És akkor a fény eltünt az élet horizontján, hogy átadhassa helyét az újnak...Azt hiszem ezt nem kell túlmagyaráznom, a naplemente szimbolizálja egy korszak végét, ami nélkül nem kezdődhetne valami új. Ha a nap nem nyugodna le esténként, reggel nem tudna felkeni. Így van ez az életben is, ahhoz, hogy elkezdődjön valami új, le kell zárni az előző ciklust. Erről fog szólni az első könyv, a lezárásról és azokról az eseményekről, melyek szükségessé tették ezt a váltást.
.
.
Egy időszak vége
„… valahol mélyen tudtam mi az, de racionális oldalamnak bizonyítékra volt szüksége… a sápatag hold fényében szinte világított tejfehér bőre… legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy múltam, még ha kicsit más formában is, de itt is utolér…” .
Előszó
2014. Augusztus 22. péntek Még 1 hét van a szünetből. Jövő héten elkezdenek szállingózói a diákok, de most még majdnem üres az iskola, hiszen csak páran töltöttük a nyarat itt, pontosabban csak hárman. Cyntia, és a húga Sandy, meg én. Ők azért, mert a szüleik elváltak, ha jól tudom elég viharos körülmények között. Tehát úgy gondolták, jobb itt maradni. Meg hát Cyntiának volt barátja és így a nyár nagy részét vele tölthette. Nekem szintén nem volt kedvem hazamenni, felesleges lett volna megnehezíteni mostoha bátyám Thomas életét, hisz volt már családja, nem hiányoztam még én is a hátára. Ironikus, hogy még mindig, ha a házra gondoltam az jutott eszembe „hazamenni” pedig már rég nem volt az otthonom. Ja és volt még valaki az iskolában, az igazgatónő. Jó ötvenes volt ráadásul férjezetlen, mondhatnánk rá, hogy tipikus vénlány bár ez nem lenne teljesen igaz. Abból, szempontból kivétel volt, hogy nem akarta megkeseríteni az életünket, mint azt minden más vénlány iskola igazgatónő tette volna. Sőt mondhatni engedékeny volt, igazából csak két szabály volt a takarodó bár ezt nyáron lazábbra vette és, hogy fiút nem hozhatunk az iskola területére (kivéve persze a rokonokat). Így ücsörögtünk a társalgóban hárman és sirattuk az elmúlt nyarat, a szabadságunkat, merthogy annak holnap vége lesz, jönnek vissza a tanárok és velük együtt a szigor is. Cyntiának persze más problémája is volt. - Már több mint egy hete nem láttam Todot! – Tod Cyntia barátja volt, és mivel Cyntia már végzős és jövőre valószínűleg valami jó egyetemre fog járni apuci jóvoltából ahová száz százalék, hogy Tod nem tart vele, megkezdhette a visszaszámlálást a vele töltött időt illetően. - Miért nem szökünk meg egy bulira az este, te találkozhatnál Toddal, mi meg legalább szórakoznánk egy kicsit? - megsajnáltam. Gondoltam, ha segíthetek rajta, miért ne tenném meg? - Na azt meg hogy’. A legjobb bulik csak éjfél után kezdődnek, nekünk meg tizkor takarodó. Ugye nem gondolod, hogy kis pisisekkel égetem magam? - aki ilyen szép és ilyen gazdag, miért ilyen hígagyú? - Nyugi nem éjfél előtt gondoltam bulizni menni - és lejjebb vettem a hangerőt. Nem mintha bárki is hallhatná, de nem árt az óvatosság, néha még a falnak is füle van – gondoltam kimászhatnák az ablakomon, tudjátok ott van az a fa és simán le lehet rajta jutni, mintha létrán mennél. - Hűha, ez egyre jobban hangzik, te egy zseni vagy!- hát kösz, bár azután, hogy megmentetem a péntek estélyét, talán egy kicsit több járt volna. - Már csak egy aprócska probléma van. Kéne egy kocsi, hogy bejussunk a városba! – mondtam, bár tudtam, hogy ez úgyse lesz probléma, mindig azzal henceg, hogy Todnak van. - Az nem gond, Todnak van. Majd szolok neki!- na, mit mondtam? - Hát jó, akkor találkozzunk tizenegykor a szobámban – és a biztonság kedvéért hozzátettem - hozzatok váltó cipőt. Magas sarkúban nehéz fára mászni.
.
.
.
1. fejezet Emlékek
4 órával később a szobámban ücsörgök, már elkészültem, de még van háromnegyed órám. Hát igen, valahogy mindig gyorsan elkészülök, bár ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a ruhásszekrényemben nem túl nagy a választék, mivel egyenruhát hordunk ,és nem nagyon van szükségem egyéb ruhára, így nem fenyeget az a veszély, hogy nem tudom eldönteni, mit vegyek fel. Persze, azért minden eshetőségre volt, egy-egy hétköznapi öltözetem. Pl.: a buli szerkóm állt egy fekete farmer miniből, egy ezüst flitteres felsőből, csili-villi magas sarkú selyem szandálból, és egy fekete csillogós kis kabátkából, ha esetleg hideg lenne, meg persze az elengedhetetlen nejlonharisnya, amiben vékonyabbnak tűnnek a lábaim, meg még egy táska. Ugye milyen pofon egyszerű? Ja igen, meg hát a haj, meg a smink. A hajammal nem tudok sok mindent kezdeni. Praktikus okok miatt nem túl hosszú, körülbelül a mellemig ér, és mivel formára van vágva, és mert az a jellegzetes beálló típus – gyenge hullám, ami beszárítás után jól tart - nincs túl sok dolgom vele. A smink… hát szerencsére azzal is hamar végzek, egész szép bőröm van, nem kell rá alapozó, vagy púder. Isten ments, hogy még sápadtabbnak tűnjek, már így is elég világos (világos? Egy albínóban több a pigment) a bőröm annak ellenére, hogy kifejezetten napos nyár volt, úgyhogy a sminket is letudom egy kis szemhéjpúderrel, szempillaspirállal és szájfénnyel. Úgyhogy ülök az ágyamon, és egy fotóalbumot nézegetek: pár gyerekkori kép én 1, 2, 3 és stb. évesen. Én a bátyáimmal, én a biciklimen, én itt, én ott. A legtöbb régi kép, még Mary szedte őket össze. Mary, akinek hálás lehetek azért, hogy fölnevelt, bár nem az anyám, vagy a rokonom, még csak a szüleimet se ismerte, mégis fölnevelt. Az album végén van pár képem róla is. Ezeket már én ragasztottam be, mióta nincs, és ez, úgy bő egy éve tart. Ezért vagyok itt, hogy felejtsek, és bőven van mit! - Gyorsabban Tom, kérlek gyorsabban - könyörögtem… - Nyugi kislány… -talán még akart mondani valamit, de ekkor meglátta azt, amit én is láttam: sötét, fojtó füstöt a pajtánk fölött - rossz előjel. Ekkor végre megállt az autó, és kiugrottam. Elkezdtem rohanni a pajtánk felé, de Thomas gyorsabb volt. Elkapott mielőtt még két lépést tettem volna. - Mary. Mary… - ordítottam, de közben Tom még mindig tartott. Tudta, hogyha elenged, a pajtába mennék Mary után, és azt is tudta, hogy annak már úgysem lenne semmi értelme. Én is tudtam, de nem akartam tudomásul venni. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy Mary nem hallhat meg csak úgy, ez nem történhet meg, nem lenne szabad, hiszen ez lehetetlen. (Akkor még ezt hittem, mára tudom, hogy igenis lehetséges.) De ezt Tom úgysem értené. Nem tudta, amit én, hogy Mary vámpír. Így inkább csak ezt mondtam – Nem Mary neeee – és elkezdem sírni… tudom már úgy is késő… a fojtó füst… Régen történt, de sajnos túl jó a memóriám és felejteni nehéz, nagyon nehéz, de talán majd pár év múlva… mindez olyan friss még nekem, azt mondják az idő mindent begyógyít és megold, hogy idővel csak a jó dolgokra emlékezünk, de én ebben nem hiszek. Van, amit nem lehet elfelejteni… Majd Meglátjuk!
