Ötös lett az informatika előrehozott érettségim, szóval most nagyon örülök és egy hirtelen ötlettől vezérelve befejeztem a következő fejezetet, (abban a reményben, hogy ezzel esetleg valakinek örömet okozhatok), így most itt van korábban, mint az megszokhattátok..
A másik "meglepetésem" pedig, inkább egy ajánlat: ha valamilyen csoda folytán a regisztrált olvasóim száma ötre ugrana, belekezdenék egy új töribe (persze ezt ugyanúgy folytatnám). Az új történetről annyit, hogy teljesen saját story, semmi twilight, semmi vd..., persze a vámpíroktól és az egyéb fantasztikus dolgoktól nem tudtam elvonatkoztatni.

Üdv: Bee

Ui.: Jó olvasást!


12. fejezet
Színjáték


Reggel a saját fejfájásom ébresztett. Az óra öt negyvenkilencet mutatott, tehát még négy órát sem aludtam, nem csoda, hogy fáj a fejem. Fölültem az ágyon és ezzel a mozdulattal sikeresen kirántottam a fülemből a rám tekeredett fülhallgatót. A hangos zene után a csend szinte sokkoló volt, kijózanítóan sokkoló. Kikászálódtam az ágyból és átcsoszogtam a fürdőszobába leöblíteni az arcom. Amit a tükörben láttam ma is nyomorúságosan festett. A kialvatlanságtól a bőröm színtelen volt és áttetszőbbnek tűnt, mint máskor. Ezzel szemben az arcom jobb oldalán egy hatalmas piros folt éktelenkedett, amin jól kirajzolódtak a lepedő gyűrődései, mindez gyönyörű kontrasztot alkotott a szürkéslilás karikákkal a szemem alatt. Szerencsére a tegnapi sminkemből a zuhany után már semmi sem maradt így legalább a lila karika nem keveredik a festék maradékkal. Azt hiszem Alice-nek sok dolga lesz. Amikor kopogtatni akartam a szobám ajtaján, meghallottam Alice-t.
- Gyere nyugodtan, és ne aggódj Bella nézett már ki rosszabbul is.
- Hello – mondtam és elkezdtem keresni a táskákban az aspirint.
- Kisebb táska bal hátsó zseb – mondta Alice rögvest.
- Kösz.
- Egyébként mi is kö… - kezdte Alice
- Nehogy megköszönjétek – vágtam közbe – még csak ne is gondoljatok arra, hogy megköszönitek.
- Miért?- kérdezte meglepetten.
- Tegnap elfelejtettem említeni, hogy ha a párbeszéd témája egy adott múlt béli dologra vezethető vissza, akkor hajlamos vagyok látni azt az adott múltbéli dolgot. Én meg nem vagyok kíváncsi rá – magyaráztam talán egy kicsit erélyesebben a kelleténél, de szerencsére nem vették zokon.
- Bocs – mondta Alice és zavartan vigyorgott.
- Semmi baj, éppen idejében szakítottalak félbe – nem tudom kinek kínosabb ez, nekik, vagy nekem – Szerintem felejtsük el – tanácsoltam.
- Most tisztábban látom a jövődet – váltott témát hirtelen Alice – Nincs ötleted miben más ez a nap, mint az eddigiek?
- Sokkal fáradtabb vagyok, és a fejem is fáj – válaszoltam.
- Egyébként, mit csináltál tegnap Edward-dal? – kérdezte Jasper - Nagyon kiakadt.
- Mire gondolsz? – tényleg nem tudtam, tegnap nem egy olyan dolgot tettem, amitől ki lehet akadni.
- Amikor, azt mondta nem látja jól a gondolataidat – mondta.
- Ja az. Az egy ööö – kezdtem, de nem tudtam minek is nevezzem, amit tettem – gyakorlat féle, kicsit olyan mint amikor meditációkor ki zárod a külvilágot és a nem odaillő gondolatokat – próbáltam magyarázni.
- Tehát egy olyan keleti dologra hasonlít, amit emberként nem volt alkalmam kipróbálni, vámpírként pedig lehetetlen, szóval nincs esély rá, hogy megértesem… - gondolkodott el - de tökéletesen alkalmas Edward bosszantására – tette hozzá.
- Másra is. Néha egyszerűbb átlátni dolgokat, ha nem zavar a többi. Ha pedig eléggé koncentrálok, ki tudom zárni az emlékeket, vagy éppen jobban rájuk tudok hangolódni - magyaráztam – Összességében ez segít normálisabban élni.
- Ez az – kiáltott fel Alice – Biztosan ez hat rám is, valahogy blokkol. Nem a jövőt tervezgeted, hanem inkább a múltat figyeled… vagy semmire sem figyelsz – tette hozzá.
- Talán – mondtam - Egyébként Alice elmondta az emlékes dolgot? – fordultam Jasperhez.
- Nem kellett volna? – sikkantott föl ijedten Alice.
- Lényegtelen, előbb vagy utóbb úgyis el kellett volna mondanom – jegyeztem meg, miközben elsétáltam az aspirin-nel a kezembe a mosdóhoz egy pohár vízért. Mikor visszamentem hirtelen kirázott a hideg.
- Vázol? - kérdezte Alice rögtön, és még mielőtt válaszolhattam volna, becsukta az ablakot.
- Kicsit – feleltem és csak most tűnt fel hogy eddig nyitva volt az ablak rajtam meg csak egy hálóing volt. Miközben a saját öltözékemen töprengtem feltűnt, hogy Alice és Jasper is átöltözött. Mindketten elegánsabbra vették a formát. Alice egy fekete magas derekú szoknyát viselt, amihez tartozott egy vastag lakkozott bőr öv is hozzá krémszínű háromnegyedes ujjú selyemblúzt, aminek a mellrésze a gomboknál fodros volt. A lábait világos, már majdnem fehér nylonharisnyába és egy extra magas sarkú fekete, lakozott bőr körömcipőbe bújtatta. A haját pedig valahogy feltűzte. Apró fekete gyöngy fülbevaló volta fülében a csuklóján hozzáillő karkötő. Az ágyon pedig megpillantottam a cipőhöz passzoló kis kézitáskát.
Jasper klasszikusan festett a sötétszürke nadrágjában világos, kicsit kékes árnyalatú, de szürke ingben, a nadrág színével harmonizáló nyakkendőben. Viszont zakó helyett egy Alice blúzával tökéletesen megegyező színű pulóvert viselt és klasszikus fekete bőrcipőt. Az elengedhetetlen aktatáska pedig az ágy mellé volt állítva.
- Azt hiszem vége a nyárnak – jegyezte meg Alice, talán némi keserűséggel a hangjában, de mivel az okát nem értettem, hajlandó vagyok azt hinni rosszul hallottam
- Az ősz mindig valami újat hoz – jegyeztem meg halkan, inkább csak magamnak, persze, ha vámpírokkal vagy ez lehetetlen.
- Ez tapasztalat? – kérdezett vissza rögtön Alice.
- Mondhatni. Mi mára a terv? – váltottam témát.
- Ma megoldjuk az iskola problémát, a lehető leghamarabb – kezdte Jasper - aztán befejezem az igazolványaidat, ahhoz kellenek még fényképek. Alice pedig el akar vinni vásárolni.
- Jaj Alice – sóhajtottam fel - Fáradt vagyok én ahhoz, hogy végig rángass az összes bolton.
- A ruhatárad elég hiányos – jegyezte meg és ebben sajnos igaza kellett adjak neki. Évszakonként egy-két öltözet ruhám volt csak, leszámítva néhány nyári darabot.
- Ha az otthoni gardróbomat látnád! – álmodoztam.
- Ezt még megbeszéljük, de most a legfontosabb, mit szoktál reggelizni? – kérdezte.
- Hát, ha tényleg ez a legfontosabb, akkor 7:30-tól 8:30-ig van reggeli az étkezőben – válaszoltam.
- Az még közel másfél óra, annyi talán elég lesz arra, hogy rendbe hozzalak – állapította meg - Jasper behoznád a ruhát – fordult kérjéhez.
- Milyen ruhát? – kérdeztem ijedten, közben Jasper engedelmesen elindult kifelé. A folyosó felé ment, úgyhogy gondolom, a hátsó ajtót használja majd.
- Rose volt olyan kedves és megvette neked azt a ruhát, amit tegnap kinéztem Vancouverben – közölte Alice.
- Álljunk csak meg, hogy néztél ki tegnap ruhát, és hogyhogy kedvességből – lepődtem meg többszörösen is - Rosalie és az én nevem, és a kedvesség szavak egy mondatban. Ez lehetetlen. Hogy vetted rá? – kérdeztem végül.
- Oké igazából megvesztegetem, elmondtam neki mit fog kapni Emmett-től legközelebb – mondta mosolygóan - de ez lényegtelen. Egyébként a ruhát egy kirakatban láttam meg tegnap.
- Így már érthetőbb – mondtam - Akkor én most elmegyek tusolni.
- Jó, de most gondolj arra, hogy a világ vízkészlete véges – figyelmeztetett, és ha jól sejtem ez egy burkolt célzás arra, hogy siessek, mert sokáig fog tartani, amíg rendbe hoz. Persze ezt ebben az estben sem hagyhatom annyiba, vissza kell vágnom.
- Mennyi ideig is bírod te víz nélkül – kérdeztem.
- Most nem rólam van szó – kacagott - de menjél már, másfél óra hamar eltelik – óh, tehát tényleg burkolt célzás volt.
Elindultam a csomagjaimhoz, hogy előássam a fehérneműimet, persze Alice már megint a jövőmbe látott.
- Bőrönd jobb felső sarok, a világos melltartót vidd.
- Kösz – mondtam és kikaptam egy bugyival együtt.
Miután végeztem és felvettem a fehérneműt, Alice megint gyorsabb volt nálam.
- Nyugodtan kijöhetsz Jasper nincs itt – szolt be.
Már kíváncsi voltam milyen ruhát nézett ki Alice és megint kellemesen csalódtam benne. A szekrényre volt kiakasztva a ruhám és első látásra megtetszett, bár a színe már meg sem lepett, krémszínű volt. Egy combközépig érő kasmír pulóver ruha volt a szabásából kiindulva úgy gondoltam csípőig testhez simuló onnantól kezdve kicsit bővebb, rövid ujjú és ejtett garbó nyakú. Volt hozzá egy ferde velúrbőr öv, amit baloldalon egy karika fogott össze, amiről kis matt fekete kövek lógtak le, tartozott még hozzá ugyanilyen stílusú köves nyaklánc és kis lógós fülbevaló, meg egy vastag velúrbőr karperec.
- Tetszik? – kérdezte, mintha nem lenne biztos a válaszban.
- Persze, hogy tetszik Alice, hogy ne tetszene. Köszönöm – mondtam.
- Szívesen. Elegáns, csinos, szép el kell kápráztatni az igazgatónőt nemde – mosolygott.
- A végén még azt hiszi az ő érdeme – viccelődtem.
- Ja és itt a harisnya – dobott oda nekem egy dobozt.
Egy nagyon vastag szálú fekete harisnya volt benne. Elkezdtem öltözni, mivel már nagyon kíváncsi voltam hogyan is áll a ruha, bár Alice biztosan jól választott méretet. A ruha persze tökéletesen állt (ki gondolta volna) az öv is passzolt a csípőmre tehát minden jó volt.
- Jól áll – jegyezte meg Alice.
- Kösz, egyébként ezt a ruhát kifejezetten a fekete velúrbőr magas sarkúmhoz választottad, vagy ez csak véletlen egyezés – gondolkodtam el.
- Kár lett volna azért a cipőért, még nem is volt rajtad – igazolt Alice.
- Megtetszett, megvettem. Nem tudtam ellenállni neki, olyan szép. És ezzel a ruhával tökéletes.
- Pontosan, de most gyere, had csináljam meg a hajad – húzott a szoba közepére állított székre.
A hajam lapvassal kivasalta és hátul egy nagy csattal feltűzte, az arcomról addigra szerencsére eltűnt a lepedő nyoma. Nem használt sok sminket, egy kis alapozót és púdert tett a bőrömre egy kis feketét a szememre és világos szájfényt a számra. Amikor úgy érezte végzett pár lépést hátrébb lépett, hogy megnézze az összhatást.
- Ha rakok még rád egy kis arcpírt, olyan leszel, mint egy tökéletes kis porcelánbaba – állapította meg.
- És ha nem raksz? – kérdeztem némi félelemmel a hangomban, bár sejtettem mi lesz a válasz, hisz Mary is oly sokszor mondta.
- Akkor inkább Rose-ra fogsz hasonlítani.
- Ha tudnád milyen sokszor mondott valami hasonlót Mary – sóhajtottam kicsit elkenődve az emlék hatására.
- Ne vedd sértésnek, emberi viszonylatban gyönyörű, vagy és ha van rajtad egy kis smink és elég… – taglalta, de nem engedtem neki befejezni.
- És elég távolról látnál, azt hinnéd, hogy vámpír vagyok – fejeztem be a mondatot, mire bólintott.
- Fura, hogy tegnap nem vettem észre, a bőröd annyira fehér, de nem úgy fehér, mint ahogy Belláé volt egykor. Az övé olyan vékonyan és áttetszően volt fehér. A tied sem vékonynak sem áttetszőnek nem tűnik a tied inkább… – gondolkozott el egy pillanatra a megfelelő szót keresve - olyan porcelánszerű. Bellához nem mertél hozzá érni, mert féltél, hogy megsérted. Nálad attól félek, ha hozzád érek, összetörsz, mint egy porcelán baba – magyarázott elkalandozva.
- Nyugi nem vagyok olyan törékeny, sőt elég nehezen török. – próbáltam komolytalanabb vizekre terelni a beszélgetésünket – Sőt még olyan értékes sem vagyok, mint egy több ezer éves, kézzel készült, kínai darab.
- Biztos van olyan, akinek sokkal többet érsz, mint egy régi váza – mhh, már megint ingoványos részekre terelődött a beszélgetés, és ez nem jó, nagyon nem jó.
- Szerintem az emberek szívesen elcserélnék az ismeretségünket egy értékes agyagdarabra – kontráztam rá.
- Nem ismerem az embereket a múltadból, de gondolom te igen. Bár, ha igazad van az … az nagyon szomorú, mert az azt jelentené, hogy rengeteg felszínes ember van, és te pont velük akadtál össze – mondta egy pillanatnyi gondolkodás után.
- Azt hiszem, aki az egész életét hazugságok között éli, úgy, hogy nap, mint nap megjátssza magát a többiek előtt, még a legjobb barátai és testvérei előtt is, az nem számíthat semmi többre. És ez így is van rendjén, nem lenne igazságos az igazakkal szemben, ha engem többre értékelnének egy értéktárgynál – jegyeztem meg őszinte meggyőződéssel, bár valahol mélyen legbelül mégiscsak bántott a felismerés.
- Lehet, hogy nincs lelkem, és VIP belépőm van a pokolba, de sokaknak másoknak is, és hidd el te nem vagy köztük – mondta Alice és finoman átölelt, hogy oldja a hangulatot. Jól esett, hogy így gondolja, de akkor sem tud változtatni azon, amit érzek.
- Köszönöm – mondtam, tőlem szokatlan, elérzékenyült hangon.
- Nem azért mondtam, hogy megköszönd, azt mondtam, amit gondolok és szerintem sokan mások is így gondolnák – felelte.
Szerencsére Jasper érkezése megmentett a választól, nem tudtam volna mit mondani. Semmiképp sem szerettem volna Alice-t megbántani, de azt sem mondtam volna szívesen, hogy igaza van, hiszen ez számomra csak egy újabb hazug állítás lett volna. Még egy, az mellé a sok ezer mellé, ami már a rovásomon van. Nem azzal volt a bajom, hogy egyszer megküldik azt a VIP meghívót, nem voltam vallásos ezért nem féltem tőle, másrészt, ha mégis lenne, akkor pedig megérdemelném.
- Csini vagy. Alice-nek már megint igaza lett tényleg jól áll a ruha –bókolt Jasper kicsit mindkettőnknek ezzel kiszakítva a gondolataimból.
- Kösz - nem tudtam, komolyan mondja-e vagy csak Alice utasítására mondta, de mindkét esetben illett megköszönni – Alice-nek meg mindig igaza van.
Szívesebben mondtam volna mindig helyett általában-t vagy gyakran-t, visszautalva az előbbi beszélgetésünkre, mert úgy gondoltam abban az egyben nincs igaza, de ebben az esetben rögtön kijavított volna. Tehát csak egy felesleges próbálkozástól kíméltem meg magam.
- Hoztam reggelit, ha nem lenne kedved a többiekkel enni – mondta Jasper.
- Kösz. Ez azt hiszem jó ötlet, nincs kedvem jó pofizni, épp elég lesz az igazgatónőnél – pár napja még azt terveztem, hogy végig jó pofizok egy évet, aztán visszamegyek Reno-ba, erre most még azt a fél órát is kihagyom, ami alatt normálisan el tudnák köszönni a többiektől. Ez szánalmas. Az egyik oldalam, talán a jobbik azt mondja, egy elköszönéssel tartozom nekik, ha már egy évig elviseltek. A másik, talán a rosszabbik és jelen esetben az erősebb, pedig azt, hogy tegyem azt, ami nekem könnyebb. Egy croissant-t megenni a szobámban pedig sokkal könnyebb – Egyébként jól érzem, hogy ez kávé – szimatoltam a levegőbe.
- Jól érzed – felelt Jasper - reggel eléggé nyúzottnak tűntél és gondoltam szükséged lesz rá.
Miközben megettem a croissant-t és a kávét megbeszéltük a pontos tervet. Jasper többször elmondatta, hol mit mondok és erre ők mit fognak válaszolni. Persze egy szavam sem lehet, ő csak biztosra akar menni. Nem szeretné, ha bármit is elrontanék az igazgatónő előtt. Ezt természetesen én sem szerettem volna, így mindent beleadtam, és reménykedtem maradt még bennem valami a színészi tehetségemből. Szerencsére nem voltam az, az idegeskedő típus így mire Alice-ék a tervnek megfelelően távoztak a hátsó ajtón, hogy aztán a főbejárton jöjjenek be én már teljesen nyugodt voltam. Aztán megcsörrent a vezetékes telefonom, ahogy vártam.
- Szia Elisabeth. Bizonyos Alice Brandon és Jasper Whitlock az igazgatónőnél várnak – felismertem a recepciós lány hangját, tehát mától már ő is munkába állt.
- Szia Nora, kösz hogy hívtál. Máris megyek – válaszoltam.
Nora rendes lány, fiatal, kíváncsi és egy kicsit pletykás, aki ha összebarátkozol vele bármikor hajlandó apróbb szívességekre.
- Szia Nora – köszöntem neki megint, mikor elhaladtam a pultja előtt.
- Szia, egyébként kik ezek? – szolt utánam.
- Thomas alkalmazottjai, olyan asszisztens félék – feleltem, a tervnek megfelelően.
- Ja már értem – megvártam a válaszát aztán bekopogtam az irodába és a „szabad” után benyitottam.
- Jó reggelt igazgatónő, hello Jasper, hello Alice. Nem is tudtam, hogy te is jössz! – mondtam meglepődöttséggel a hangomban.
- Thomas ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjelek Európába, nem szeretné, ha egyedül utaznál, és egyébként is, úgy gondolja, rám fér egy kis pihenés – mondta alices könnyedséggel
- Meddig maradsz? - kérdeztem
- Sajnos csak pár hétig, a new york-i munkánál már számít rám – válaszolt.
- Mr Whitlock már tájékoztatott róla, hogy Európába költözik egy rokonához – mondta az igazgatónő, amint Alice befejezte a mondandóját.
- Még egyszer szeretnék elnézést kérni, amiért csak ilyen későn értesítettük róla, de csak tegnap este vált biztossá a dolog, és szeretném átadni Mr Carter bocsánatkérését is, amiért ő nem tudott személyesen eljönni – fejezte ki sajnálatát Jasper.
- Ezt teljesen meg tudom érteni, és rendkívül sajnálom, hogy Elisabeth itt hagy bennünket. Vele az egyik legjobb diákunkat veszítjük el – ha vendégei voltak az igazgatónő borzasztóan nyájas volt, de a mondandója mégsem vesztette el az őszinteség látszatát. Ezért egy kicsit mindig is csodáltam.
- Senki sem pótolhatatlan –jegyeztem meg talán a kelleténél picit nyersebben.
- Remélem, igaza van, hosszú a várólista, lesz honnan válogatni – válaszolt az enyémhez hasonló stílusban, aztán elmosolyodott és Jasperhez fordult – A papírokat milyen címre küldhetjük? – kérdezte.
- Ha lehetséges lenne, már most magunkkal vinnénk - válaszolt Jasper.
- Megoldható, de bele telik egy kis időbe mire a titkárnő összekészíti - felelte.
- Rendben, még úgy is ki kell hordanunk Elisabeth csomagjait – mondta Jasper.
Ezzel a beszélgetés nagyjából be is fejeződött az igazgatónő kifejezte még egyszer sajnálatát a távozásommal kapcsolatban és sok sikert kívánt Európához, én megköszöntem az itt töltött egy évet, aztán elköszöntünk és még megígértette Jasperral, hogy átadja üdvözletét Mr. Carternak. Miután visszamentünk a szobámba Jasper kivitte a csomagjaimat a kocsiba, mikor visszaért együtt mentünk le az előtérbe. Amíg én leadtam a szoba mágneskártyáját Nora-nak, addig Jasperék leültek a fotelekbe. Pár perc múlva megérkezett a titkárnő a papírjaimmal és ő is elköszönt, aztán elindultunk a kocsihoz. Azzal, hogy átléptem a küszöböt visszavonhatatlanul véget ért a St. Johannában eltöltött évem. Éreztem, hogy valami új kezdődik ezzel, de hogy mi, azt még nem tudhattam, és csak remélni tudtam, hogy valami jó. Jobb, mint az elmúlt időszak, főleg az elmúlt néhány nap, de az új mindig bizonytalan és az élet néha kegyetlen. Tartottam tőle, hogy egy kis remény a jobb jövő iránt kevés lesz, de hogy ezt a tapasztalat mondatta velem, vagy csak egy kósza megérzés, az megint legalább olyan bizonytalan volt, mint a jövő.

Sziasztok végre fenn van a következő fejezet. Nincs sok hozzáfűznivalóm, talán csak annyi, hogy egész hosszú lett és, hogy jó olvasást kívánjak.

Üdv: Bee

11. fejezet
Hosszú éjszaka
(De rossz az, aki rosszra gondol)

Ebéd után a napsütés miatt inkább a mélygarázson keresztül jutottunk el az autóhoz. Az út Vancouverből Hope-ba körül-belül 160 km tehát az út, ha valaki betartja a sebesség korlá-tozást bő két órát vesz igénybe. Szóval Alice-nek csak szűk egyre van szüksége. Tehát mivel most három óra van, négyre biztosan visszaérünk, és a futár a bankkártyámmal csak 6 körül érkezik, azaz még lesz két órám Alice-szel összezárva, és ez a két óra maga lesz a pokol, ha hagyom Alice-t tovább kérdezősködni. Azt még fél nap alatt is leszűrtem, hogy olyan mintha egyszer felhúzták volna, és azóta sose merül le. Már így is többet tud arról a képességnek nevezett átokról, mint bárki más, ha így folytatja, hamarosan előkerülnek az exeim, az óvodás barátnőim meg a későbbiek, a tanáraim, a népsze-rűségem, a pompon lány karrierem, a diákelnökségem. Tehát összefoglalva a múltam azon része, ami miatt ebbe az esős, hideg Kanadai városkába költöztem. És hogy miért éppen ide? A válasz egyszerű volt, valamikor. Akkortájt, amikor ezt a kérdést először tettem fel magamnak, és mikor mások meg-rökönyödve tervem hallatán, ezt kérdezték. Nekik azt vála-szoltam, hogy mert a városka neve Hope, azaz remény, és nekem pont erre van szükségem. Magamnak hozzátettem, hogy mert rohadt messze van a régi életemtől. Nem csak ki-lométerben mérve. De mára ez a két kis kifogás eléggé értel-metlennek bizonyult, és még magamnak sem vallottam be az igazi okot egészen mostanáig. Pontosabban ma hajnalig, ami-kor megláttam Siegfridet. Nem is ő maga jelentett számomra valamit, hanem az, amit jelképezett a mivolta. Ez a vámpír teljesen különbözött attól, akit én hosszú évek alatt megis-mertem, aztán pillanatok alatt elveszítettem, de a hasonlóság mégis tagadhatatlan. A vámpír, az vámpír, és ez nem változik meg soha. Ez a mondás hosszú évek alatt belém ivódott, Mary akkor mondta ezt, ha úgy érezte, túlságosan is ember-ként tekintek rá. Akkor nem értettem, mára kezdem megérte-ni. Persze ahhoz, hogy azt mondhassam teljesen értem, nem-csak olyanokkal kellene találkoznom, mint Cullenék, hanem olyanokkal, mint Siegfrid. Ebben az esetben nem lenne túl hosszú az életem. Tehát egy másik mondás is beigazolódott: a tudatlanság életet ment. Régen ezt se értettem, csak dühí-tett. Ez volt a magyarázat arra, hogy Mary, miért nem mond semmi konkrétat sem a vámpírokról, sem magáról. Mondjuk a teljes tudatlanság, ma hajnalban nem segített volna túl so-kat, de biztos vagyok abban, ha az életem a kezdetektől fogva másként alakul (értsd úgy vámpírmentesen) a ma hajnalra nem kerül sor. Persze akármilyen egyszerű is lenne, nem fog-hatom rá Mary-re a hibákat az életemben, mert ez csakis az én hibám volt. Én jöttem ide ebbe a távoli kis városkába ab-ban a reményben, hogy új életet kezdhetek, egy vámpírmen-teset, ahol nem sajnálnak a múltamért, ahol más lehetek. Más, nem az, aki valójában, megint átverni a körülöttem élőket. Kitalálni egy olyan múltat, ami pár évig tartható. Aztán gon-dolom, ha megint összecsapnának a fejem fölött a hullámok tovább mennék egy másik városba, ahol egy új múlttal foly-tatnám. Abban bíztam, hogy ezt így is lehet csinálni. Siegfrid kapcsán jöttem rá, hogy ez egy óriási tévedés volt. Úgy él-tem, mint ahogy Mary-től láttam. Ha a dolgok úgy alakultak mindig elköltözött, de ez hosszú távon nem embernek való élet. Neki meg volt rá az oka, de nekem nem. Én csak gyáva voltam, féltem szembenézni a problémáimmal így hát elme-nekültem. Nem vált be. A problémák még, ha más formában is, de megtalálnak. A legegyszerűbb az lenne, ha Cullenék kivinnének a Vancouveri repülőtérre és felraknának az első Ausztráliába menő járatra. A világ túlsó felén talán még Siegfrid se keresne. Egyszerű lenne nekik, és nekem is. Ha megteszik, nem fogok ellenkezni, de ha rajtam múlik, akkor most nem fogok elmenekülni, nem hajszolom magam újabb hazugságokba, már így is túl sok van az életemben. Ha mást nem is, ezt megígérem magamnak. Nincs több menekülés, már megjöttem belőle. Megpróbálok olyan lenni, mint régen, harcos. Régen jellememnek erre a kis szeletére büszke is vol-tam, soha nem hagytam magam legyőzni. Amire kevésbé voltam büszke az a bosszúállás. Mindig bosszút álltam, kíno-san ügyelve arra, hogy csak azon, aki megérdemelte. Egyet-len egy kivétel volt, Mary balesete, ami biztos, hogy gyilkos-ság volt, de ebben az ügyben a helyzetem reménytelen. Sok-kal tartozom Mary-nek, de ez a bosszú az életembe kerülne és ezt, ő sem várná el tőlem.
Furcsa, hogy ezt így végig tudtam gondolni magamban, anél-kül, hogy Alice megzavart volna. Csak az rántott ki gondola-taimból, hogy megálltunk. Ezt majd meg kell köszönnöm Alice-nek.
- Ez gyors volt – mondtam az órára pillantva
- Pontosan 56 perc 37 másodperc, indulástól érkezésig - kö-zölte.
- Amúgy köszönöm.
- Mit is? – kérdezte tanácstalanul.
- Azt, hogy egész úton békén hagytál – mondtam.
- Mondtam, hogy az lesz az utolsó kérdésem, miért ájultál el – emlékeztetett.
- Igen, csak nehéz volt elhinni. – mondtam kissé gúnyosan és erre ő elnevette magát.
- Ennyire rossznak ismersz? – kérdezte inkább viccből, mint-sem komolyan – Egyébként gondoltam rád fér egy kis pihe-nés.
- Jólesett, és ha jól számolom, még van két óránk - állapítot-tam meg.
- Csak egy. Az a Landon, vagy hogy is hívják, pár percen belül fölhív, hogy a kártyád hamarabb elkészült, és már ötre itt lenne vele a futár – közölte velem szárazon.
- Az jó.
- Biztosan megbízható? – érdeklődött - Csodatévő lehet, ha ilyen gyorsan ideér – tette hozzá gúnyosan.
- Megbízható igen. Csodatévő nem – jelentettem ki, figyel-men kívül hagyva az ércelődését - Észak Amerika legtöbb nagy városába vannak emberei így Vancouverben is. Sőt azt hiszem még Mexico-ban és Rio-ban is. Maximum az a csoda, hogy még él, és nem bukott le – mondtam.
- Mit szeretnél csinálni abban az egy órában? – váltott témát Alice.
Épp, mikor válaszolni akartam csörrent meg a mobilom. Alice-nek persze most is igaza lett, Landon hívott.
- Igazad lett. Megint – jegyeztem meg halkan, miután letet-tem a telefont.
- Előbbi kérdésedre – folytattam - Mivel elborult elmehet-nénk sétálni, ha van kedved. Jó lenne egy kicsit kiszellőztetni a fejem.
- Rendben – egyezett bele Alice.
Alice csak egyetlen egy kérdést tett fel, amíg sétáltunk és az is inkább csak udvariassági kérdés volt. Megkérdezte mi-lyennek találom Hope-ot, Reno-hoz képest. Azt válaszoltam, hogy borúsnak, hidegnek és esősnek, de mivel egyik sem zavar igazán, ezért semmi bajom vele.
Öt előtt tíz perccel vissza is értünk a St. Johannába. Ötkor csörgött a vezetékes telefon.
- Miss. Carter, itt az igazgatónő. Az irodámban vár egy láto-gató önre – hallottam meg az ismerős női hangot a telfonban.
- Köszönöm, megyek – mondtam, majd letettem a telefont kicsivel az igazgatónő után.
Betettem a táskámba néhány köteg pénzt és lementem az iro-dába. Kopogtam.
- Jöjjön csak Miss. Carter – szólt ki.
- Jó napot – köszöntem, amikor beléptem.
Az igazgatónővel szemben az egyik bőr fotelban egy 25 év körüli csinos magas szőke nő ült. A D&G szemüvegét rögtön kiszúrtam (fogadni mernék, hogy a legújabb kollekcióból volt) a ruhái divatosak, de olyanok, amik nem túl kihívóak. Ha az utcán látnám, fel sem tűnne, de gondolom pont ez a cél.
- Hello Alyssa Devon vagyok – mutatkozott be, majd kezet nyújtott - Nem tudom a főnököm említette-e.
- Elisabeth Carter – kezet fogtunk.
- Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha a tárgyalóban folytatnák. Nekem még van egy kis papírmunkám – szólalt meg az igaz-gatónő. Ez nála annyit tesz, nem szeretné tudni, és nem is érdekli, miről van szó. Kinyitotta az ajtót és beterelt minket a másik szobába, és ránk csukta a hangszigetelt ajtót.
Leültünk két fotelba.
- Tehát a bankkártya Elisabeth Thompson névre – mondta a nő és átnyújtott egy borítékot – A papírok a számláról, és a pinkód is a borítékban van.
- Köszönöm. – Kivettem a borítékból és megnéztem a tökéle-tes, új, plasztik kártyácskát. – Mennyi is lesz?
- Amerikai vagy kanadai dollárban? – hangja és stílusa prof-izmusra utalt.
- Amerikai – feleltem.
Megfordította a borítékot és ráírt egy árat. Persze szép kerek szám, mint mindig. Kiszámoltam neki a pénzt.
- És köszönöm még egyszer – tettem hozzá befejezésképp.
- Mi köszönjük, hogy megint minket választott – hadarta el egy erőltetett mosoly kíséretében, közben a borítékot a tás-kámba süllyesztettem.
- Viszlát – felkeltem és elindultam az ajtó felé. Már a kilin-csért nyúltam, amikor meghallottam a hangját.
- Várj… - szólt utánam, aztán félve folytatta – ha megfogad-nál egy tanácsot… – elhallgatott, anélkül, hogy befejezte vol-na a mondatot.
- Tessék – fordultam vissza meglepetten. Ez a megnyilvánu-lása nem illett bele a róla alkotott képbe, hisz inkább tűnt esetlen kamaszlánynak, mint érett, határozott nőnek.
- Elnézést az előbbiért, ez nem az én dolgom – váltott vissza a hivatalos hangnemre.
- Nem baj – akaratlanul is mélyet sóhajtottam - Elég sok ta-nácsot kaptam. Már megszoktam – jegyeztem meg talán ki-csit gúnyosabban a kelleténél.
- Sajnálom – szabadkozott.
- Nem kell. Eddig a legtöbből, bár néha kicsit későn… –akadtam meg - túl későn, de tanultam.
- Vigyázz az ilyen Landon félékkel. Tudom, hogy megy az ilyen. A milliárdos anyuci és apuci kicsi lánya, rossz társa-ságba kerül, aztán lóg a suliból, az egyik haverja meg hamis-igazolásokat gyárt. A jegyei leromlanak, a szívszerelmét meg nem csípik a szülei. Ezért bedugják egy ilyen jó nevű, mé-regdrága magániskolába, jó távol az ártó barátoktól. A kis-csajnak elege lesz, és eldönti, hogy megszökik. Talán még a barátja is segít neki, de hogy a rendőrség ne találja meg, új iratok kellenek. Tudom, te csak egy bankkártyát kértél, de biztos, hogy valahol már készül a többi is, csak nem akarod mindet apuci ügyvédjénél csináltatni, nehogy legyen benne egy kis jóérzés, és elárulja apucinak – a szavak csak úgy dől-tek belőle. A profizmus végleg elveszett. A nőt percről percre egyre fiatalabbnak és keserűbbnek éreztem - Elárulom nincs benne jóérzés. Aztán meglépsz, és innentől kezdve a történet sokféleképpen alakulhatna, és nem úgy, ahogy te elképzelted. – halt el a hangja és nyelt egy nagyot, mitha csak gombóc lett volna a torkában.
- Egyet jegyezz meg – folyatta lélegzetvételnyi szünet után - ha megszöksz innen a várható átlagéletkorod húsz év alá csökken. Ha „szerencséd” van a szüleid szolnak Landonnak, hogy eltűntél. Ő azután nagy valószínűséggel megtalál és nem, nem szól apucinak. Helyette, megrendezi a halálodat és végül, úgy végzed, mint én, futárként – hangja a végére meg-keményedett. Nem bicsaklott meg, mint ahogy az várható lett volna.
- És gondolom ez még a jobbik vég – tettem hozzá.
- Attól függ – kezdet visszanyerni a profizmusát.
- Én nem így fogom végezni – mondtam magabiztosan, talán túl magabiztosan is, hisz kétségkívül szarban voltam.
- Persze, én is ezt hittem – jegyezte meg csöppnyi gúnnyal a hangjában.
- Sajnálom, ami veled történt – mondtam, talán túl ridegen - de híd el én más vagyok.
- Remélem igazad lesz – húzta el kétkedőn a száját. Lehet, hogy mosolyogni akart, de mégis egy keserű vigyor lett belő-le - Egyébként, nem azért mondtam el, hogy megsajnálj. Ne-kem elég, ha tanulsz belőle – tette hozzá ridegen, mintha va-lóban nem érdekelné. Persze ez érthető, ha kicsit is figyelte a reakcióimat tudhatta, hogy pont azt akarom, hogy ne érdekel-je.
- Miattam meg nem kell aggódni – jelentettem ki - Nálam a történet teljesen másképp kezdődik és a vége sem ez lesz.
- Legyen neked igazad – mondta és a táskája után nyúlt, ami még mindig a fotel karfáján volt.
- Viszlát – szólt oda az ajtónál, majd sarkon fordult és elment.
Én is mentem.
- Viszontlátásra, igazgatónő – mondtam útban az ajtó felé.
- Várjon – állított meg - Készül valahová?
- A szobámba, igazgatónő – feleltem.
- Haj, ruha, smink? – vont kérdőre.
- Úgy volt találkozom egy barátnőmmel, de úgy fél órája le-mondta és még nem volt időm átöltözni – hazudtam csukló-ból.
- Akkor rendben, de ne felejtse el, csak engedélyjel távozhat – figyelmeztetett.
- Nem fogom – mondtam, mire intett, hogy elmehetek.
Mikor visszaértem a szobámba lerogytam az ágyamra. Alice szemben ült velem a másik oldalon.
- Na? – fordult felém kérdőn. Tudtam, mit akar, így átdobtam neki a borítékot a szobán
- Nyugodtan nézd meg. Tudom, hogy érdekel, hogy „jó mi-nőségű” –e – jegyeztem meg.
Alice kivette, és milliméterről milliméterre áttanulmányozta a kártyát.
- Szép munka. Igazad volt – ismerte el, aztán visszadobta a borítékot – Aggódott érted a futár – váltott témát.
- Hallottad? – lepődtem meg egy kissé.
- Persze – bólintott és láttam, hogy nem érti, mi ezen olyan meglepő, hisz ő vámpír, ergo mindent hall, ami a közelben történik.
- Hangszigetelt a szoba – mondtam.
- Nekem nem – mondta - Lehettél volna vele egy kicsit ked-vesebb is – tette hozzá.
- Meghallgattam. Ennél többre nem is számíthatott – felel-tem, nem túl kedvesen. Tudom, hogy Alice nem érdemelte meg, így meg sem lepődtem, hogy ő is hasonló stílusban vá-laszol, de dühített, hogy a futár bele akart avatkozni az éle-tembe.
- Edward a gondolatolvasó nem én. Nem tudom mire számí-tott…
- Hagyjuk a témát – mondtam, mivel tudtam, hogy ebből jól nem jövünk ki.
- Rendben, hagyjuk – egyezett bele Alice.
Tényleg hagytuk. A szótlan merengés 20. percében Alice telefonja megcsörrent, azért tudom hogy akkor, mert az órát bámultam Alice feje fölött. A beszélgetésből csak annyit ér-tettem meg, hogy Jasperrel beszél. A többi túl gyors volt. Közben az unott arckifejezése szomorúra váltott.
- Rossz hír? – kérdeztem, mikor letette.
- A pályán volt valami baleset és elterelték a forgalmat, már másodszor, úgyhogy kilenc előtt biztos nem ér vissza. Tehát ma nem tud beszélni az igazgatónővel. Jasper beszélt a többi-ekkel, hogy más is eljöhetne. Carlisle el is jönne, csakhogy a sulid pont azzal a Vancouveri korházzal áll kapcsolatban, ahol Carlisle dolgozik. Tehát lehet, hogy ismeri az igazgató-nő. Emmett meg hát már ránézésre sem az a típus és egyéb-ként is Nathe-tel elmentek vadászni. Edward és Bella, pedig La Pushba mentek figyelmeztetni a falkát – tájékozatott a fejleményekről.
- Tehát jobb lenne, ha itt tölteném ezt az éjszakát? – inkább megállapítás volt ez, mint kérdés, s még csak nem is keserű. Pedig ettől a lehetőségtől, minden bizonnyal meg kellett vol-na rémülnöm, de ez nem történt meg. Az Alice-szel töltött nap következtében teljesen helyrerázódtam. Abban a bizarr értelemben, hogy igazán csak akkor érzem magam bizton-ságban, ha egy vámpír (olyan, aki nem akar megölni, és nem potenciális vacsoraként tekint rám) van a közelemben.
- Az attól függ éjjel ellenőrzik-e a szobákat – válaszolt.
- Az elképzelhető – mondtam - iskolaidőben szokták, és azt itt, körülbelül mostantól számítják, mert a jövő héten jönnek vissza azok, akik nyárra hazamentek. Az igazgatónő figyel-meztetett is, hogy ha el akarok menni, engedélyre van szük-ségem – így utólag értelmet nyertek az igazgatónő kérdései.
- Hát ez rossz hír – állapította meg - Akkor muszáj itt tölte-ned az éjszakát, de ne aggódj, éjszakára itt maradok, és a töb-biek is körülnéznek, és majd figyelünk, nehogy rajtakapjanak – vázolta a fejleményeket.
- Ez jóval több, mint amit megérdemelnék – jegyeztem meg, de ezt Alice figyelmen kívül hagyta.
- És, ha esetleg megengednéd, hogy Jasper később csatlakoz-zon hozzánk… - kezdte bizonytalanul, de nem hagytam, hogy befejezze.
- Ez természetes Alice azok után, hogy csakis én vagyok az oka annak, hogy nem tölthetitek együtt… – elpirultam, mikor rájöttem mit is mondok, és nem is tudtam, hogyan folytas-sam, mert ez így kicsit félreérthető lenne – akarom mondani otthon az éjszakát – hadartam el gyorsan a mondtat módosí-tott végét.
- Tudom, hogy nem szexuális értelmű célzást akartál tenni – biztosított Alice - Ez Emmett szokása. Egyébként, ha nem pirulsz el, fel sem tűnt volna – közölte miközben előkapta a mobilját és elkezdte nyomkodni.
- SMS-t írsz? Tehát nem voltál biztos a válaszomban – állapí-tottam meg.
- Abban biztos voltam csak abban nem, hogy van-e felügye-let, tehát maradunk-e – mondta.
Előre láthatólag hosszúnak ígérkezett az éjszaka. Elégé nyu-godt voltam ahhoz, hogy normálisan működjek, de ahhoz nem elégé, hogy majd aludni tudjak, bár ezen még ráértem agyalni. Igazából nem is akartam semmin sem agyalni, mert gondolkozni általában fájdalmas volt. A gondolatok emléke-ket juttatnak az eszembe, az emlékek pedig érzéseket, amikre nem akarok emlékezni. Ezért ha tehetem, inkább lefoglalom magam valami egyszerű cselekedettel. Egy olyan dologgal, ami egyszerre untat, altat és lefoglal és ahhoz, hogy fenntart-sam ezt a kellemes állapotot, semmi megerőltetőt nem kell tennem, ami netalántán kizökkentene belőle. Most éppen az ablakomból való nézelődést vagy inkább „bámulódást” vá-lasztottam. A szobám ablakai nyugatra néztek, ebből az kö-vetkezett, hogy reggel sosem ébresztett a nap és este sokáig világos volt. Ráadásul a naplementétől először csak sárgás-rózsaszínessé váló égbolt, majd a pasztellszíneket fölváltó sötétebb tónusok, később pedig a lassan mindent bekebelező szürkés félhomály kiváló témának bizonyult a „bámulódá-somhoz”.
- Nem volt igazad, amikor azt mondtad, hogy teljes mérték-ben a te hibád, ami történt - törte meg Alice a csendet és rán-tott ki vele ebből a bamba állapotomból. Csak ekkor vettem észre, hogy már teljesen besötétedett, és ha nem szűrődne be némi az utcai lámpák fényéből, akkor vak (persze csak ne-kem) sötétben ülnénk. Először nem igazán értettem mit mond, aztán valahogy mégis felfogtam, de ez nem jelentette azt, hogy értettem is.
- Mi? – fordultam felé a lehető leggyorsabban, persze ennek következményeképp kicsit megszédültem, szerencsére ez hamar elmúlt.
- Már előtted is tudtunk Siegfridről – kezdett bele aztán leve-gő nélkül folytatta olyan gyorsan, hogy ne tudjak közbevágni, még a mondatok végén se vitte le a hangsúlyt – Mentségünk-re váljon, hogy akkor még nem tudtuk ki is ő, vagy hogy mit akar erre. Pár hete tűnt fel a környéken, de csak a szagát érez-tük, őt magát sose láttuk. Azt se tudtuk, hogy miféle, de mi-vel addig nem ölt meg senkit környéken, azt hittük, hogy ő is a mi életmódunk szerint él, vagy azért van itt, mert hallott rólunk, és a segítségünket szeretné kérni az átszokáshoz, vagy csak átutazóban van. Hidd el, figyelemmel követtük. Az összes erre tévedőt figyeljük. Vancouver nagyváros, ha valaki erre jár, útba ejti rögtön Seattle után. Havonta egy-két gyil-kosság senkinek sem tűnik fel, főleg úgy hogy hulla sincs, meg az áldozatok általában drogosok, utcalányok vagy haj-léktalanok. Néha bejelentik az eltűnéseket, de általában sen-kinek sem hiányoznak. Ráadásul a nomádok általában távol-ról elkerülik a kisebb helyeket ezért furcsálltuk, hogy ez Hope környékén járkál, de hidd el semmi furcsát nem tett eddig. Arra is gondoltunk, hogy talán a Vo…- itt megállt mintha valami olyan témára terelődött volna a monológja, amiről nem lett volna szabad beszélnie.
- Mit nem szabad elmondanod? – kérdeztem meg, mielőtt még témát válthatott volna.
- Igazából az egészről nem kellett volna beszélnem, de az utolsóba végképp nem kellett volna belekezdenem. Nem azért, mert nem szabad tudnod, csak hát úgy gondoltuk jobb, ha nem tudod – közölte velem a ráerőszakolt döntést. Azért gondoltam, hogy az, mert sütött róla, hogy ő mást gondol.
- Mitől jobb? – próbáltam a legtermészetesebb hangon kér-dezni, nem szerettem volna, ha azt hiszi Alice dühös vagyok rá, hogy nem mondták el – Ha olyan akkor úgysem veszem magamra, ha pedig nem akkor meg fogom érteni.
- Tudod, a legtöbb ember nem kezelné túl jól a „természetes” táplálkozás következményének tényét és azt, hogy mi nem avatkozunk bele mások dolgába. Nem akartuk megkockáztat-ni azt, hogy elvesztjük a bizalmad, azzal, ha elmondjuk - ma-gyarázta.
- Lefordítva ez annyit tesz, hogy attól tartottatok, hogyha megtudom, hogy nem akadályoztok meg más vámpírokat abban, hogy embereket öljenek, akkor titeket sem gondolná-lak náluk jobbnak? – fogalmaztam át az előbbi mondatát, mire Alice válasz helyett csak bólintott – Ez a veszély nem fenyeget. Egyébként megszoktam. Rénoban is voltak más vámpírok. Tehát nyugodtan befejezheted a mondatot - mond-tam.
- Felmerült, hogy talán a Volturi küldött valakit, hogy nézzen utánunk, de erre semmi különösebb jel nem mutatott, csak kicsit fura volt hogy nem mutatkozott és nem ölt a közelben – mondta.
- Ráadásul tag volt – jegyeztem meg.
- Az lényegtelen. Ha valaki kilép, onnantól kezdve minden kapcsolatot megszakítanak vele – jegyezte meg - És kérlek, ne mond el, hogy elmondtam – nézett rám bizonytalanul.
- Miért tenném? Egyáltalán mit kéne elmondanom? - lepőd-tem meg a kérésén.
- Ne ijedj meg! – nem értettem mitől kellene megijednem, aztán mikor fölnéztem Jasper előttem állt. Akaratlanul is hát-rébb csusszantam az ágyon. Csak meglepődtem és nem meg-ijedtem, bár ha ez történt volna, akkor sem vallanám be ma-gamnak.
- Mondtam, hogy ne ijedj meg – emlékeztetett Alice.
- Erre sem felkészülni nem lehet, sem megszokni - jelentet-tem ki - Egyébként csak meglepődtem.
Jasper megcsókolta Alice-t, közben megpróbáltam kilopódzni a szobából, persze észrevették.
- Nem kell elmenned – mondta Alice és kicsit eltolta magától Jaspert.
- Már vécére sem mehetek ki? – kérdeztem szemrehányóan – Egyébként azt csináltok, amihez kedvetek van – tettem hoz-zá.
Felkaptam az ajtóból az egyik táskát, amiben a pipere dolga-im vannak és átsétáltam a fürdőszobába. Közben elhatároz-tam, hogy a másik szobában alszom, és reméltem Alice fogja az adást.
A forró zuhany nagyon jó, egy hosszú forró zuhany még jobb, és az utóbbi időben napról napra egyre hosszabb lett. Régen letudtam öt perc alatt, mert mindig volt fontosabb dol-gom, mint a hátamra folyó forró víz. Ma már képes voltam egy teljes órát a zuhanyba tölteni. Tudom, hogy időpocséko-lás, de ha egyszer jól esik… Az alvás is időpocsékolás életed egy harmad része rámegy, de muszáj aludnod. Nekem zuha-nyoznom volt muszáj, persze az alvás mellett.
Ez egy igazán hasznos dolog abból a szempontból is, hogy éppen csak annyira köt le, hogy ne tudj közben máson gon-dolkodni. Olyan, mint az öltözködés, a sminkelés, a hajszárí-tás vagy a gabonapehelyre ráönteni a tejet és berakni a mik-roba. Tehát ez is egy tipikus RNR (rendszeres napi rutin) cselekedet. Fura, hogy mennyi ideje van az embernek az RNR cselekedetekre, ha nincsenek barátai és kötelezettségei, és ha egy délután a tanuláson kívül mást nem tud csinálni.
Mikor kikászálódtam a zuhanyból, rögtön előkotortam a tele-fonomat és a fülhallgatót a táskámból, és a lehető leghango-sabbra állítottam a hangerőt. Nem tudtam, hogy van-e mit hallanom, de nem is akartam tudni.
Gyorsan átmentem a szomszéd szobába. Tudtam hogy üres, mert a lakói a szobatársammal egyetemben a lehető leghosz-szabbra nyújtják az iskolától távol tölthető időt.
A szobában enyhe lilás árnyalatot okozott a kis rádiós ébresz-tőóra kijelzőjének piros fénye, ahogy keveredett a hold kékes fényével. Csak most vettem észre, hogy pár perc híján két óra. Ha több mint egy óráig tusoltam, Jaspernak akkor is éjfél után kellett érkeznie, tehát vagy elhúzódott az út vagy még hazament mielőtt idejött – állapítottam meg. Miért is gondol-kodom én ezen, hiszen nem rám tartozik, mit csinál – tettem fel magamnak rögtön a kérdést, aztán mielőtt még válaszol-hattam volna rá hasamra fordultam, és a fejemre nyomtam a párnát, aztán pár másodpercen belül álomba merültem.

Igazán sajnálom, hogy csak most hozom a fejezetet, de volt egy kis problémám a blogger-rel. Persze tudom, hogy ez nem olyan jó mentség... Talán kiengesztel majd titeket, hogy egész hosszú a fejezet és sok érdekességet is megtudhattok Elisabethről.

Jó olvasást és kellemes nyári szünetet kívánok!

Üdv: Bee

10. fejezet
Ebéd

Pár perc múlva már a Porsche-ban ültünk és száguldtunk va-lamerre.
- Hova megyünk Alice? – kérdeztem.
- Abbotsfordba – válaszolt félvállról.
- Abbotsfordba?? – kérdeztem vissza megrökönyödve. Azt hittem csak rosszul hallok.
- Mehetünk Vancouverbe is, ha szeretnéd – ajánlotta fel Alice.
- Nem úgy értettem, hogy Abbotsfordba, abba a „kis porfé-szekbe”, hanem úgy, hogy minek olyan messzire – fejtettem ki a gondolataim.
- Szeretnék valami ehetőt a tányérodra – mondta.
- És közelebb nincs ehető? – kérdeztem gúnyosan.
- Hát számomra van, de nálad jobb biztosra menni - kunco-gott.
- Gondolom, a biztosra menni alatt nem egy Mc Donald’s –ot, vagy egy út menti büfét értesz – latolgattam.
- Nem ám.
- És remélem nem is valami 5 csillagos éttermet – fejeztem be a gondolatot.
Alice hallgat, és hallgat, és még mindig csak hallgat. Tehát ráhibáztam.
- Na ne. Erre egyáltalán nincs szükségem – törtem ki.
- Akkor az én kedvemért – mosolygott rám bájosan.
- Tudod egy Mc Donald’s-ban kevésbé feltűnő, ha nem eszel – világítottam rá a gyorsétteremben rejlő lehetőségre.
- Lehet, de akkor sem megyünk gyorsétterembe – jelentette ki.
- Jó, egyezzünk ki valami barátságos, nem túlzsúfolt kisven-déglőben – ajánlottam fel.
- Nyertél! Mit akarsz enni hagyományost, olaszt, kínait, thai-t vagy valami mást – kérdezte.
- Az olasz jó lesz – feleltem abban a reményben, hogy ez egy pizzériát jelent. Persze megint nem volt szerencsém. Ezt ak-kor kezdtem sejteni, mikor elhagytuk a Vancouver kezdetét jelző táblát és akkor jöttem rá véglegesen, amikor megérkez-tünk a „kis vendéglő” elő és megjelent a parkoló fiú.
- Ez tényleg egy barátságos kisvendéglő Abbotsfordban. – mondtam és megpróbáltam annyi gúnyt beletölteni a mondat-ba amennyi csak belefért.
- Olaszosat kértél és nézd a jó oldalát, csendes – felelt egy vállrándítás kíséretében.
- Tényleg, ez még a Vancouveri felső osztálynak is drága, nem csoda, hogy üres. Mellesleg emlékeztetlek, hogy mind-ketten farmerban vagyunk.
- Drága farmerban – jelentette ki - de ha akarod, ezen köny-nyen változtathatunk. Egyébként nem is olyan drága, és csak azért vannak kevesen, mert ide főleg vacsorázni járnak – mondta ezt Alice roppant kioktató hangnemben, miközben besétáltunk a roppant fényűző hotel, szintén roppant fényűző éttermébe.
- Jó Alice, hiszek neked, már csak azt áruld el miért olaszos? – kérdeztem.
- Mert olasz a chef és isteni pastat készít – áradozott.
- Ez személyes tapasztalat? – viccelődtem.
- Hú, de vicces valaki – jegyezte meg szátazon.
Közben a pincér odajött hozzánk.
- Jó napot kívánok, miben segíthetek a hölgyeknek? - vigyo-rodott ránk, vagy inkább Alice-re.
- Egy asztalt szeretnénk két főre. – válaszolt Alice.
- Dohányzó vagy nem dohányzó? – kérdezte a pincér. Ezek szerint Alice többnek néz ki, mint tizennyolc, a száznegyven-hét centije ellenére is.
- Nem dohányzó – mondta.
A pincér kivezetett minket a teraszra, ahonnan szép kilátás nyílt a hotel parkjára. Alice a napos terasz láttán elsütött egy kis fintort, mire a pincér vette a lapot.
- Jobban örülnének egy benti asztalnak? - kérdezte
- Igen – felelte Alice és hozzátette – szerintem esni fog.
Mivel az ég gyönyörű kék és tiszta volt, nem tudom komo-lyan gondolta-e a jóslatát.
A pincér kihúzta nekünk a széket aztán, mikor leültünk átadta az étlapot.
- Hozhatok valami frissítőt? – kérdezte.
- Én egy narancs juice-t kérek – mondtam
- Akkor kettőt – tette hozzá Alice.
A pincér bólintott és elment.
Kinyitottam az étlapot és elkezdtem böngészni, az árak kicsit borsosnak tűntek, mondjuk minden gond nélkül ki tudtam volna fizetni a számlát, akkor is ha mindent megkóstolok.
- Ugye itt lehet kártyával fizetni? – nem kifejezetten kérdezni akartam, inkább csak hangosan gondolkodtam.
- Gondolom, de meg vagy hívva. A kártyád meg szerintem már ki is dobhatod. Tudod készül az új Thompson névre – emlékeztetett Alice.
- Ja igen. Kösz a meghívást. Mondanám, hogy legközelebb majd én hívlak meg, de erősen kétlem, hogy lenne olyan étte-rem, ami a te igényeidnek is megfelel – ugrattam.
- Az én igényeimre ott vannak a magashegységek, nemzeti parkok és persze az erdők – válaszolt kissé már ijesztő termé-szetességgel.
A pincér visszatért az italokkal.
- Mit hozhatok előételnek, a hölgyeknek – Alice jelezte, hogy először mondjam én.
- Egy Insalata Bucanova-t tonhallal. (saláta, ruccola, fekete olíva koktélparadicsom, parmezán, focaccia, tonhal)
- Akkor én egy Prosciutto di parma con melon –t szeretnék. (pármai sonka és sárgadinnye) – mondta Alice. A pincér felírta az ő rendelését is, majd elsétált.
- Ugye szereted a sárgadinnyét? – kérdezte Alice.
- Igen, de nem tudom megenni a te ebéded is – tettem hozzá.
- Nem is kell az egészet, csak kostólj bele. Ne érintetlenül vigyék már vissza.
Az előételt gyorsan kihozták és megrendeltük az első főfo-gást. Én Gnocchi pesto e gorgonzola-t (pestos-gorgonzolás gnocchi) Alice pedig Spaghetti al’amatriciana-t (hagyma, pancetta, paradicsom). Miután a pincér elment és nekilát-tunk, pontosabban én nekiláttam az előételnek Alice megszó-lalt.
- Tudom, hogy Edward kifaggatott, vagy legalább megpró-bált, amíg vezettél, persze nekem nem mondott semmit sem, ami még rendben is lenne, ha őse tudna semmit, de biztosan tudom, hogy valamit mondtál neki – magyarázott kicsit bo-nyolultan.
- Tehát erre ment ki az egész – ez inkább megállapítás volt tőlem, mintsem kérdés
- Milyen egész? – kérdezte meglepetten.
- Az ebéd egész – pontosítottam.
- Nem, amúgy is ide hozlak. Akkor elmondanád, mit mondtál neki, kérlek, könyörgök. Tudnom kell. Nem hagyhatod, hogy Edward többet tudjon, mint én – sopánkodott.
- Jaj Alice, hidd el, nem tud sokkal többet nálad, és csak azért mondtam neki bármit is, mert egy részére rájött – mondtam.
- Ő könnyebben rájöhet, hiszen olvas a gondolataidban, vagy nem olvas, vagy mit tudom én, mit csinál, vagy, mit nem csi-nál néha. Arra én is rájöttem, hogy valamit az emlékekkel kavarsz, de hogy mit és hogyan azt nem tudom – magyará-zott.
Sóhajtottam, ebből már megint nem jöhetek ki annélkűl, hogy el ne árulnák valamit, állapítottam meg.
- Edward mire jött rá? – kérdezte, mikor rájött, hogy eszem ágában sincs megszólalni.
- Ő egy kicsit konkrétabb volt, ő rájött a „mit” kérdésre - vá-laszoltam.
- Kérlek, áruld el! – szinte már könyörgött.
- Egye-fene, ha nem tőlem tudod meg, akkor majd elmondja ő. – adtam fel a harcot - Látom az emlékeket, vagy a múltat. Hívd, ahogy tetszik.
- Az emlékeket? Úgy, mint Edward a gondolatokat? - kérdez-te némi meglepettséggel, illetve elismeréssel a hangjában. Az utóbbi reakciót sosem értettem.
- Vagy mint te a jövőt – világítottam rá a hasonlóságra - Ké-pekben, hangokkal, szagokkal, érzésekkel. Annak a szemé-ből, akivel történt.
- Tehát úgy mintha veled történne? – foglalta össze.
- Nem teljesen. Azt nem tudom mit gondolt közben - javítot-tam ki.
- De ha jól sejtem ki tudod találni – mondta, nem kérdezte, hanem kijelentette. Csak tudnám, miért olyan biztos benne.
- Talán – feleltem.
- Hogy, hogy talán?
- Függ az eseménytől, a személytől és attól, hogy mennyire ismerem – magyaráztam.
- Azt mondtad a személytől, és nem azt, hogy az embertől, tehát akkor nálunk szintén más – állapította meg.
- Miért gondolod, hogy ennyire megfontoltak a mondataim? – lepődtem meg egy kicsit.
- Miért nincs igazam? – kérdezett vissza magabiztosan.
- Kérdésre kérdés, ez nem ér – háborodtam fel egy kicsit - Mellesleg igazad van, okkal mondtam személyt.
- Mert a többi mondatod is logikus. Az emberek többsége képes mindenfélét összehablatyolni, míg végül elveszik a lényeg, te nem – válaszolt az előbbi kérdésemre.
- A ti cselekedeteitek adott esetben ösztönösek, ilyenkor nem gondolkodtok. Aztán, ha nem az ösztöneitek irányítanak, akkor a nagyobb tapasztalat miatt, másképp reagálhattok, mint az emberek – feleltem én is a kérdésére, majd folytat-tam.
- Ők kiszámíthatóbbak egy adott helyzetben. Tízből kilenc-nek ugyanaz a reakciója, ebből következik, hogy a gondolata-ik is hasonlóak, ha meg nem is egyeznek teljesen. Ez olyan, mint amikor Jasperrel ugyanakkor, ugyanarra gondoltok. A különbség szemléltetésére egy példa: az óceán fölött repülő utasszállító hajtóműve kigyullad az emberek azon fognak gondolkodni, hogy lezuhan a gép és megfognak halni, meg hogy érezni fogják-e, hogy van-e mennyország, a vallásosok Istenhez imádkoznak. Ezzel szemben a vámpírunk vagy azon kezed el gondolkodni, hogy mikor tudna feltűnés nélkül kiug-rani olyan magasságból, hogy még élvezhesse a szabadesést, vagy ha nem úgy él mint ti, akkor még az is eszébe jut, hogy meg tudna e ölni mindenkit azelőtt, hogy kiugrik a gépből és felgyújtja azt – magyaráztam. Alice közben halkan kunco-gott, úgy tűnik, megnevette a gondolatmenetem.
- Oké azt gondolom, hogy az ismeretségtől azért függ, mert ha jól ismersz valakit, akkor könnyebb rájönnöd mire gondol, de az eseménytől mért függ? – tette fel a következő kérdését.
- Vannak tipikus események. Például ha havazik, akkor ha 18 alatti vagy, és nem Bella, akkor örülsz és a hógolyózáson, a hóemberépítésen, a szánkózáson vagy valamilyen téli sporton kezdesz el gondolkodni. Ha idősebb, akkor azon, hogy ho-gyan jutsz be a munkahelyedre, és hogy el kell takarítanod járdáról meg a kocsibejáróról a havat. Vagy egy másik, ha megbüntetnek tilosban parkolásért, a legtöbben ugyanúgy szidják a parkoló társaságot – mondtam és újra sikerült meg-nevettetnem Alice-t
- Amúgy már Bella is megbarátkozott a hóval az utóbbi idő-ben – kuncogott.
- Na erről lemaradtam – jelentettem ki.
- Mindent látsz? – kérdezte, gondolom az előbbi állításom miatt és már éppen válaszolni akartam, amikor megjelent a pincér.
- Mit hozhatok köv… – hagyta félbe a mondatot, amikor ész-revette, hogy az én tányérom szinte, Alice-é pedig teljesen érintetlen – Talán nem ízlik az étel? – kérdezte rémülten.
- Dehogynem, nagyon finom – vágtam rá, majd igazolásképp bekaptam egy jó nagy falatot a gnocchiból. Észrevettem, hogy Alice is bólogat.
- Akkor, elnézést a zavarásért, azt hittem már befejezték, de úgy tűnik tévedtem. Netalántán választottak már következő fogást? – kérdezte a pincér félve.
- Igen, én egy Salmone griglia limone latte-t (grillezett lazac tejszínes lime mártással) kérek - mondtam
- Én pedig a diétámra való tekintettel eltekintek a következő fogástól – jelentette ki Alice.
- Ha megengedi, önnek semmi szüksége rá – bókolt a pincér.
Szerintem szegény közel járt az ájuláshoz, de az biztos, hogy levegőt már alig kapott.
- A menedzserem szerint jót tenne a következő szerepemnek pár leadott kiló, ugyanis egy anorexiást alakítok – mondta ezt Alice kicsit kioktatón és elbájolón, meg még ki tudná leírni hogyan, de egy biztos fantasztikus alakítás volt. Alig bírtam nevetés nélkül ránézni a pincér képére.
- Egy ismerősöm egyszer borzasztóan kiosztott egy pincért, egy hasonló helyzetben. Valami olyasmit mondott neki hogy egy pincérnek nem kell se gondolnia, se hinnie semmit. Csak annyi a feladata, hogy kihozza az ételt és a számlát - mesél-tem el, miután a pincér sietve távozott az asztalunktól.
- Egy ismerős, ez azt jelenti, hogy egy fiúd – találgatott.
- A fiú erős szó, nem volt a fiúm. Csak egy borzasztóan sznob srác, akinek az anyja szervezett egy randit velem – mondtam.
- Aha, egyébként ott tartottunk, hogy megkérdeztem látsz-e minden emléket – terelte vissza a beszélgetésünket Alice az előbbi témához.
- Tudom, és én erre azt akartam válaszolni, hogy nem, amikor megzavart a pincér. Aztán hozzátettem volna, hogy azért ez mégsem egy egyértelmű nem – válaszoltam.
- Ezzel most kicsit összezavartál – jelentette ki.
- Értsd úgy, hogy nem látok szó szerint mindent. Úgy nem, ahogy Aro látja az összes gondolatot, ami valaha is megfo-gant a fejedben. Néha csak egyetlen emléket látok, néha több olyat, amik között van valami kapcsolat, de általában egy átfogó képet látok a személy múltjáról. Bár néha előfordul, hogy semmit sem látok – magyaráztam.
- Oké, akkor ugye most jön az a rész, amikor föl lehet tenni a kérdéseket.
Bólintottam.
- Először is szeretném megjegyezni, hogy mennyire meglep-tél azzal, hogy még Aro képességéről is tudsz - mondta
- Edwardnak beszédes emlékei vannak, úgyhogy a legtöbb tagét ismerem – árultam el.
- Elképesztő – mondta őszintén - Akkor most kifejthetnéd nekem mit is jelent az átfogó kép – tanácsolta.
- Erre van egy kicsit idióta példám útlevelekkel – kezdtem kicsit félve bele.
- Hallgatom.
- Ugye ha az ember külföldre utazik, akkor kerül az útlevelé-be egy pecsét. Tehát, ha valaki megnéz egy útlevelet, meg tudja mondani, hogy a tulajdonosa merre járt – mondtam.
- Igen – bólintott Alice.
- Na már most, tegyük fel, hogy mindenkinek van egy olyan útlevele, amibe akkor kerül egy bejegyzés, ha életében vala-mi meghatározó történik – folytattam.
- És te ezt az „útlevelet” látod – vágott közbe Alice, ezzel be is fejezve a gondolatmenetemet.
- Pontosan – mondtam és bekaptam pár falatot – Mellesleg, mit fogsz csinálni a kajáddal? - kérdeztem
- Gondoltam eszel belőle pár falatot, a maradékot meg visz-szaküldöm. – A tányérját odatolta nekem.
- Meg fog sértődni a chef – figyelmeztettem.
- Akkor becsomagoltatom – mondta - de térjünk vissza az előző témához, és közben próbálj meg enni kicsit, kezd a pincér aggódni, hogy valami bajod van az étellel – árulta el.
- Hogyan egyek és beszéljek egyszerre – emlékeztettem.
- Én kérdezek, te pedig megpróbálsz rövid választ adni - ta-nácsolta.
- Jó – feleltem és bekaptam néhány falatot a tésztájából, aztán visszatoltam elé.
- Az előbb azt mondtad, hogy néha több néha kevesebb em-léket látsz. Ez mitől függ? – kérdezte.
- Minél jobban megismerek valaki, annál több emlékét látom. Aztán, ha közelebb vagyok valakihez, netalántán meg is érin-tem, akkor is többet látok – válaszoltam.
- Tehát eltelt idő és távolság? – foglalta össze a magyaráza-tom.
- Igen. – bólintottam és tovább ettem.
- Miben különböznek a mi emlékeink? – tette fel a következő kérdést.
- Ég és föld. Mint az első mozifilm és a mai 3D filmek. A ti emlékeitek színesebbek, pontosabbak, tisztábbak a hangok és a környezet, részletesebbek – magyaráztam - Ti emlékeztek arra is merről fújt a szél, míg az emberek általában csak a főbb cselekményre.
- Az emberi emlékeket könnyebben látod? – kérdezte, majd magyarázatba fogott - Tudod, abból indulok ki, hogy én a mi jövőnket könnyebben látom, mint az emberekét, de Renesmee és az alakváltók jövőét egyáltalán nem. Valószínű-leg azért van így, mert valaha ember voltam most meg vám-pír vagyok – mondta, aztán eszébe jutott, hogy talán már ezt is láttam egy emlékben - Ezt is feleslegesen mondtam el mi? – kérdezte.
- Nem. Én sem tudhatok mindent, csak a bemutatkozó emlé-keiteket ismerem, meg néhány hozzájuk kapcsolódót. Az pedig, hogy milyen könnyen látok meg egy emléket változó - mondtam - Például vannak olyanok akiknek könnyű olvasni az emlékeiben, másokéban pedig szinte lehetetlen. Aztán a frissebb emlékeket szintén könnyebb meg, illetve azokat is, amik erős érzelmeket váltanak ki a tulajdonosukból, legyen az jó, vagy rossz. Meg könnyebb meglátni a nagy titkokat – tettem hozzá végül.
- És nálunk?
- Változó. A ti emlékeitek erősebbek, de bonyolultabbak is. Kevés az olyan ember, akit ne tudnák megfejteni, de ti – for-gattam a szemem – Mary-nek például, soha egyetlen húsz évnél régebbi emlékét sem láttam, és soha nem is beszélt a múltjáról, és Nathe is nehéz eset. Azt hittem másodjára látok majd valamit, de tévedtem, csak színek és hangfoszlányok semmi konkrét, és Bella, hát nála semmi – magyaráztam -Mondjuk ez nyilvánvaló a képessége miatt – gondolkodtam el - De nem arról volt szó, hogy rövid válaszokat adok és közben eszek? – emlékeztettem.
- De, úgy indult. Bár lenne még pár kérdésem.
- Később rendben? - ajánlottam - Most had kérdezzek egyet én. Korábban azt mondtad, hogy néha az én jövőm se tiszta, szerinted miért? – kérdeztem.
- Igazából nem tudom – kezdte - de gondolom, mert ember vagy, és mint mondtam, nálatok gyakrabban tévedek. Lehet, hogy megbeszélem Carlisle-lal vagy Edwarddal, hátha nekik van valami ötletük – vetette fel. Közben én végeztem a gnocchival.
A pincér szerintem már régóta figyelhetett, mert amint meg-látta, hogy letettem a villát és a kést (ezzel jelezve, hogy be-fejeztem) megjelent és már hozta is a halamat. Alice most hagyott enni… bár nem sokáig.
- Azt akartam még megkérdezni, de nyugi ez már tényleg az utolsó… - tette hozzá megnyugtatásképp - pontosabban az utolsó előtti, hogy milyen emlékek vannak abban a kis „útle-vélben”.
- Már mondtam, amik fontosak a tulajdonosnak – feleltem két falat között.
- Nincs valami egyéb hasonlóság – találgatott.
- Egyéb hasonlóság – egy pillanatra elgondolkoztam – azt hiszem nincs. - Alice kicsit csalódottnak látszott. – Vagy várj csak, egy talán mégis van – jutott eszembe - Nálatok, szinte mindegyikőtöknél volt valami emlék az átváltozásról, bár hogy ez mennyire általános, azt nem tudom, de nem is sze-retném megtudni.
- És még egy, de ez tényleg az utolsó – nyugtatott meg - Mi-ért ájultál el?
- Az előbbi miatt – mondtam.
- Az átváltozásos emlékek miatt? – kérdezte.
- Igen – bólintottam. Láttam Alice-szen, hogy nem igazán érti, így megpróbáltam konkrétabb lenni - Tudod a tűz, a fáj-dalom.
- Nem tudom – mondta.
- Ja tényleg, te nem emlékszel – jutott eszembe - Ne sajnáld! Neked a legjobb!
Ezzel ért véget a „kihallgatásom” vagy faggatásom, ha úgy jobban tetszik. Később Alice megköszönte, hogy elmondtam neki is. Aztán a pincér kihozta a desszertet, ami köztudottan a vacsora legjobb része. Alice Pannacotta-t (pannacotta kara-mell tükrön) kért én pedig jeges kávét. Nem nagy meglepe-tésre mindkettőt én ettem/ittam meg. Mondjuk nem bántam, mert az édesség a gyengém.
- Ez a Pannacotta isteni. Egyébként teljesen egyetértek azzal, amit az Emlékezz rá -ban mondott a csaj a desszertről. Ezzel kéne kezdeni, mert ha bármi is történik veled vacsora közben, akkor pont a legjobb részéről maradsz le.
- Ez a filmben úgy hangzott el ha jól tudom, hogy ha vacsora közben meghalna – pontosított.
- Igen, de a halállal egy kicsit abszurd szerintem. Elég kicsi a valószínűsége. Ezzel szemben, a két kezemen nem tudnám megszámolni, hányszor hívtak fel vacsora közben azzal, hogy sürgősen találkoznunk kell – mondtam.
- Biztosan igazad van, bár ez velem még nem fordult elő.

Azt hiszem az eddigi leghosszabb fejezetet sikerült felraknom, szóval nem is húzom tovább az időt. Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást!

Üdv: Bee

9. fejezet
Pakolás
(avagy elmúlt egy évem bőröndbe zárása)

Az iskola bejárata előtt megálltam és Alice-hez fordultam.
- Igazából nem lenne szabad idegeneket behozni az iskolába, mondjuk a szabályok arra valók, hogy megszegjük őket, de a mai nap valahogy mégsem az a nap, amikor szívesen magyarázkodnák az igazgatónál. – Nem akartam nyíltan kimondani, hogy kerülje a feltűnést és legyen halk, mintha ott sem lenne, hisz erről egy vámpírt figyelmeztetni mégiscsak fura, szóval inkább csak céloztam rá.
- Oké. Mintha itt se lennék – mondta, majd egy pillanatra a tekintete a távolba révedt, mielőtt visszanézett volna rám - Senki sem fog észre venni. Hidd el, én már csak tudom.
- Tudom Alice nálad jobban, senki sem tudhatja mi fog történni – hagytam rá.
Alice csak mosolygott azzal a hófehér tökéletes mosolyával, de igaza is lett. Tényleg nem vett észre minket senki. Amikor felértünk a szobám elé láttam, hogy nyitva van.
- Hoppá, ezt nyitva hagytam. Az utóbbi időben elég figyelmetlen vagyok – állapítottam meg a nyilvánvalót.
- Mármint az utóbbi egy évben? – kérdezett vissza Alice.
- Pontosan, valahogy nem vagyok a régi önmagam – magyaráztam, aztán gyorsan témát váltottam - de menjünk be, ha már azért jöttünk, hogy pakoljunk.
- Jó ötlet – értett egyet.
Kitártam az ajtót és beléptünk.
- Hát ez lenne az – mutattam körbe egy mozdulattal a szobámon.
Alice kicsit furán festett az én csöppnyi, semmiképp sem fényűzőnek mondható szobámban, aminek ráadásul csak a fele az enyém. Miután körbenézett megjelent egy kis alig látható fintor az arcán és én ennek hatására elkezdtem magyarázkodni.
- Igazából nem olyan kicsi, mint amilyennek tűnik, meg hát… meg lehet szokni a méretét, és könnyű, de főleg gyors kitakarítani… Meg hát ez mégiscsak valami kolesz féle, és ha ilyen szemmel nézünk rá, máris sokkal jobb fényben látjuk, ráadásul majdnem saját fürdőszobám van… Ez pedig akárhogyan is nézzük egy jó pont. – Azt hiszem Alice-nek feltűnt, hogy miatta magyarázkodom annyira, pontosabban a reakciója miatt, úgyhogy pontosította a szobám melyik hiányosságának köszönhettem azt a kis fintort.
- De hol a gardrób? – kérdezte bocsánatkérően.
- A ruhásszekrény – pontosítottam – mögötted van. – Közben az ujjammal jeleztem, hogy forduljon meg.
- Ez? – kérdezte kissé ijedten, és párhuzamosan azzal, hogy a hangja egy oktávval feljebbcsúszott az álla leesett.
- A fele.
Az álla még lejjebb zuhant, mikor észrevette mutató ujjával felnyomta és kicsit zavart vigyorgásba kezdett.
- Szépek a plakátjaid – mondta zavartan.
- Nem az enyémek, mind a szobatársamé – közöltem.
- Akkor szép az üres halványbarack falad. Igazán szép fal – mondta Alice teljesen komolyan, de amint befejezte nevetésben tört ki, és én is vele nevettem – Apropó szobatárs akkor így értetted előbb a majdnem saját fürdőt.
- Nagyjából. Két szobához tartozok egy fürdő – magyaráztam.
- Hát gondolom ez valami pozitívumféle, bár én nem látom annyira jónak – jegyezte meg.
- A szekrényre visszatérve pedig, akármennyire is kételkedsz benne elég a cuccaimnak. Tudod, ha egyenruhát hordasz…
- Egyenruha – szakított félbe - Na ne. Az egy átok. Ne is emlegesd, párszor volt már részem efféle terrorban, és ha rágondolok, kiráz a hideg.
- Kiráz a hideg? Egy vámpírt? – viccelődtem.
- Tudod hogy csak képletesen értettem.
- Persze. Amúgy nem olyan borzasztó. Nincsenek fodrok, rakott szoknák, térdzoknik, ortopéd cipők, sőt még nyakkendő sincs. Csak egy egyszerű fehér ing karcsúsított szabásvonallal, és egy V nyakú kasmír pulcsi télre.
- Kasmír? – lágyult el egy picit a hangja - Imádom a kasmírt, és a szabásvonalért pedig egy fél jó pont a tervezőnek. De hol van a szoknya?
- Ez a legjobb. Ugyanis nincs szoknya – mondtam.
- Hogy-hogy? – lepődött meg - Egyre jobban kezdem megszeretni ezt az egyenruhát.
- Oh… valójában van szoknya is – gondolkodtam el - de azt senki sem hordja mióta a tavalyi évtől kezdve az újítás jegyében, lehet farmert is hordani. A dolog pikantériája, hogy az igazgatónő kikötötte, hogy csak kéthetente lehet farmert mosni. Ezzel akart rákényszeríteni minket arra, hogy mégis a szoknyát hordjuk – magyaráztam a borzasztó szabályt.
- Hát ez szomorú, az összes jó pontot töröltem – mondta Alice, és közben elhúzta a szekrényem üveg ajtaját – Egy, kettő, három és négy. Hogy van akkor neked mégis négy farmerod? – kérdezte őszinte meglepettséggel a hangjában.
- Nézd meg őket jobban – mondtam és közben egyre szélesebb vigyor terült szét az arcomon.
- Várjunk csak, ez két-két egyforma farmer – állapította meg.
- Pontosan.
- Ki találta ezt ki? Az a csaj ember létére egy kis zseni. – Sosem értettem miért nem tudják a vámpírok egyszerűen csak díjazni az emberi kreativitást, még ha az említett vámpír a legjobb fajtából való is.
- Köszönöm szépen – mondtam.
- Te, hát ez pompás! – örvendezett - Ez azt jelenti, hogy több divat iránti vágy és remélhetőleg hozzá társuló érzék van benned, mint Bellában. Bár ebben kezdettől fogva reménykedtem a csini bulis összeállításodból kiindulva – jegyezte meg.
- Te láttad? – kérdeztem meglepetten.
- Úgy érted hogy a jövőben – egy pillanatra elbizonytalanodott Alice hangja, és nem tudtam eldönteni kérdezett vagy állított – Hát persze. Amilyen ritkán Nathe bárkit is megszólít – közben körbeforgatta a szemét, kicsit megingatta a fejét és még némi gúny is vegyült a hangjába, mintha csak azt mondaná „Nem értem, miért” - és én persze különösen nyitott vagyok az ilyen ritka alkalmakra – tette hozzá.
- Én meg azt nem értem Alice, hogy miért is álltam vele szóba. Ugyanis meg van a véleményem a bárban egyedül ücsörgőkről, akik fiatal lányokat szólítanak meg, főleg ha még vámpírok is. Mármint ne értsd félre – fogtam rögtön magyarázkodásba is - semmi bajom a vámpírokkal, főleg a hozzátok hasonlókkal, csak hát Mary igen kevés vámpírokról szóló történetének nagy százalékában ez volt a tanúság – mondtam.
- Mármint hogy így lettek vámpírok vagy netán desszertek? – kérdezte kertelés nélkül.
- Vegyes – mondtam.
- És az olyan borzasztó lenne? – Most is nyíltan kérdezett, talán már túlságosan nyíltan is.
- A desszert vagy a vámpírság? – kérdeztem vissza válasz helyett.
- Természetesen a vámpírság.
- Alice most félnem kellene? – ennél egy fokkal árnyaltabban is rákérdezhetett volna, vagy még jobb rá se kellett volna kérdeznie!
- Jaj nem dehogy – rázta meg a fejét - csak kicsit elkalandoztam. – Vagy inkább elragadtattad magad Alice? Tettem fel magamnak a kérdést.
- Azt válaszoljam, amit hallani szeretnél, vagy azt, amit gondolok? – kérdeztem őszintén, úgyis észrevenné, ha hazudnék.
- Honnan tudnád, mit szeretnék hallani? – érdeklődött.
- Hát kell egy vásárló társ nem? – ütöttem el a választ.
- Átváltoztatni valakit csak azért, hogy legyen kivel vásárolgatni - hangjában volt némi színlelt felháborodás azért gondolom, hogy színlelt, mert a végére elnevette magát – ilyen kegyetlennek nézel engem.
A legjobb az ilyen dolgokat elviccelni, mármint ha arról faggatnak akarsz e vámpír lenni és a válaszod nem, de nem akarod megsérteni a kis duracell nyuszit.
Már éppen akartam mondani, hogy dehogy Alice, amikor hírtelen fölpattant és rávetette magát a polcomon leges leghátuljára elrejtett könyvre. Az én saját eltitkolt bordó bársonykötéses, bordó selyemszalaggal átkötött könyvemre, amiről legszűkebb családi körömön kívül (értsd bátyáim és Mary, mert tőle kaptam és a bátyáim is csak azért, mert nekik is volt valami hasonló) senki sem tudott.
- Te naplót írsz! Imádom a naplókat – örvendezett, ma már sokadszor.
- Nem napló! – vágtam rá és utána vetettem magam, bár tudtam, hogy teljesen esélytelen próbálkozás megpróbálni elvenni Alice-től. Tényleg az volt. Pont időben lépett egy kicsit jobbra ahhoz, hogy helyette a tükör felé essek és pont időben kapott el ahhoz, hogy ne Carlisle kezei alatt végezzem a sürgősségin. Ezzel majdnem egy időben pedig megfogott a bal kezével valahogy úgy, hogy moccanni se bírjak, de ne is fájjon.
- Alice engedj el – nyöszörögtem
- Ha megígéred, hogy elolvashatom. – mondta, közben vadul mosolygott.
- Értsd meg Alice, hogy nem napló – bizonygattam az igazam.
Ezután végre elengedett és ezzel egy időben lerogyott az ágyra és a világ legbánatosabb képét vágta. Sejtettem, hogy csak egy trükk, de nem bírtam volna sokáig nézni a fancsali képét, úgyhogy muszáj volt megkérdeznem mi a baja.
- Drága Alice, mi a baj?
- Nem szeretsz eléggé ahhoz, hogy megoszd velem a titkaidat és még rám is támadtál. – Próbálta a lehető legsírósabb hangot kipréselni a torkán, amit valaha csak hallottam, még szipogott is közben.
- Drága Alice-em, egy nincsenek benne titkok, mivel nem napló. Kettő, ha veled megosztom, a végén még Edward is megtudja. Attól meg mentsen meg az ég már így is elég furának tart, pláne ha még az én édes kis titkaimat is ismerné, de még egyszer mondom titkok nincsenek benne. Három, abban a nagy támadásban, amit ellened követtem el, az egyetlen, ami veszélyben volt, az én voltam, meg talán a tükör, de mond, mivel engesztelhetnélek ki Alice? – adtam elő a kiengesztelő szövegemet.
- Hát első lépésként megmondhatnád, hogy mi az, ha nem napló. Aztán második lépésként megengedhetnéd, hogy belenézzek. Utána harmadik lépésként pedig eldönthetném, hogy sikerült-e kiengesztelned – sorolta a kívánságait egyre lelkesebben.
- Ez lelki terror Alice! Ugye tudod? – mondtam színlelt felháborodással a hangomban.
- Ki mondta, hogy nem az? – kérdezte rám villantva a vakító mosolyát.
- Ezt most költői kérdésnek veszem, de mivel nem bírom tovább nézni azt a fancsali képed, ezért első lépésként elmondom, hogy ez egy idézetes könyv. Aztán második lépésként megengedem, hogy belenézz – magyaráztam, majd rá kérdeztem - Most boldog vagy?
- Talán. De hogy-hogy idézetes könyv? – érdeklődött.
- Mary-től kaptam, és ő eredetileg tényleg naplónak szánta, csakhogy én nem akartam naplót írni. Volt ugyanis egy hagyománya, amint valaki megtanult írni, kapott egy hasonló könyvecskét – magyaráztam el a hagyományunkat.
- Mindenki? Tehát a bátyáid is – állapította meg.
- Igen. Mary úgy gondolta fontos a naplóírás, mert ha leírod az összes jó dolgot, ami veled történt és ezek után valamikor szomorú vagy és netán úgy érzed, hogy semmi értelme élned akkor a naplód majd emlékeztet arra, hogy mennyire rosszul is érzed.
- A tökéletes recept totális végelkeseredés ellen – jegyezte meg könnyedebben, mint ahogy az a témához illene.
- Szerintem inkább arra a tökéletes recept, hogy elkerülje azt a kellemetlen helyzetet, hogy egy depis napon eléálljak azzal a kéréssel, hogy változtasson át, vagy hogy a fiúk egy hasonló depis napon bármilyen hülyeséget csináljanak - fogalmaztam kissé talán túl nyersen és ridegen.
- Ezt pontosan hogy érted, mármint a fiús részt? – kérdezte összezavarodva, amit először nem igazán értettem, aztán beugrott.
- Egyrészt ők nem tudták a titkát – Alice arckifejezése elárulta, hogy erről fogalma sem volt - másrészt óvott minket a hallhatatlanságtól és a vele járó következményektől, de ha esetleg valami történt volna, nem hagyta volna őket meghalni.
- Megértem, de azt még nem, hogy miért nem írtál naplót. Féltél, hogy így, hogy ismered a miértjét, elveszíti a varázsát? – találgatott.
- Nem, nem ezért – mondtam.
- Hanem? – fordult felém kérdőn.
- Egy, mert nem éreztem szükségét ilyen „boldog-életem-van” típusú megerősítésnek. Kettő, ha az egyes nem jönne be, akkor én a fiúknál ügyesebb lennék, mert semmiképpen sem akarnák egy örökkévalóságon úszni a bánatomban – valószínűleg megint túlontúl nyers voltam, mivel kicsit ijedtnek láttam az arcát, úgyhogy hozzátettem – bár annak, hogy az egyes eset nem jön be rettentő kicsi az esélye, és a kettes csak a teljesség kedvéért tartozik a dologhoz. Végül pedig a hármas, ha esetleg mégis az örökkévalóságon keresztül akarnék úszni a bánatban, akkor sem Mary-t kérném meg rá, hogy segítsen – adtam meg a válaszokat.
- Ismersz más vámpírt is? – érdeklődött.
- Péntek előtt-ig csak Mary-t ismertem, de bíztam annyira magamban, hogy elhiggyem, hogy tudnék mást is találni, ha nagyon akarnák – mondtam.
- Értem, de azt még mindig nem mondtad el, hogy miért idézetek – terelte más, biztonságosabb vizekre a beszélgetésünk Alice.
- Mindeni ki irt valamit, bár később a bátyáimnál a meghódított és a még meghódításra váró lányok jegyzéke, vagy vásárlási lista vagy jegyzetfüzet, vagy tudom is én mi lett – gondolkodtam el egy pillanatra – Mondjuk, Thomas esetében nem szeretném tudni – tettem hozzá - Na mindegy Mary azt mondta, ha nem naplót írok, akkor írjak valami mást, így jöttek az idézetek.
Alice közben kinyitotta a könyvecskét és elkezdte lapozgatni.
- ’Ha virágos az út, ne kérdezd hová visz’ Anatal France ez olyan szép – olvasta fel.
- Szerintem is – mosolyodtam el - Ez az egyik kedvencem.
- ’Minden állat egyenlő, de vannak olyanok, akik egyenlőbbek a többieknél’ ez pedig az Állatfarmból van – állapította meg.
- Igen – bólintottam - a kötelezőolvasmányos korszakom eredménye. Mikor legelőször halottam még nem igazán értettem, sőt sokáig csak nevettem rajta, aztán rájöttem milyen igaz. Sőt már-már ironikus, hogy mennyire igaz az emberekre – tettem hozzá egy pillanatnyi szünet után.
- Úgy, mint az ’Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek’ – mondta Alice, és közben elnevette magát azzal a tipikusan csengő vámpír nevetésével, amely olyan, mintha ezernyi kis harang csilingelne.
- Oké oké, de ha végig olvastad, tényleg pakolnunk kellene – szólaltam meg pár nevetéssel töltött perccel később.
- Igazad van – bólintott.
Ezután körülbelül öt perc alatt végignézte a könyvet, és addig én elkezdtem kipakolni az íróasztal fiókjait.
- Rendben, ezt egyszer majd még át kell bogarásznom. – emelte magasra a könyvecskét, aztán a kezembe nyomta – persze csak ha megengeded.
- Csak kérned kell – biztosítottam.
- Mellesleg, miért nem írtál egy éve semmit? – érdeklődött.
- Nem találtam olyan idézetet, amit érdemesnek találtam volna arra, hogy leírjam – persze ez csak a fél igazság, az egészhez hozzátartozik, hogy nem is kerestem.
- Aha, értem. Akkor én hozzálátok a ruháidhoz – mondta.
- Kösz Alice, hogy segítesz.
- Szívesen – válaszolt kicsit elkalandozva - Lenne még egy kérdésem – nézett fel a ruháim közül.
- Igen?
- Mibe pakolhatok?
- Ja, ezt el is felejtettem mondani – mosolyodtam el feledékenységemen - Az ágy alatti középső fiókban van egy nagy sporttáska.
- Az egyenruha saját vagy vissza kell adnod? – kérdezte.
- Saját, és a kasmír pulóverokat sajnálnám kidobni – vallottam be.
- Rendben, de hány ilyen pulóverod van? – fordult felém kissé megrökönyödve.
- Ha jól számolom kilenc: egy fekete, egy fehér, világos és sötétszürke, egy csokoládébarna, egy sötétkék, egy sötétzöld, meg egy halványbarack és végül egy piros – ahogy így soroltam rájöttem, mi a problémája. Kilenc azonos szabású pulóverről beszélünk.
- Szép kis gyűjtemény.
- Az ám.
Alice pillanatok alatt bepakolta a ruháim nagy részét, aztán elérkezett a pizsamáimhoz vagy nevezzük inkább őket alvásra kinevezett rongyoknak. Szinte diadalmasan tartotta fel az egyik régi kinyúlt pólómat.
- Úgy tűnik ezen a téren a te ízlésed is korrekcióra szorul.
- Annál a kinyúlt pólónál vannak sokkal szexibb darabjaim is, de egy sem kényelmesebb. Ráadásul te vagy a szobatársam után az első, aki látja – emlékeztettem a nem elhanyagolható részletre.
- Ez megnyugtató, de azért kíváncsi vagyok, mit értesz szexibb alatt – mosolyodott el cinkosan.
- Talán majd egyszer – mondtam.
- Mikor? – csapott le rám rögvest.
- Ezt nem látod a jövőben? – vágtam vissza.
- Nem, a jövőd nem mindig tiszta – válaszában némi sértettséget éreztem, mintha csak én tehetnék róla.
- Ez mit jelent?
Közben Alice végzett a szekrényemmel, én meg az íróasztalomból pakoltam ki, onnan meg a bőröndömbe. Aztán elkezdtem csomagolni az Apple laptopom és a hozzátartozó hangszórókat, amíg vártam Alice válaszát.
- Hát ez több okból is lehet, például, ha a közeljövőben találkoznál Nessivel, vagy Jacobbal, akkor az ilyen módon befolyásolná a jövöd, meg persze akkor sem látok semmit, ha még nem döntöttél vagy, ha valamiben tanácstalan vagy – magyarázott.
- Tehát ez nem jelent feltétlenül rosszat? – kérdeztem.
- Nem. Amúgy fantasztikus ez a dupla fenekű bőröndöd – váltott témát - Hol lehet ilyet szerezni?
- Fogalmam sincs, Mary-é volt. Azt hiszem szerette az ilyen dolgokat. Mondjuk szerintem túl sok krimit nézett, még azt is el tudom képzelni, hogy volt egy kis üldözési mániája. Nem kutattam át a cuccait, de gondolom, hogy az évek alatt szép kis hamis okmány gyűjteményt is felhalmozhatott. Bár voltak vicces dolgai is például a gombnyomásra cserélődő rendszámtábla.
- Olyat honnan szerzett? – Látni lehetett a szemein, hogy felkeltettem az érdeklődését.
- Az egyik bátyám ötlete volt a másik meg ért az autókhoz és együtt valahogy megvalósították. Ez volt a karácsonyi ajándékuk – mondtam.
- Lehet, hogy Rosalie is össze tudna hozni egy ilyet – gondolkodott el.
- A terveket elkérhetem – ajánlottam fel.
- Az nagyon jó lenne – hálálkodott Alice - Azzal el lenne foglalva egy darabig. Az pedig ha Rose el van foglalva mindenkinek felüdülés. Na de vissza a pakoláshoz, a szekrényed üres, az író asztalod és az ágy alatti fiókok is. Van még valami?
- A fürdőszobában még vannak dolgaim. – Közben el is indultam összeszedni őket.
- A CD–és rádió nem a tiéd? – szólt utánam a szobából.
- De, de azt itt hagyom – mondtam.
- Nem szereted a zenét – lepődött meg.
- Nem erről van szó, szeretem a zenét, csak ezt akkor vettem, amikor a szobatársamé bedöglött, ami egy kicsit az én hibám is volt. Ő meg kis zenefüggő pár órát sem bír ki nélküle, én meg nem akarom cserbenhagyni azzal, hogy elviszem. Persze ha tudná, hogy nem leszek itt, akkor hozna magával, de így – magyaráztam.
A fürdős cuccukat mind beledobtam egy piperetáskába azt meg rá a nyitott bőröndömre.
- Alice, segítenél bezárni? – Fölnéztem rá és tekintete nagyon sokatmondó volt, úgyhogy hozzátettem – Mit felejtettem el?
Alice mögém lépett, megfogta a vállam, és óvatosan a tükör felé fordított. Abban a pillanatban, amikor megláttam a tükörképem rájöttem mire gondolt Alice: nyomorúságos látványt nyújtottam. Az öltözékemről annyit, hogy egy futóra emlékeztettem a fekete melegítőmben, sportcipőmben és egy világoskék rövid ujjúban derekamon a melegítő fölsőmmel. Már csak egy üveg víz és egy mp4 hiányzott az összképhez. Mivel a sminkem tegnap vagy tegnapelőtt – már nem is tudom mikor - elfelejtettem lemosni a maradéka még mindig ott díszelgett a szememen - vagy inkább alatta - széles elmosódott fekete pacaként. Akármennyire is nem éreztem magamat fáradtnak, az meglátszott a bőrömön a kialvatlansággal együtt, így az még az átlagosnál is sápadtabb volt, az ajkaim meg cserepesek. A hajam összecsomósodott a hajlakk maradékától és bűzlött a füsttől, ráadásul nagyon sanszos volt, hogy reggel nem fürödtem, de még tegnap se.
- Oké Alice semmit sem kell mondanod, esküszöm, soha többé nem iszok ennyit, mielőtt összefutok egy gyilkos hajlamú vámpírral. – A hosszas sopánkodás helyett jobbnak láttam viccelődni egy kicsit a kinézetemen.
- Nyugi Bellát hoztam már rosszabb állapotból is szalonképes formába – nyugtatott meg - egyébként meg örülj annak, hogy nem ittál még többet.
- Hát igen akkor most még ennél is rosszabb formában pihenhetnék egy hűtőkamrában, és ha elképzelem, hogy néznék ki, akkor hálás lehetek a sorsnak, hogy „csak” úgy nézek ki, mint aki bedrogozott, kicsit túl sok töményt ivott és ezek után kocogás közben részegesen, szárnyalva összetalálkozott egy autó lökhárítójával.
- Edwardnak igaza van, hogy egy kicsit morbid humorod van – jegyezte meg Alice.
- Már próbálok leszokni pár éve, mivel Mary sem csípte túlságosan, de tudod nagyon nehéz. Amúgy már csak akkor jön elő, ha nagy rajtam a stressz – próbáltam kicsit szépíteni a dolgokon.
- Majd próbálom nem észrevenni. Szerintem az lenne a legjobb, ha letusolnál és megmosnád a hajad, meg mosd le a sminked is – tanácsolta, miközben a fürdő felé terelt - Addig én kiválasztok egy ruhát, aztán meg megcsinálom a hajad. Utána meg elmegyünk enni. Pontosabban csak te fogsz, enni én meg nézem – tette hozzá. Aztán kivette a piperecuccaimat a bőröndből, és a kezembe nyomta őket.
Bő húsz perc múlva már tisztán és illatosan hagytam el a fürdőt.
- Ez olyan jól esett – sóhajtottam.
- Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod mondani, de hát tudom én, mi kell neked, miután annyira leittad magad pénteken – szurkálódott.
- Kösz, hogy mindig felemlegeted, már éppen eléggé megbántam – forgattam a szemem.
- Szívesen és most egyébként is te kezdted. Mellesleg azt egyikünk sem érti, hogy hogyan szolgálhattak ki, bár Emmettnek volt néhány ötlete.
- Azokra inkább nem vagyok kíváncsi, amúgy csak nektek annyira nyilvánvaló, hogy hazudok, amikor azt mondom elmúltam 18 – hívtam fel a figyelmét erre az „apróságra” - Lehet egy kérdésem?
- Igen – bólintott beleegyezésként.
- Nektek az volt a szombati programotok, hogy kibeszéltétek, hogyan szolgálhattak ki a bárban alkoholos itallal, mikor még távolról sem vagyok nagykorú? – kérdeztem kritikusan.
- Inkább a hajnali program volt, de a többi stimmel. – Alice figyelmen kívül hagyta a kritikát.
- Nagyon unatkozhattatok – jegyeztem meg kicsit gúnyosan.
- El sem tudod képzelni mennyire, de most öltözz, még el akarok menni vásárolni is – figyelmeztetett.
- Vasárnap van – emlékeztettem.
- Valami ilyenkor is nyitva van, de most már tényleg öltözz, nekem meg addig telefonálnom kell – mondta Alice és közben kiment a folyosóra, még csak azt se tudtam mondani, vigyázzon nehogy észrevegyék, bár azt hiszem, ezt amúgy sem felejti el.
Félve pillantottam az Alice által összekészített ruha halom felé, miközben átgondoltam rajta mi van. Fekete csőszárú farmer, krémszínű pántnélküli top és balerina cipő, egy vékony aranyszínű horgolt sál és egy kis fekete táska. Összességében kifinomult, egyszerű és hétköznapra is tökéletes, de a kifinomultságában mégis van valami elegáns.
Na jó talán nem kéne ennyire félnem attól a halom ruhától, végül is csak az én ruhatáram állt a rendelkezésére (vagyis ebben reménykedem). Oké, bátorság… na jó nézzük csak a sötétkék majdnem fekete, csőszárú farmerom és az egyik kedvenc kétrészes felsőm, ami áll egy egyszerű passzos fehér trikóból és egy vékony majdnem átlátszó bő darabból, ami az egyik vállamat szabadon hagyja. Ja és még a kihagyhatatlan sötétkék gumis öv a derekamon. Mire felöltöztem Alice vissza is jött.
- Kösz Alice.
- Mit? – kérdezte meglepetten.
- Rosszabbra számítottam – jelentettem ki miközben a ruhámra mutattam – attól féltem, hogy kirámolsz valami ruhaboltot egy kis fidres-fodros koktél ruháért.
- Ó. Hol tartana a világ, ha már először ilyet tennék – mosolygott sokat sejtetően - Na jó had szárítsam meg a hajad.
- Oké Alice, de ne várj tőle sokat, eléggé kezelhetetlen - figyelmeztettem.
- Hallottam már ilyet. Elárulom akkor is sikerült.
- Miért is van olyan érzésem, hogy már előre tudod milyen lesz? – kérdeztem.
- Mert tudom – nevetett.
Tényleg tudta, a hajam rég nem állt ilyen jól és az a kevés smink, amit felrakott csodákat művelt.
- Kezdem úgy érezni magamat, mint egy szépségszalonban – mondtam mire megint csak nevetett.
- Imádom a hajad.
- Mit szeretsz rajta? – kérdeztem
- A színét, azt hiszem – gondolkozott el - Olyan szép színe van.
- Kösz Alice, de szerinted mi, inkább sötét arany vagy karamell szőke? – kértem ki a véleményét, hisz az ő szeme sokkal jobb az enyémnél.
- A határon van, ehhez még az én szemem sem elég jó. Bár szerintem nem egységes a színe és pont ez tetszik benne – mondta - Oké végeztem, kész vagy – jelentette ki büszkén.
- Alice még nincs cipőm.
- Ja igen. Nem tudtam dönteni. Három közül választhatsz: a kék magas sarkú szandálod, a fehér fatalpú papucsod vagy a kék-fehér balerina cipőd – sorolta a lehetőségeket.
- A balerina cipő, de hogyhogy nem tudtál dönteni? - kérdeztem
- Néha kiszámíthatatlan vagy, de azért sejtettem. Viszont meg akartam adni az esélyt a fehér magasnak is, mert én azt venném.
- De nem te fogsz benne menni - emlékeztettem- Tudom, tudom. Mondom csak meg akartam – az „akartam”-ot külön ki is hangsúlyozta – De most már tényleg induljunk.