Elisabeth Carter. Ha jól sejtem érdekelne titeket az is, hogy miért vagyok itt - vetettem fel. - Igen – bólintott. - Hát szóval… valószínűleg… egy… vámpír… vadászik rám. Mármint biztos, hogy… szívesebben látna holtan… mint élve – holtan, élve, vámpír, vadászik rám mind olyan szavak, amiket egy mondatban csak horror filmekben hallhatsz, jól begyakorolt szövegként. Ezzel szemben ez a valóság volt, nekem pedig nem volt időm gyakorolni és mi tagadás ez meg is látszott. - És hogyan jövünk mi a képbe? - ez Emmett volt, aki azt hiszem rögtön kevésbé békés megoldásokban reménykedett. - Csupán tanácsot szeretnék kérni. – Emmett válaszom hallatán csalódott volt. - Miben is? – kérdezte Edward. Ezt nem vártam volna pont tőle, aki eddig a fejemben kotorászott, és aki emiatt a legtöbbet tudott. Bár az is lehet, hogy csak a többiekre gondolt, amikor megkérdezte. A többiek Nathe felé fordultak, azt hiszem, úgy gondolták, neki talán már elmondtam az úton, és tőle könnyebben megtudhatják, mivel arra rájöttek, hogy én nem vagyok elég közlékeny. Ők nem tudják milyen nehéz arról beszélni, amit legszívesebben elfelejtenél és most nem csak a vámpírra gondolok, hanem a múltamra is. Na de egyszer túl kell esnem rajta, nem? Ilyenkor mindig azt szokták mondani jobb a dolgokon hamarabb túlesni, úgysem húzhatjuk őket a végtelenségig. Remélem igazuk van. - Nathe nem tudja. Úgyhogy azt hiszem, nekem kell elmondanom - nem szakítottak félbe ennek kifejezetten örültem, ráadásul Esme rám mosolygott. Ez adott egy kis magabiztosságot – Azt hiszem az, hogy vadászik rám nem a legjobb szó, ugyanis nem a vérem miatt teszi… - Pedig nincs rossz szagod – szakított félbe Jasper. A többiek megmerevedtek, és azt hiszem Jasper pedig várta, hogy megijedek és elkezdek sikoltozni. Persze ez nem történt meg. Inkább zavarba jöttem. Ezt ő is érezte, de nem értette, nem ez volt a várható reakció. Miután a többiek rájöttek, hogy Jasper nem akar megenni, kicsit felengedtek. Én pedig még mindig zavarban voltam, nem tudtam, mit mondjak erre, nem köszönhettem meg egyszerűen, mint ahogy egy bókot szoktak. Pedig annak szánta, vagy viccnek, legalábbis azt hiszem. - Hát ezt még nem mondták – a válaszom hallatán teljesen megnyugodtak, sőt azt hiszem, még mulatatta is őket a reakcióm meg az, hogy milyen könnyedséggel veszem. Aztán folytattam. - Az a baja velem, hogy láttam a titkát. – jobban nem is mondhattam volna, mivel ezt lehet úgy is lehet érteni: a) láttam, hogy vámpír (vagyis átvitt értelemben) b) láttam egy titkát (vagyis szó szerint) Azt hiszem, Edward kivételével mindenki az „a” verzióra gondolt, de remélem ő is. - Ezért akar megölni – fejeztem be. - Miért vagy olyan biztos benne, hogy meg akar ölni?- azt hiszem, Carlisle senkiről nem gondolt volna rögtön rosszat és remélte, hogy csak félreértettem a helyzetet. Így meg sem lepődtem a kérdésen. - És hogy-hogy még élsz? – egészítette ki Edward. - Először is megnyomtam a tűzjelzőt, majd hívtam a rendőrséget – a rendőrség szó hallatán Rosalie egy kicsit összerezzent. Talán, mert tartott attól, hogy emiatt most el kell menniük innen, mivel a rendőrség tudja az igazat, így megnyugtatásul hozzátettem – természetesen csak annyit mondtam, hogy gyilkosság történt és a gyilkos még itt van, és persze nem a saját nevemen mutatkoztam be, a telefonom Blackberry tehát lenyomozhatatlan. Később meg azt mondtam a rendőröknek, pár napja ellopták, így nem gyanakodnak. A tűzjelző miatt az egész utca fél percen belül ébren volt, és mivel hallotta a hívásom a vámpír, tudhatta, hogy a rendőrség keresni fogja a hullát, ezért azt el kellett tüntetnie. Esett szóval elégetni nehéz lett volna, így el kellett vinnie. Ha engem is megöl már két hullája lett volna. Egyszerre két hullával pedig nehezebb menekülni. Ráadásul gondolhatta, hogy senkinek nem mondom el, amit láttam. Így inkább egy hullával távozott - begyűjtöttem pár elismerő pillantást aztán hozzátettem – Nagyon sok múlott a szerencsén dönthetett volna úgy is, hogy megöl, valószínűleg akkor is el tudott volna menni még mielőtt az emberek felébrednek. – azt már nem tettem hozzá, hogy akkor nem lett volna neki túl szórakoztató a halálom, de tudtam és valószínűleg ők is – és hogy miért vagyok biztos, abban hogy meg akar ölni, mert miután a rendőrök elmentek és visszamentem a szobámba a párnámra rá volt írva vérrel, hogy HALÁL – azt hiszem ezen megdöbbentek. Idáig azt hitték, kissé eltúlzom a dolgokat. Az elején én is ezt hittem. Túl könnyen menekültem meg hajnalban, de a figyelmeztetés óta (mert nyilvánvalóan az volt) tudtam, hogy csak azért, mert ha akkor megöl, az kegyelem döfés lett volna a várható jövőbeli halálomhoz képest, amit akkor rögtön el kezdett tervezgetni (legalábbis azt hiszem elkezdte).Ezt sem kellett hangosan elmondanom hiszen ez megint olyan dolog volt, amit nálam jobban tudhattak, meg persze Edward újra hallotta a gondolataim. Legalábbis azoka,t amiket megmutattam neki – A párnát a biztonság kedvéért elégettem nehogy valaki megtalálja. – tettem végül hozzá. - Úgy tűnik tényleg bajban vagy – szólalt meg végül Carlisle, de csak azért, hogy megtörje a csendet. Aztán folytatta – azt hiszem az lesz a legjobb, ha nálunk maradsz, amíg eldöntjük mi legyen… - Hát persze nem is mi lennénk a Cullen család, ha nem ragadnánk meg az első alkalmat arra, hogy megint mindent kockára tegyünk egy emberért – vágott közbe Rosalie. Dühös volt, de teljesen megértettem, mert úgy éreztem igaza volt. Épp megszólaltam volna, hogy egyet értsek Rosalieval abban, hogy ez már túl nagy kockázat, amikor Edward megszólalt. - Ne zavartasd magad Rose miatt ő ilyen, ezt te is tudod – tudtam milyen Rosalie, de azt is hogy igaza volt. Edward megszólalása már túl sok volt neki és távozott mire végre szóhoz jutottam. - Teljesen igaza van. – mondtam - Nem, nincs. – mondta Carlisle. Emmett is kiment, de nem az miat,t amit Carlisle mondott hanem, hogy visszahozza Roset. Látszott rajta szívesebben maradna. Nem csak azért, mert Rose nem éppen hálás jelenség, ha dühös, hanem azért is, mert érdekesebbnek ígérkezett, ami idebent zajlott – azzal nem kockáztatunk túl sokat, ha segítünk, de akkor el kellene mondanod még pár dolgot. Igaza volt, lehet, hogy túl sokat nem kockáztatnak de már az is éppen elég volt. Persze nem kezdtem el vitatkozni ezen, végül is ezért voltam itt, egy kis segítségért, de néhány jó tanácsnál nem is reméltem többet. Úgyhogy azért ez meglepett. Az elején még azt is számításba vettem, hogy közlik velem, ez nem az ő bajuk, most pedig itt ülök az ebédlőjükben, és ahogy kérték, elmesélem mi történt pontosan. Közben Emmett is visszatért Rosalieval, aki talán már egy kicsit nyugodtabb volt. Végighallgattak, nem szakítottak félbe egyszer sem. Az emlékes részt kihagytam, mivel nem tudtam vele mit kezdeni, ha pedig elmondom beszélnem kéne arról is, hogy hogyan láthattam, és ezt a témát szerettem volna távolról elkerülni. Sajnos ez nem sikerült. - Honnan tudsz rólunk? – kérdezte Carlisle. Sejtettem hogy nem csak a családjukról beszél, de reméltem, hogy ha erre válaszolok, elkerülhetem a számomra kényes témát. - Nem Nathe tehet róla. Az csak a véletlen műve volt, hogy őt láttam meg, bármelyikkőtöket látom is meg, rájöttem volna. - Carlisle úgy gondolta, hogy a vámpírokról honnan tudsz – Edward tökéletesen rátapintott arra a témára, amit kerültem. - Ez egy hosszú történet – mondtam, bár tudtam, úgysem úszom meg a válaszadást. - Van időnk – mondta Carlisle és úgy tűnt hálás a fiának, hogy rákérdezett helyette. Tudtam, hogy felesleges lenne kihagyni részleteket, a végén úgy is rákérdeznének. Így el kell mesélnem az egész életem az elejétől, addig, amíg találkoztam Nathe-tel. Tehát vettem egy mély levegőt és belekezdtem.

Az első rendszeres olvasó, hát ez is megéltem, köszönöm Geti. és örülök, hogy tetszett. Ezen felindulva rögtön fel is rakom a következő fejezetet, bár ez inkább csak átvezető rész és nem is igazán hosszú, azért remélem megfelel. Üdv: Bee

4. fejezet

Jövőm?

Reggel 8 óra lett mire a rendőrök mindenkit kikérdeztek és megállapítottak pár dolgot. 1. a kertész eltűnt. 2. a gyilkossági riasztás vaklárma volt. 3. a hívás valószínűleg az egyik lány ellopott Blackberry-éről érkezett. Tehát kiestem a képből. Mi értelme is lett volna egy jól nevelt 15 éves lánynak telefonálnia? Semmi. Ez volt a rendőrök válasza saját kérdésükre. Arra a következtetésre jutottak, hogy valaki azért lopta el a telefonomat, hogy hülyére vegye a rendőrséget. Nem is gondoltam, hogy ez ilyen jól is elsülhet. Volt még egy fontos dolgom, amin gondolkodhattam: a jövőm. Ha eszembe jutott mindig halogattam. Akkor jutottam elhatározásra miután a rendőrök elmentek, én meg visszamentem a szobámba és megláttam a kis emlékeztetőt, amit a gyilkos hagyott. Ezután már tudtam, mit fogok tenni. Fel kell hívnom Nathet, és tanácsot kell kérnem tőle, pontosabban a családjától. Ez volt az egyetlen esélyem. Talán ők tudják, mit kellene tennem, és mennyi az esélyem arra, hogy jól jövök ki az egészből. Bár ezt sajnos sejtettem, az esélyem egy nulla és egy közé eső szám, ami a nullához van közelebb. De küzdeni fogok, ezt tudtam. Nem bírtam rászánni magam a hívásra, pedig minél gyorsabban végzek vele annál jobb. Ültem az ágyamon és néztem a telefonom képernyőjét, a számot már beírtam. A telefonszáma megint csak egy megérzés volt, de biztos voltam benne. Azon gondolkoztam, mit mondok neki, ha felveszi. Egyik lehetőség rosszabb volt, mint a másik. Végül úgy döntöttem azt mondom, ami eszembe jut. Rosszabb helyzetbe már úgysem kerülhetek. Megnyomtam a zöld gombot. Kicsöng. 1 2 3 4 5 6 számoltam a másodperceket, és ekkor fölvette. - Halló – ismerős a hang, ez Nathe. - Szia Nathe itt Elisabeth… - egy pillanatig elbizonytalanodtam, hisz pénteken be sem mutatkoztam neki, így a nevem semmit nem mondhatott - akit a pénteki buli után hazavittél – magyarázkodtam. Azt szerettem volna, ha a hangom magabiztos, ehelyett inkább egy kis sírás közeli nyekergés lett. - Szia - azt hiszem, mondott volna még valamit, de nem hagytam. Nem akartam, hogy lerázzon, mielőtt még bármit mondhatnék. - Bajba kerültem, és csak te segíthetsz – tértem tárgyra. - Nem hiszem, hogy lehet akkora baj, amiben csak én segíthetek – tiltakozott. - Kérlek, higgy nekem – előre felkészültem, hogy könyörögni is fogok, ha kell, de most jobb ötletem támadt - Egy kicsit titeket is érint – húztam el a mézes madzagot. - Hogyan? – lepődött meg - Mondd el! - Hosszú. Gyere értem és elmondom – ajánlottam. - Ha elmondod, miről van szó, átgondolom, hogy érted mennyek - nem akart engedni nekem, de én nem hagyhattam magam, túl sok minden múlott ezen a találkozáson. - Az túl sok időbe telne, de ha nem hiszel nekem, legalább mond meg Alicenek, hogy szép a kanárisárga Porsche-ja. - Ezt meg honnan tudod? - ez nem Nathe volt, valószínűleg Alice. - Azonnal érted megyek! – ez viszont ő volt. Úgy tűnik meggyőztem, Végre. Sikerült. Hallottam, hogy kirohan, aztán azt, amikor beindítja az autót. - Mindjárt ott leszek – tisztán hallottam, ahogy felpörög a motor. - Ha ideérsz, állj meg a saroknál, és ott várj meg – adtam ki az utasítást. - Rendben – egyezett bele. Életem egyik leghosszabb órája volt, míg ideért. Az út csendben zajlott leszámítva az elejét, amikor megkérdezte mi történt, én meg azt feleltem, hogy csak egyszer szeretném elmondani, amikor majd a többiek is hallják. Az úton át akartam gondolni, hogy mit is mondjak majd. Ez sajnos nem sikerült. Eddig annyira izgultam azon mi lesz majd, hogy most, amikor már egy kicsit is többet tudtam, ráadásul biztonságban voltam az agyam kikapcsolt. Nem voltam többre képes, minthogy bámuljam a várost felváltó erdő sebességtől elmosódó zöldjét. Az egyetlen, ami eszembe jutott, az, hogy hogyan jutottam ide. Az egészért csak magamat okolhattam, ha nem megyek el arra a bulira, nem alszom át a napot, majd nem ébredek fel éjszaka, és nem veszem észre a gyilkost. Ugyanakkor, ha nem megyek el a buliba, nem találkozom Nathe-tel, és ha éjszaka mégis felébredek a dörgésre, kinézek az ablakon és meglátom a gyilkost… Bele se merek gondolni, akkor most mit tennék. De akkor is csak magamat okolhatom, hiába próbálnék bűnbakot találni, a sorsomat én irányítom. Legalábbis remélem.

3. fejezet

A gyilkos

Először azt hittem valami állat és legszívesebben kinevettem volna magam, hogy ennyire megijedtem. Aztán újra hallottam és rájöttem, hogy ez nem állat. Talán nyögések voltak, vagy inkább hörgés. Nem, ez nem hörgés, már tisztán hallottam, morgás volt, de nem kutyáé, vagy farkasé. Nem, ez más volt. Ijesztőbb. Hátborzongatóbb. Ilyen érzés lehet, amikor azt írják a könyvek „megfagy az ereiben a vér”. Mindig azt hittem csak kitaláció, de most így éreztem, mintha megfagyott volna az ereimben a vér. Sajnos kis korom óta túl kíváncsi természet voltam, és a kíváncsiságom most is erősebb volt a félelmemnél. Ugyanis volt egy sejtésem mi lehetett, és inkább csak be akartam bizonyítani magamnak, hogy túl paranoiás vagyok. Így elkezdtem fürkészni az éjt a szememmel, honnan jöhetett a hang. Sötét volt és esett is, de még így is könnyen megtaláltam. Sajnos. A bőréről visszatükröződött a gyenge holdfény és ettől mattan ragyogott tejfehér bőre. A kertész háza mellett guggolt, vagy talán inkább görnyedt valami fölött. Szerencsére nekem háttal. Hálát adtam Istennek, hogy nem kell látnom az arcát, és elborzasztott a gondolat, ha belegondoltam mi fölött görnyedhet. Azért nem tartott sokáig mire rájöttem 2 lába volt és 2 keze, amiből valójában csak egyet láttam, az is kicsavarodva és deformálódottan lógott a teste mellett. Bár a másikat nem is láthattam, mert annak takarásban kellett lennie. Legalábbis reméltem, hogy azért nem látom. Az egész test ernyedten lógott gyilkosa kezében. Nem volt számomra kétséges, hogy az ölte meg, mint ahogy az sem, hogy már nem élt, és hogy életében ő volt az iskola kertésze. Ekkor elöntöttek az emlékek. A gyilkos emlékei. Meleg, nyári éjszaka volt, talán június, és biztos, hogy nem mostanában, mert a szoba berendezése a római időkre emlékeztetett. (Bár lehet hogy tévedek és nem olyan régi de az is lehet, hogy még régebbi) Egy ablakból figyeltem egy nőt. Aki gyönyörű volt - ezt még ilyen sötétben is meg lehetett állapítani – és aki sietett valahová. Egy sötét sikátorban járt, amikor meguntam a várakozást. Kiugrottam az ablakon, le a sikátorba, hangtalanul értem földet, majd amikor a nő megfordult ráugrottam és kitörtem a nyakát. Az emlék véget ért, de kezdődött helyette egy másik. Egy díszes teremben tárult a szemem elé. Most nappal volt, de a teremben félhomály uralkodott, mivel nem volt rajta ablak. Egy hármas trón elé sétáltam, lassan, kimérten. - Mi hírt hoztál?- kérdezte az, aki középen ült. - Megtaláltuk Letitia-t. Megölték - fogalmaztam tárgyilagosan. A termen végigsöpört a megrendülés. A trónus bal oldalán ülő férfi arcán eddig remény mutatkozott, helyét most felváltott a gyász. Látszott, hogy őt rendítette meg legjobban a hír, és látszott az is, hogy Letitia neki volt fontos. Itt visszazökkentem a valóságba. Jó, hogy így történt, mert a gyilkos már észrevett. Tudtam, nincs sok időm, ha el akar kapni, talán csak pár másodperc. Gyorsan kellett cselekednem, azt tettem, ami leghamarabb eszembe jutott, és ami talán megzavarja. Megnyomtam a tűzjelzőt és fölkaptam a telefonom. A rendőrséget hívtam, nem abban reménykedtem, hogy a rendőrség ideér és megment, hanem abban, hogy a gyilkos meghallja a hívást, és úgy dönt, először eltünteti a nyomait. A holttestet, vagy el kellett vinnie, vagy föl kellett gyújtania, de ez az eső miatt nehezen ment volna. Ha előbb engem megöl, nem lenne elég ideje eltüntetni mindkét testet és elég messzire jutnia innen. Ráadásul a tűzjelző miatt fél percen belül mindenki az utcán lesz. - Halló gyilkosság történt a St. Johannánál. A gyilkos még itt van. Jöjjenek gyorsan! - meg sem vártam, hogy bemutatkozzon, de azért ő megkérdezte a nevem. - Hölgyem mi a neve?- nem mondhattam, hogy Elizabeth Carter. Nem akartam még jobban belekeveredni így az első nevet mondtam, ami eszembe jutott. - Ann Taylor. - nem ismertem egy Ann Taylort sem és reméltem senkit nem keverek ezzel a névvel bajba. - Jól van Ann, egy járőr máris in... - nem vártam meg, míg befejezi, letettem. Az ablakhoz mentem és megkönnyebbülve láttam, hogy a kertész teste és a gyilkosa is felszívódott. Biztos lehetett benne, hogy úgysem mondom el, amit láttam, hisz az, belépő lenne a diliházba, és abban is, hogy lesz még alkalma elkapni. Hálát adtam Mary-nek, hogy egy Blackberry-t kaptam a születésnapomra, mert ez lenyomozhatatlan. A telefont elrejtettem a dupla fenekű bőröndömbe, mert még ilyenem is volt. Szintén Mary ötlete. Úgy terveztem, oda megyek a kiérkező rendőrhöz, miután elvégezte a dolgát - és abból igen kevés lesz, mert a gyilkos valószínűleg az összes nyomot eltüntette - és azt mondom „ Ó biztos úr, de jó, hogy itt van így nem kell majd bemennem az őrsre, ugyanis pénteken ellopták valahol a városban a Blackberry típusú telefonom. Eddig azért nem szóltam, mert azt hittem csak elkavartam valahol, de feltúrtam az egész szobám és nincs sehol. Úgy elszomorít, hogy ellopták még nagyon új volt és drága, a szüleimtől kaptam ajándékba, ha megtudják, hogy ellopták…” A tervem bejött a rendőr elhitte, de mit is tehetett volna, olyan kétségbeesetten néztem rá és ráadásul a történetem is elég hihetően hangzott ahhoz képest, hogy hazugság. Még jegyzőkönyvet is vett fel. Szinte már sajnáltam, hogy így lóvá tettem. Hogy mégis miért volt minderre szükség? Mivel az iskolában jegyzőkönyv készül minden személyes holmiról így a telefonokról is, a rendőrségre érkező hívás pedig beazonosíthatatlan volt. Ráadásul a kertészlakot csak az iskolaépületből lehet látni, az utcáról nem, valaki pedig még a tűzjelzőt is bekapcsolta, ergo csakis innen jöhetett a hívás. Ha ezt a pár információt összekapcsolják, könnyedén eljuthatnak a telefonok listájához, és tudomásom szerint csak nekem van Blackberry-m, szóval a kör bezárult és én bent ragadtam. Ezt pedig célszerű volt elkerülni, így hazudtam, rendőrségnek. Komolyan egyre lejjebb csúszom. Mi jön legközelebb? Hamis iratokkal, álnéven Európába szökök, vagy mi?