Ötös lett az informatika előrehozott érettségim, szóval most nagyon örülök és egy hirtelen ötlettől vezérelve befejeztem a következő fejezetet, (abban a reményben, hogy ezzel esetleg valakinek örömet okozhatok), így most itt van korábban, mint az megszokhattátok..
A másik "meglepetésem" pedig, inkább egy ajánlat: ha valamilyen csoda folytán a regisztrált olvasóim száma ötre ugrana, belekezdenék egy új töribe (persze ezt ugyanúgy folytatnám). Az új történetről annyit, hogy teljesen saját story, semmi twilight, semmi vd..., persze a vámpíroktól és az egyéb fantasztikus dolgoktól nem tudtam elvonatkoztatni.
Üdv: Bee
Ui.: Jó olvasást!
12. fejezet
Színjáték
Reggel a saját fejfájásom ébresztett. Az óra öt negyvenkilencet mutatott, tehát még négy órát sem aludtam, nem csoda, hogy fáj a fejem. Fölültem az ágyon és ezzel a mozdulattal sikeresen kirántottam a fülemből a rám tekeredett fülhallgatót. A hangos zene után a csend szinte sokkoló volt, kijózanítóan sokkoló. Kikászálódtam az ágyból és átcsoszogtam a fürdőszobába leöblíteni az arcom. Amit a tükörben láttam ma is nyomorúságosan festett. A kialvatlanságtól a bőröm színtelen volt és áttetszőbbnek tűnt, mint máskor. Ezzel szemben az arcom jobb oldalán egy hatalmas piros folt éktelenkedett, amin jól kirajzolódtak a lepedő gyűrődései, mindez gyönyörű kontrasztot alkotott a szürkéslilás karikákkal a szemem alatt. Szerencsére a tegnapi sminkemből a zuhany után már semmi sem maradt így legalább a lila karika nem keveredik a festék maradékkal. Azt hiszem Alice-nek sok dolga lesz. Amikor kopogtatni akartam a szobám ajtaján, meghallottam Alice-t.
- Gyere nyugodtan, és ne aggódj Bella nézett már ki rosszabbul is.
- Hello – mondtam és elkezdtem keresni a táskákban az aspirint.
- Kisebb táska bal hátsó zseb – mondta Alice rögvest.
- Kösz.
- Egyébként mi is kö… - kezdte Alice
- Nehogy megköszönjétek – vágtam közbe – még csak ne is gondoljatok arra, hogy megköszönitek.
- Miért?- kérdezte meglepetten.
- Tegnap elfelejtettem említeni, hogy ha a párbeszéd témája egy adott múlt béli dologra vezethető vissza, akkor hajlamos vagyok látni azt az adott múltbéli dolgot. Én meg nem vagyok kíváncsi rá – magyaráztam talán egy kicsit erélyesebben a kelleténél, de szerencsére nem vették zokon.
- Bocs – mondta Alice és zavartan vigyorgott.
- Semmi baj, éppen idejében szakítottalak félbe – nem tudom kinek kínosabb ez, nekik, vagy nekem – Szerintem felejtsük el – tanácsoltam.
- Most tisztábban látom a jövődet – váltott témát hirtelen Alice – Nincs ötleted miben más ez a nap, mint az eddigiek?
- Sokkal fáradtabb vagyok, és a fejem is fáj – válaszoltam.
- Egyébként, mit csináltál tegnap Edward-dal? – kérdezte Jasper - Nagyon kiakadt.
- Mire gondolsz? – tényleg nem tudtam, tegnap nem egy olyan dolgot tettem, amitől ki lehet akadni.
- Amikor, azt mondta nem látja jól a gondolataidat – mondta.
- Ja az. Az egy ööö – kezdtem, de nem tudtam minek is nevezzem, amit tettem – gyakorlat féle, kicsit olyan mint amikor meditációkor ki zárod a külvilágot és a nem odaillő gondolatokat – próbáltam magyarázni.
- Tehát egy olyan keleti dologra hasonlít, amit emberként nem volt alkalmam kipróbálni, vámpírként pedig lehetetlen, szóval nincs esély rá, hogy megértesem… - gondolkodott el - de tökéletesen alkalmas Edward bosszantására – tette hozzá.
- Másra is. Néha egyszerűbb átlátni dolgokat, ha nem zavar a többi. Ha pedig eléggé koncentrálok, ki tudom zárni az emlékeket, vagy éppen jobban rájuk tudok hangolódni - magyaráztam – Összességében ez segít normálisabban élni.
- Ez az – kiáltott fel Alice – Biztosan ez hat rám is, valahogy blokkol. Nem a jövőt tervezgeted, hanem inkább a múltat figyeled… vagy semmire sem figyelsz – tette hozzá.
- Talán – mondtam - Egyébként Alice elmondta az emlékes dolgot? – fordultam Jasperhez.
- Nem kellett volna? – sikkantott föl ijedten Alice.
- Lényegtelen, előbb vagy utóbb úgyis el kellett volna mondanom – jegyeztem meg, miközben elsétáltam az aspirin-nel a kezembe a mosdóhoz egy pohár vízért. Mikor visszamentem hirtelen kirázott a hideg.
- Vázol? - kérdezte Alice rögtön, és még mielőtt válaszolhattam volna, becsukta az ablakot.
- Kicsit – feleltem és csak most tűnt fel hogy eddig nyitva volt az ablak rajtam meg csak egy hálóing volt. Miközben a saját öltözékemen töprengtem feltűnt, hogy Alice és Jasper is átöltözött. Mindketten elegánsabbra vették a formát. Alice egy fekete magas derekú szoknyát viselt, amihez tartozott egy vastag lakkozott bőr öv is hozzá krémszínű háromnegyedes ujjú selyemblúzt, aminek a mellrésze a gomboknál fodros volt. A lábait világos, már majdnem fehér nylonharisnyába és egy extra magas sarkú fekete, lakozott bőr körömcipőbe bújtatta. A haját pedig valahogy feltűzte. Apró fekete gyöngy fülbevaló volta fülében a csuklóján hozzáillő karkötő. Az ágyon pedig megpillantottam a cipőhöz passzoló kis kézitáskát.
Jasper klasszikusan festett a sötétszürke nadrágjában világos, kicsit kékes árnyalatú, de szürke ingben, a nadrág színével harmonizáló nyakkendőben. Viszont zakó helyett egy Alice blúzával tökéletesen megegyező színű pulóvert viselt és klasszikus fekete bőrcipőt. Az elengedhetetlen aktatáska pedig az ágy mellé volt állítva.
- Azt hiszem vége a nyárnak – jegyezte meg Alice, talán némi keserűséggel a hangjában, de mivel az okát nem értettem, hajlandó vagyok azt hinni rosszul hallottam
- Az ősz mindig valami újat hoz – jegyeztem meg halkan, inkább csak magamnak, persze, ha vámpírokkal vagy ez lehetetlen.
- Ez tapasztalat? – kérdezett vissza rögtön Alice.
- Mondhatni. Mi mára a terv? – váltottam témát.
- Ma megoldjuk az iskola problémát, a lehető leghamarabb – kezdte Jasper - aztán befejezem az igazolványaidat, ahhoz kellenek még fényképek. Alice pedig el akar vinni vásárolni.
- Jaj Alice – sóhajtottam fel - Fáradt vagyok én ahhoz, hogy végig rángass az összes bolton.
- A ruhatárad elég hiányos – jegyezte meg és ebben sajnos igaza kellett adjak neki. Évszakonként egy-két öltözet ruhám volt csak, leszámítva néhány nyári darabot.
- Ha az otthoni gardróbomat látnád! – álmodoztam.
- Ezt még megbeszéljük, de most a legfontosabb, mit szoktál reggelizni? – kérdezte.
- Hát, ha tényleg ez a legfontosabb, akkor 7:30-tól 8:30-ig van reggeli az étkezőben – válaszoltam.
- Az még közel másfél óra, annyi talán elég lesz arra, hogy rendbe hozzalak – állapította meg - Jasper behoznád a ruhát – fordult kérjéhez.
- Milyen ruhát? – kérdeztem ijedten, közben Jasper engedelmesen elindult kifelé. A folyosó felé ment, úgyhogy gondolom, a hátsó ajtót használja majd.
- Rose volt olyan kedves és megvette neked azt a ruhát, amit tegnap kinéztem Vancouverben – közölte Alice.
- Álljunk csak meg, hogy néztél ki tegnap ruhát, és hogyhogy kedvességből – lepődtem meg többszörösen is - Rosalie és az én nevem, és a kedvesség szavak egy mondatban. Ez lehetetlen. Hogy vetted rá? – kérdeztem végül.
- Oké igazából megvesztegetem, elmondtam neki mit fog kapni Emmett-től legközelebb – mondta mosolygóan - de ez lényegtelen. Egyébként a ruhát egy kirakatban láttam meg tegnap.
- Így már érthetőbb – mondtam - Akkor én most elmegyek tusolni.
- Jó, de most gondolj arra, hogy a világ vízkészlete véges – figyelmeztetett, és ha jól sejtem ez egy burkolt célzás arra, hogy siessek, mert sokáig fog tartani, amíg rendbe hoz. Persze ezt ebben az estben sem hagyhatom annyiba, vissza kell vágnom.
- Mennyi ideig is bírod te víz nélkül – kérdeztem.
- Most nem rólam van szó – kacagott - de menjél már, másfél óra hamar eltelik – óh, tehát tényleg burkolt célzás volt.
Elindultam a csomagjaimhoz, hogy előássam a fehérneműimet, persze Alice már megint a jövőmbe látott.
- Bőrönd jobb felső sarok, a világos melltartót vidd.
- Kösz – mondtam és kikaptam egy bugyival együtt.
Miután végeztem és felvettem a fehérneműt, Alice megint gyorsabb volt nálam.
- Nyugodtan kijöhetsz Jasper nincs itt – szolt be.
Már kíváncsi voltam milyen ruhát nézett ki Alice és megint kellemesen csalódtam benne. A szekrényre volt kiakasztva a ruhám és első látásra megtetszett, bár a színe már meg sem lepett, krémszínű volt. Egy combközépig érő kasmír pulóver ruha volt a szabásából kiindulva úgy gondoltam csípőig testhez simuló onnantól kezdve kicsit bővebb, rövid ujjú és ejtett garbó nyakú. Volt hozzá egy ferde velúrbőr öv, amit baloldalon egy karika fogott össze, amiről kis matt fekete kövek lógtak le, tartozott még hozzá ugyanilyen stílusú köves nyaklánc és kis lógós fülbevaló, meg egy vastag velúrbőr karperec.
- Tetszik? – kérdezte, mintha nem lenne biztos a válaszban.
- Persze, hogy tetszik Alice, hogy ne tetszene. Köszönöm – mondtam.
- Szívesen. Elegáns, csinos, szép el kell kápráztatni az igazgatónőt nemde – mosolygott.
- A végén még azt hiszi az ő érdeme – viccelődtem.
- Ja és itt a harisnya – dobott oda nekem egy dobozt.
Egy nagyon vastag szálú fekete harisnya volt benne. Elkezdtem öltözni, mivel már nagyon kíváncsi voltam hogyan is áll a ruha, bár Alice biztosan jól választott méretet. A ruha persze tökéletesen állt (ki gondolta volna) az öv is passzolt a csípőmre tehát minden jó volt.
- Jól áll – jegyezte meg Alice.
- Kösz, egyébként ezt a ruhát kifejezetten a fekete velúrbőr magas sarkúmhoz választottad, vagy ez csak véletlen egyezés – gondolkodtam el.
- Kár lett volna azért a cipőért, még nem is volt rajtad – igazolt Alice.
- Megtetszett, megvettem. Nem tudtam ellenállni neki, olyan szép. És ezzel a ruhával tökéletes.
- Pontosan, de most gyere, had csináljam meg a hajad – húzott a szoba közepére állított székre.
A hajam lapvassal kivasalta és hátul egy nagy csattal feltűzte, az arcomról addigra szerencsére eltűnt a lepedő nyoma. Nem használt sok sminket, egy kis alapozót és púdert tett a bőrömre egy kis feketét a szememre és világos szájfényt a számra. Amikor úgy érezte végzett pár lépést hátrébb lépett, hogy megnézze az összhatást.
- Ha rakok még rád egy kis arcpírt, olyan leszel, mint egy tökéletes kis porcelánbaba – állapította meg.
- És ha nem raksz? – kérdeztem némi félelemmel a hangomban, bár sejtettem mi lesz a válasz, hisz Mary is oly sokszor mondta.
- Akkor inkább Rose-ra fogsz hasonlítani.
- Ha tudnád milyen sokszor mondott valami hasonlót Mary – sóhajtottam kicsit elkenődve az emlék hatására.
- Ne vedd sértésnek, emberi viszonylatban gyönyörű, vagy és ha van rajtad egy kis smink és elég… – taglalta, de nem engedtem neki befejezni.
- És elég távolról látnál, azt hinnéd, hogy vámpír vagyok – fejeztem be a mondatot, mire bólintott.
- Fura, hogy tegnap nem vettem észre, a bőröd annyira fehér, de nem úgy fehér, mint ahogy Belláé volt egykor. Az övé olyan vékonyan és áttetszően volt fehér. A tied sem vékonynak sem áttetszőnek nem tűnik a tied inkább… – gondolkozott el egy pillanatra a megfelelő szót keresve - olyan porcelánszerű. Bellához nem mertél hozzá érni, mert féltél, hogy megsérted. Nálad attól félek, ha hozzád érek, összetörsz, mint egy porcelán baba – magyarázott elkalandozva.
- Nyugi nem vagyok olyan törékeny, sőt elég nehezen török. – próbáltam komolytalanabb vizekre terelni a beszélgetésünket – Sőt még olyan értékes sem vagyok, mint egy több ezer éves, kézzel készült, kínai darab.
- Biztos van olyan, akinek sokkal többet érsz, mint egy régi váza – mhh, már megint ingoványos részekre terelődött a beszélgetés, és ez nem jó, nagyon nem jó.
- Szerintem az emberek szívesen elcserélnék az ismeretségünket egy értékes agyagdarabra – kontráztam rá.
- Nem ismerem az embereket a múltadból, de gondolom te igen. Bár, ha igazad van az … az nagyon szomorú, mert az azt jelentené, hogy rengeteg felszínes ember van, és te pont velük akadtál össze – mondta egy pillanatnyi gondolkodás után.
- Azt hiszem, aki az egész életét hazugságok között éli, úgy, hogy nap, mint nap megjátssza magát a többiek előtt, még a legjobb barátai és testvérei előtt is, az nem számíthat semmi többre. És ez így is van rendjén, nem lenne igazságos az igazakkal szemben, ha engem többre értékelnének egy értéktárgynál – jegyeztem meg őszinte meggyőződéssel, bár valahol mélyen legbelül mégiscsak bántott a felismerés.
- Lehet, hogy nincs lelkem, és VIP belépőm van a pokolba, de sokaknak másoknak is, és hidd el te nem vagy köztük – mondta Alice és finoman átölelt, hogy oldja a hangulatot. Jól esett, hogy így gondolja, de akkor sem tud változtatni azon, amit érzek.
- Köszönöm – mondtam, tőlem szokatlan, elérzékenyült hangon.
- Nem azért mondtam, hogy megköszönd, azt mondtam, amit gondolok és szerintem sokan mások is így gondolnák – felelte.
Szerencsére Jasper érkezése megmentett a választól, nem tudtam volna mit mondani. Semmiképp sem szerettem volna Alice-t megbántani, de azt sem mondtam volna szívesen, hogy igaza van, hiszen ez számomra csak egy újabb hazug állítás lett volna. Még egy, az mellé a sok ezer mellé, ami már a rovásomon van. Nem azzal volt a bajom, hogy egyszer megküldik azt a VIP meghívót, nem voltam vallásos ezért nem féltem tőle, másrészt, ha mégis lenne, akkor pedig megérdemelném.
- Csini vagy. Alice-nek már megint igaza lett tényleg jól áll a ruha –bókolt Jasper kicsit mindkettőnknek ezzel kiszakítva a gondolataimból.
- Kösz - nem tudtam, komolyan mondja-e vagy csak Alice utasítására mondta, de mindkét esetben illett megköszönni – Alice-nek meg mindig igaza van.
Szívesebben mondtam volna mindig helyett általában-t vagy gyakran-t, visszautalva az előbbi beszélgetésünkre, mert úgy gondoltam abban az egyben nincs igaza, de ebben az esetben rögtön kijavított volna. Tehát csak egy felesleges próbálkozástól kíméltem meg magam.
- Hoztam reggelit, ha nem lenne kedved a többiekkel enni – mondta Jasper.
- Kösz. Ez azt hiszem jó ötlet, nincs kedvem jó pofizni, épp elég lesz az igazgatónőnél – pár napja még azt terveztem, hogy végig jó pofizok egy évet, aztán visszamegyek Reno-ba, erre most még azt a fél órát is kihagyom, ami alatt normálisan el tudnák köszönni a többiektől. Ez szánalmas. Az egyik oldalam, talán a jobbik azt mondja, egy elköszönéssel tartozom nekik, ha már egy évig elviseltek. A másik, talán a rosszabbik és jelen esetben az erősebb, pedig azt, hogy tegyem azt, ami nekem könnyebb. Egy croissant-t megenni a szobámban pedig sokkal könnyebb – Egyébként jól érzem, hogy ez kávé – szimatoltam a levegőbe.
- Jól érzed – felelt Jasper - reggel eléggé nyúzottnak tűntél és gondoltam szükséged lesz rá.
Miközben megettem a croissant-t és a kávét megbeszéltük a pontos tervet. Jasper többször elmondatta, hol mit mondok és erre ők mit fognak válaszolni. Persze egy szavam sem lehet, ő csak biztosra akar menni. Nem szeretné, ha bármit is elrontanék az igazgatónő előtt. Ezt természetesen én sem szerettem volna, így mindent beleadtam, és reménykedtem maradt még bennem valami a színészi tehetségemből. Szerencsére nem voltam az, az idegeskedő típus így mire Alice-ék a tervnek megfelelően távoztak a hátsó ajtón, hogy aztán a főbejárton jöjjenek be én már teljesen nyugodt voltam. Aztán megcsörrent a vezetékes telefonom, ahogy vártam.
- Szia Elisabeth. Bizonyos Alice Brandon és Jasper Whitlock az igazgatónőnél várnak – felismertem a recepciós lány hangját, tehát mától már ő is munkába állt.
- Szia Nora, kösz hogy hívtál. Máris megyek – válaszoltam.
Nora rendes lány, fiatal, kíváncsi és egy kicsit pletykás, aki ha összebarátkozol vele bármikor hajlandó apróbb szívességekre.
- Szia Nora – köszöntem neki megint, mikor elhaladtam a pultja előtt.
- Szia, egyébként kik ezek? – szolt utánam.
- Thomas alkalmazottjai, olyan asszisztens félék – feleltem, a tervnek megfelelően.
- Ja már értem – megvártam a válaszát aztán bekopogtam az irodába és a „szabad” után benyitottam.
- Jó reggelt igazgatónő, hello Jasper, hello Alice. Nem is tudtam, hogy te is jössz! – mondtam meglepődöttséggel a hangomban.
- Thomas ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjelek Európába, nem szeretné, ha egyedül utaznál, és egyébként is, úgy gondolja, rám fér egy kis pihenés – mondta alices könnyedséggel
- Meddig maradsz? - kérdeztem
- Sajnos csak pár hétig, a new york-i munkánál már számít rám – válaszolt.
- Mr Whitlock már tájékoztatott róla, hogy Európába költözik egy rokonához – mondta az igazgatónő, amint Alice befejezte a mondandóját.
- Még egyszer szeretnék elnézést kérni, amiért csak ilyen későn értesítettük róla, de csak tegnap este vált biztossá a dolog, és szeretném átadni Mr Carter bocsánatkérését is, amiért ő nem tudott személyesen eljönni – fejezte ki sajnálatát Jasper.
- Ezt teljesen meg tudom érteni, és rendkívül sajnálom, hogy Elisabeth itt hagy bennünket. Vele az egyik legjobb diákunkat veszítjük el – ha vendégei voltak az igazgatónő borzasztóan nyájas volt, de a mondandója mégsem vesztette el az őszinteség látszatát. Ezért egy kicsit mindig is csodáltam.
- Senki sem pótolhatatlan –jegyeztem meg talán a kelleténél picit nyersebben.
- Remélem, igaza van, hosszú a várólista, lesz honnan válogatni – válaszolt az enyémhez hasonló stílusban, aztán elmosolyodott és Jasperhez fordult – A papírokat milyen címre küldhetjük? – kérdezte.
- Ha lehetséges lenne, már most magunkkal vinnénk - válaszolt Jasper.
- Megoldható, de bele telik egy kis időbe mire a titkárnő összekészíti - felelte.
- Rendben, még úgy is ki kell hordanunk Elisabeth csomagjait – mondta Jasper.
Ezzel a beszélgetés nagyjából be is fejeződött az igazgatónő kifejezte még egyszer sajnálatát a távozásommal kapcsolatban és sok sikert kívánt Európához, én megköszöntem az itt töltött egy évet, aztán elköszöntünk és még megígértette Jasperral, hogy átadja üdvözletét Mr. Carternak. Miután visszamentünk a szobámba Jasper kivitte a csomagjaimat a kocsiba, mikor visszaért együtt mentünk le az előtérbe. Amíg én leadtam a szoba mágneskártyáját Nora-nak, addig Jasperék leültek a fotelekbe. Pár perc múlva megérkezett a titkárnő a papírjaimmal és ő is elköszönt, aztán elindultunk a kocsihoz. Azzal, hogy átléptem a küszöböt visszavonhatatlanul véget ért a St. Johannában eltöltött évem. Éreztem, hogy valami új kezdődik ezzel, de hogy mi, azt még nem tudhattam, és csak remélni tudtam, hogy valami jó. Jobb, mint az elmúlt időszak, főleg az elmúlt néhány nap, de az új mindig bizonytalan és az élet néha kegyetlen. Tartottam tőle, hogy egy kis remény a jobb jövő iránt kevés lesz, de hogy ezt a tapasztalat mondatta velem, vagy csak egy kósza megérzés, az megint legalább olyan bizonytalan volt, mint a jövő.
A másik "meglepetésem" pedig, inkább egy ajánlat: ha valamilyen csoda folytán a regisztrált olvasóim száma ötre ugrana, belekezdenék egy új töribe (persze ezt ugyanúgy folytatnám). Az új történetről annyit, hogy teljesen saját story, semmi twilight, semmi vd..., persze a vámpíroktól és az egyéb fantasztikus dolgoktól nem tudtam elvonatkoztatni.
Üdv: Bee
Ui.: Jó olvasást!
12. fejezet
Színjáték
Reggel a saját fejfájásom ébresztett. Az óra öt negyvenkilencet mutatott, tehát még négy órát sem aludtam, nem csoda, hogy fáj a fejem. Fölültem az ágyon és ezzel a mozdulattal sikeresen kirántottam a fülemből a rám tekeredett fülhallgatót. A hangos zene után a csend szinte sokkoló volt, kijózanítóan sokkoló. Kikászálódtam az ágyból és átcsoszogtam a fürdőszobába leöblíteni az arcom. Amit a tükörben láttam ma is nyomorúságosan festett. A kialvatlanságtól a bőröm színtelen volt és áttetszőbbnek tűnt, mint máskor. Ezzel szemben az arcom jobb oldalán egy hatalmas piros folt éktelenkedett, amin jól kirajzolódtak a lepedő gyűrődései, mindez gyönyörű kontrasztot alkotott a szürkéslilás karikákkal a szemem alatt. Szerencsére a tegnapi sminkemből a zuhany után már semmi sem maradt így legalább a lila karika nem keveredik a festék maradékkal. Azt hiszem Alice-nek sok dolga lesz. Amikor kopogtatni akartam a szobám ajtaján, meghallottam Alice-t.
- Gyere nyugodtan, és ne aggódj Bella nézett már ki rosszabbul is.
- Hello – mondtam és elkezdtem keresni a táskákban az aspirint.
- Kisebb táska bal hátsó zseb – mondta Alice rögvest.
- Kösz.
- Egyébként mi is kö… - kezdte Alice
- Nehogy megköszönjétek – vágtam közbe – még csak ne is gondoljatok arra, hogy megköszönitek.
- Miért?- kérdezte meglepetten.
- Tegnap elfelejtettem említeni, hogy ha a párbeszéd témája egy adott múlt béli dologra vezethető vissza, akkor hajlamos vagyok látni azt az adott múltbéli dolgot. Én meg nem vagyok kíváncsi rá – magyaráztam talán egy kicsit erélyesebben a kelleténél, de szerencsére nem vették zokon.
- Bocs – mondta Alice és zavartan vigyorgott.
- Semmi baj, éppen idejében szakítottalak félbe – nem tudom kinek kínosabb ez, nekik, vagy nekem – Szerintem felejtsük el – tanácsoltam.
- Most tisztábban látom a jövődet – váltott témát hirtelen Alice – Nincs ötleted miben más ez a nap, mint az eddigiek?
- Sokkal fáradtabb vagyok, és a fejem is fáj – válaszoltam.
- Egyébként, mit csináltál tegnap Edward-dal? – kérdezte Jasper - Nagyon kiakadt.
- Mire gondolsz? – tényleg nem tudtam, tegnap nem egy olyan dolgot tettem, amitől ki lehet akadni.
- Amikor, azt mondta nem látja jól a gondolataidat – mondta.
- Ja az. Az egy ööö – kezdtem, de nem tudtam minek is nevezzem, amit tettem – gyakorlat féle, kicsit olyan mint amikor meditációkor ki zárod a külvilágot és a nem odaillő gondolatokat – próbáltam magyarázni.
- Tehát egy olyan keleti dologra hasonlít, amit emberként nem volt alkalmam kipróbálni, vámpírként pedig lehetetlen, szóval nincs esély rá, hogy megértesem… - gondolkodott el - de tökéletesen alkalmas Edward bosszantására – tette hozzá.
- Másra is. Néha egyszerűbb átlátni dolgokat, ha nem zavar a többi. Ha pedig eléggé koncentrálok, ki tudom zárni az emlékeket, vagy éppen jobban rájuk tudok hangolódni - magyaráztam – Összességében ez segít normálisabban élni.
- Ez az – kiáltott fel Alice – Biztosan ez hat rám is, valahogy blokkol. Nem a jövőt tervezgeted, hanem inkább a múltat figyeled… vagy semmire sem figyelsz – tette hozzá.
- Talán – mondtam - Egyébként Alice elmondta az emlékes dolgot? – fordultam Jasperhez.
- Nem kellett volna? – sikkantott föl ijedten Alice.
- Lényegtelen, előbb vagy utóbb úgyis el kellett volna mondanom – jegyeztem meg, miközben elsétáltam az aspirin-nel a kezembe a mosdóhoz egy pohár vízért. Mikor visszamentem hirtelen kirázott a hideg.
- Vázol? - kérdezte Alice rögtön, és még mielőtt válaszolhattam volna, becsukta az ablakot.
- Kicsit – feleltem és csak most tűnt fel hogy eddig nyitva volt az ablak rajtam meg csak egy hálóing volt. Miközben a saját öltözékemen töprengtem feltűnt, hogy Alice és Jasper is átöltözött. Mindketten elegánsabbra vették a formát. Alice egy fekete magas derekú szoknyát viselt, amihez tartozott egy vastag lakkozott bőr öv is hozzá krémszínű háromnegyedes ujjú selyemblúzt, aminek a mellrésze a gomboknál fodros volt. A lábait világos, már majdnem fehér nylonharisnyába és egy extra magas sarkú fekete, lakozott bőr körömcipőbe bújtatta. A haját pedig valahogy feltűzte. Apró fekete gyöngy fülbevaló volta fülében a csuklóján hozzáillő karkötő. Az ágyon pedig megpillantottam a cipőhöz passzoló kis kézitáskát.
Jasper klasszikusan festett a sötétszürke nadrágjában világos, kicsit kékes árnyalatú, de szürke ingben, a nadrág színével harmonizáló nyakkendőben. Viszont zakó helyett egy Alice blúzával tökéletesen megegyező színű pulóvert viselt és klasszikus fekete bőrcipőt. Az elengedhetetlen aktatáska pedig az ágy mellé volt állítva.
- Azt hiszem vége a nyárnak – jegyezte meg Alice, talán némi keserűséggel a hangjában, de mivel az okát nem értettem, hajlandó vagyok azt hinni rosszul hallottam
- Az ősz mindig valami újat hoz – jegyeztem meg halkan, inkább csak magamnak, persze, ha vámpírokkal vagy ez lehetetlen.
- Ez tapasztalat? – kérdezett vissza rögtön Alice.
- Mondhatni. Mi mára a terv? – váltottam témát.
- Ma megoldjuk az iskola problémát, a lehető leghamarabb – kezdte Jasper - aztán befejezem az igazolványaidat, ahhoz kellenek még fényképek. Alice pedig el akar vinni vásárolni.
- Jaj Alice – sóhajtottam fel - Fáradt vagyok én ahhoz, hogy végig rángass az összes bolton.
- A ruhatárad elég hiányos – jegyezte meg és ebben sajnos igaza kellett adjak neki. Évszakonként egy-két öltözet ruhám volt csak, leszámítva néhány nyári darabot.
- Ha az otthoni gardróbomat látnád! – álmodoztam.
- Ezt még megbeszéljük, de most a legfontosabb, mit szoktál reggelizni? – kérdezte.
- Hát, ha tényleg ez a legfontosabb, akkor 7:30-tól 8:30-ig van reggeli az étkezőben – válaszoltam.
- Az még közel másfél óra, annyi talán elég lesz arra, hogy rendbe hozzalak – állapította meg - Jasper behoznád a ruhát – fordult kérjéhez.
- Milyen ruhát? – kérdeztem ijedten, közben Jasper engedelmesen elindult kifelé. A folyosó felé ment, úgyhogy gondolom, a hátsó ajtót használja majd.
- Rose volt olyan kedves és megvette neked azt a ruhát, amit tegnap kinéztem Vancouverben – közölte Alice.
- Álljunk csak meg, hogy néztél ki tegnap ruhát, és hogyhogy kedvességből – lepődtem meg többszörösen is - Rosalie és az én nevem, és a kedvesség szavak egy mondatban. Ez lehetetlen. Hogy vetted rá? – kérdeztem végül.
- Oké igazából megvesztegetem, elmondtam neki mit fog kapni Emmett-től legközelebb – mondta mosolygóan - de ez lényegtelen. Egyébként a ruhát egy kirakatban láttam meg tegnap.
- Így már érthetőbb – mondtam - Akkor én most elmegyek tusolni.
- Jó, de most gondolj arra, hogy a világ vízkészlete véges – figyelmeztetett, és ha jól sejtem ez egy burkolt célzás arra, hogy siessek, mert sokáig fog tartani, amíg rendbe hoz. Persze ezt ebben az estben sem hagyhatom annyiba, vissza kell vágnom.
- Mennyi ideig is bírod te víz nélkül – kérdeztem.
- Most nem rólam van szó – kacagott - de menjél már, másfél óra hamar eltelik – óh, tehát tényleg burkolt célzás volt.
Elindultam a csomagjaimhoz, hogy előássam a fehérneműimet, persze Alice már megint a jövőmbe látott.
- Bőrönd jobb felső sarok, a világos melltartót vidd.
- Kösz – mondtam és kikaptam egy bugyival együtt.
Miután végeztem és felvettem a fehérneműt, Alice megint gyorsabb volt nálam.
- Nyugodtan kijöhetsz Jasper nincs itt – szolt be.
Már kíváncsi voltam milyen ruhát nézett ki Alice és megint kellemesen csalódtam benne. A szekrényre volt kiakasztva a ruhám és első látásra megtetszett, bár a színe már meg sem lepett, krémszínű volt. Egy combközépig érő kasmír pulóver ruha volt a szabásából kiindulva úgy gondoltam csípőig testhez simuló onnantól kezdve kicsit bővebb, rövid ujjú és ejtett garbó nyakú. Volt hozzá egy ferde velúrbőr öv, amit baloldalon egy karika fogott össze, amiről kis matt fekete kövek lógtak le, tartozott még hozzá ugyanilyen stílusú köves nyaklánc és kis lógós fülbevaló, meg egy vastag velúrbőr karperec.
- Tetszik? – kérdezte, mintha nem lenne biztos a válaszban.
- Persze, hogy tetszik Alice, hogy ne tetszene. Köszönöm – mondtam.
- Szívesen. Elegáns, csinos, szép el kell kápráztatni az igazgatónőt nemde – mosolygott.
- A végén még azt hiszi az ő érdeme – viccelődtem.
- Ja és itt a harisnya – dobott oda nekem egy dobozt.
Egy nagyon vastag szálú fekete harisnya volt benne. Elkezdtem öltözni, mivel már nagyon kíváncsi voltam hogyan is áll a ruha, bár Alice biztosan jól választott méretet. A ruha persze tökéletesen állt (ki gondolta volna) az öv is passzolt a csípőmre tehát minden jó volt.
- Jól áll – jegyezte meg Alice.
- Kösz, egyébként ezt a ruhát kifejezetten a fekete velúrbőr magas sarkúmhoz választottad, vagy ez csak véletlen egyezés – gondolkodtam el.
- Kár lett volna azért a cipőért, még nem is volt rajtad – igazolt Alice.
- Megtetszett, megvettem. Nem tudtam ellenállni neki, olyan szép. És ezzel a ruhával tökéletes.
- Pontosan, de most gyere, had csináljam meg a hajad – húzott a szoba közepére állított székre.
A hajam lapvassal kivasalta és hátul egy nagy csattal feltűzte, az arcomról addigra szerencsére eltűnt a lepedő nyoma. Nem használt sok sminket, egy kis alapozót és púdert tett a bőrömre egy kis feketét a szememre és világos szájfényt a számra. Amikor úgy érezte végzett pár lépést hátrébb lépett, hogy megnézze az összhatást.
- Ha rakok még rád egy kis arcpírt, olyan leszel, mint egy tökéletes kis porcelánbaba – állapította meg.
- És ha nem raksz? – kérdeztem némi félelemmel a hangomban, bár sejtettem mi lesz a válasz, hisz Mary is oly sokszor mondta.
- Akkor inkább Rose-ra fogsz hasonlítani.
- Ha tudnád milyen sokszor mondott valami hasonlót Mary – sóhajtottam kicsit elkenődve az emlék hatására.
- Ne vedd sértésnek, emberi viszonylatban gyönyörű, vagy és ha van rajtad egy kis smink és elég… – taglalta, de nem engedtem neki befejezni.
- És elég távolról látnál, azt hinnéd, hogy vámpír vagyok – fejeztem be a mondatot, mire bólintott.
- Fura, hogy tegnap nem vettem észre, a bőröd annyira fehér, de nem úgy fehér, mint ahogy Belláé volt egykor. Az övé olyan vékonyan és áttetszően volt fehér. A tied sem vékonynak sem áttetszőnek nem tűnik a tied inkább… – gondolkozott el egy pillanatra a megfelelő szót keresve - olyan porcelánszerű. Bellához nem mertél hozzá érni, mert féltél, hogy megsérted. Nálad attól félek, ha hozzád érek, összetörsz, mint egy porcelán baba – magyarázott elkalandozva.
- Nyugi nem vagyok olyan törékeny, sőt elég nehezen török. – próbáltam komolytalanabb vizekre terelni a beszélgetésünket – Sőt még olyan értékes sem vagyok, mint egy több ezer éves, kézzel készült, kínai darab.
- Biztos van olyan, akinek sokkal többet érsz, mint egy régi váza – mhh, már megint ingoványos részekre terelődött a beszélgetés, és ez nem jó, nagyon nem jó.
- Szerintem az emberek szívesen elcserélnék az ismeretségünket egy értékes agyagdarabra – kontráztam rá.
- Nem ismerem az embereket a múltadból, de gondolom te igen. Bár, ha igazad van az … az nagyon szomorú, mert az azt jelentené, hogy rengeteg felszínes ember van, és te pont velük akadtál össze – mondta egy pillanatnyi gondolkodás után.
- Azt hiszem, aki az egész életét hazugságok között éli, úgy, hogy nap, mint nap megjátssza magát a többiek előtt, még a legjobb barátai és testvérei előtt is, az nem számíthat semmi többre. És ez így is van rendjén, nem lenne igazságos az igazakkal szemben, ha engem többre értékelnének egy értéktárgynál – jegyeztem meg őszinte meggyőződéssel, bár valahol mélyen legbelül mégiscsak bántott a felismerés.
- Lehet, hogy nincs lelkem, és VIP belépőm van a pokolba, de sokaknak másoknak is, és hidd el te nem vagy köztük – mondta Alice és finoman átölelt, hogy oldja a hangulatot. Jól esett, hogy így gondolja, de akkor sem tud változtatni azon, amit érzek.
- Köszönöm – mondtam, tőlem szokatlan, elérzékenyült hangon.
- Nem azért mondtam, hogy megköszönd, azt mondtam, amit gondolok és szerintem sokan mások is így gondolnák – felelte.
Szerencsére Jasper érkezése megmentett a választól, nem tudtam volna mit mondani. Semmiképp sem szerettem volna Alice-t megbántani, de azt sem mondtam volna szívesen, hogy igaza van, hiszen ez számomra csak egy újabb hazug állítás lett volna. Még egy, az mellé a sok ezer mellé, ami már a rovásomon van. Nem azzal volt a bajom, hogy egyszer megküldik azt a VIP meghívót, nem voltam vallásos ezért nem féltem tőle, másrészt, ha mégis lenne, akkor pedig megérdemelném.
- Csini vagy. Alice-nek már megint igaza lett tényleg jól áll a ruha –bókolt Jasper kicsit mindkettőnknek ezzel kiszakítva a gondolataimból.
- Kösz - nem tudtam, komolyan mondja-e vagy csak Alice utasítására mondta, de mindkét esetben illett megköszönni – Alice-nek meg mindig igaza van.
Szívesebben mondtam volna mindig helyett általában-t vagy gyakran-t, visszautalva az előbbi beszélgetésünkre, mert úgy gondoltam abban az egyben nincs igaza, de ebben az esetben rögtön kijavított volna. Tehát csak egy felesleges próbálkozástól kíméltem meg magam.
- Hoztam reggelit, ha nem lenne kedved a többiekkel enni – mondta Jasper.
- Kösz. Ez azt hiszem jó ötlet, nincs kedvem jó pofizni, épp elég lesz az igazgatónőnél – pár napja még azt terveztem, hogy végig jó pofizok egy évet, aztán visszamegyek Reno-ba, erre most még azt a fél órát is kihagyom, ami alatt normálisan el tudnák köszönni a többiektől. Ez szánalmas. Az egyik oldalam, talán a jobbik azt mondja, egy elköszönéssel tartozom nekik, ha már egy évig elviseltek. A másik, talán a rosszabbik és jelen esetben az erősebb, pedig azt, hogy tegyem azt, ami nekem könnyebb. Egy croissant-t megenni a szobámban pedig sokkal könnyebb – Egyébként jól érzem, hogy ez kávé – szimatoltam a levegőbe.
- Jól érzed – felelt Jasper - reggel eléggé nyúzottnak tűntél és gondoltam szükséged lesz rá.
Miközben megettem a croissant-t és a kávét megbeszéltük a pontos tervet. Jasper többször elmondatta, hol mit mondok és erre ők mit fognak válaszolni. Persze egy szavam sem lehet, ő csak biztosra akar menni. Nem szeretné, ha bármit is elrontanék az igazgatónő előtt. Ezt természetesen én sem szerettem volna, így mindent beleadtam, és reménykedtem maradt még bennem valami a színészi tehetségemből. Szerencsére nem voltam az, az idegeskedő típus így mire Alice-ék a tervnek megfelelően távoztak a hátsó ajtón, hogy aztán a főbejárton jöjjenek be én már teljesen nyugodt voltam. Aztán megcsörrent a vezetékes telefonom, ahogy vártam.
- Szia Elisabeth. Bizonyos Alice Brandon és Jasper Whitlock az igazgatónőnél várnak – felismertem a recepciós lány hangját, tehát mától már ő is munkába állt.
- Szia Nora, kösz hogy hívtál. Máris megyek – válaszoltam.
Nora rendes lány, fiatal, kíváncsi és egy kicsit pletykás, aki ha összebarátkozol vele bármikor hajlandó apróbb szívességekre.
- Szia Nora – köszöntem neki megint, mikor elhaladtam a pultja előtt.
- Szia, egyébként kik ezek? – szolt utánam.
- Thomas alkalmazottjai, olyan asszisztens félék – feleltem, a tervnek megfelelően.
- Ja már értem – megvártam a válaszát aztán bekopogtam az irodába és a „szabad” után benyitottam.
- Jó reggelt igazgatónő, hello Jasper, hello Alice. Nem is tudtam, hogy te is jössz! – mondtam meglepődöttséggel a hangomban.
- Thomas ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjelek Európába, nem szeretné, ha egyedül utaznál, és egyébként is, úgy gondolja, rám fér egy kis pihenés – mondta alices könnyedséggel
- Meddig maradsz? - kérdeztem
- Sajnos csak pár hétig, a new york-i munkánál már számít rám – válaszolt.
- Mr Whitlock már tájékoztatott róla, hogy Európába költözik egy rokonához – mondta az igazgatónő, amint Alice befejezte a mondandóját.
- Még egyszer szeretnék elnézést kérni, amiért csak ilyen későn értesítettük róla, de csak tegnap este vált biztossá a dolog, és szeretném átadni Mr Carter bocsánatkérését is, amiért ő nem tudott személyesen eljönni – fejezte ki sajnálatát Jasper.
- Ezt teljesen meg tudom érteni, és rendkívül sajnálom, hogy Elisabeth itt hagy bennünket. Vele az egyik legjobb diákunkat veszítjük el – ha vendégei voltak az igazgatónő borzasztóan nyájas volt, de a mondandója mégsem vesztette el az őszinteség látszatát. Ezért egy kicsit mindig is csodáltam.
- Senki sem pótolhatatlan –jegyeztem meg talán a kelleténél picit nyersebben.
- Remélem, igaza van, hosszú a várólista, lesz honnan válogatni – válaszolt az enyémhez hasonló stílusban, aztán elmosolyodott és Jasperhez fordult – A papírokat milyen címre küldhetjük? – kérdezte.
- Ha lehetséges lenne, már most magunkkal vinnénk - válaszolt Jasper.
- Megoldható, de bele telik egy kis időbe mire a titkárnő összekészíti - felelte.
- Rendben, még úgy is ki kell hordanunk Elisabeth csomagjait – mondta Jasper.
Ezzel a beszélgetés nagyjából be is fejeződött az igazgatónő kifejezte még egyszer sajnálatát a távozásommal kapcsolatban és sok sikert kívánt Európához, én megköszöntem az itt töltött egy évet, aztán elköszöntünk és még megígértette Jasperral, hogy átadja üdvözletét Mr. Carternak. Miután visszamentünk a szobámba Jasper kivitte a csomagjaimat a kocsiba, mikor visszaért együtt mentünk le az előtérbe. Amíg én leadtam a szoba mágneskártyáját Nora-nak, addig Jasperék leültek a fotelekbe. Pár perc múlva megérkezett a titkárnő a papírjaimmal és ő is elköszönt, aztán elindultunk a kocsihoz. Azzal, hogy átléptem a küszöböt visszavonhatatlanul véget ért a St. Johannában eltöltött évem. Éreztem, hogy valami új kezdődik ezzel, de hogy mi, azt még nem tudhattam, és csak remélni tudtam, hogy valami jó. Jobb, mint az elmúlt időszak, főleg az elmúlt néhány nap, de az új mindig bizonytalan és az élet néha kegyetlen. Tartottam tőle, hogy egy kis remény a jobb jövő iránt kevés lesz, de hogy ezt a tapasztalat mondatta velem, vagy csak egy kósza megérzés, az megint legalább olyan bizonytalan volt, mint a jövő.
sziia
VálaszTörléshm... végre kilépet a nagy világba:)
várom a kövit!!
u.i.: bocs hogy csak most írok de nyaraltunk:)