Sajnos most csak egy nem túl hosszú átvezteő fejezettel szolgálhatok, de ígérem igyekszem és a következő tartalmasabb lesz.

Jó olvasást!

Üdv: Bee

9. fejezet
A költözés

Mikor beléptem a napaliba Alice és Jasper még mindig a számítógép előtt ültek, a többiek meg a TV előtt. Abban reménykedtem, hogy rögtön elmondják mi történt, vagy ha nem, legalább látszik rajtuk valami érzelem, de semmi.
Nem tudtam, hogy meg merjem-e kérdezni. Ha megkérdezem, azzal lehet, hogy megbántom őket. Ha nem sikerült azért, ha sikerült, akkor meg azzal, hogy nem bízom eléggé bennük ahhoz, hogy magától értetődőnek vegyem a sikerüket. Ha nem kérdezek semmit, akkor is megbántódhatnak, mert azt hihetik, nem érdekel, ráadásul nem tudom meg mi történt. Edward valószínűleg hallhatott valamennyit a gondolataimból, mert megkérdezte, ami foglalkoztatott. Annak ellenére, hogy neki nyílván nem volt szüksége kérdésre az információ megszerzéséhez.
- Mi történt?
- Elmenekült – kezdte Jasper – egy ideig üldöztük, be akartuk keríteni, de észrevette és irányt változtatott. A főút felé ment. Először azt hittük, le akar ugrani a szakadékba. Aztán megint változatott, és az út mellett haladt a város felé, ezért csak távolabbról tudtuk követni. Aztán egy teherautó előtt átvágott az úton, de a többi autó miatt nem tudtunk utána menni észrevétlenül és inkább nem kockáztattunk, ráadásul már a városhoz is túl közel voltunk. – Jasper emlékeit is láthattam közben, mondjuk, azzal túl sokra nem mentem, mert az egészből csak a nagy száguldozást fogtam fel.
- A Volturi jól kitanította – tette hozzá Nathe.
Ezzel a dolog le volt zárva.
- Indulok Jenks-hez – állt fel Jasper – Akkor kell jogsi vagy nem? Emmett azt mondta, úgy vezet, mint egy örült.
Ránéztem Emmettre, próbáltam nagyon, nagyon dühösen nézni, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel.
- 100-zal kanyarodtál kislány, csoda, hogy nem pörögtél ki – jegyezte meg védekzésképp.
- Ne nevezz kislánynak – préseltem ki a fogaim között – Nem mellesleg azért kanyarodtam 100-zal, mert Siegfried üldözött és egy fára se kenődtem fel mindenféle kipörgések miatt – dühöngtem egy kicsit majd visszafordultam Edwárdhoz – Tehát akkor vezethetek?
- Végül is túlélted és a kocsin egyetlen karcolás sincs. Azt hiszem, amíg nem kapnak el a rendőrök, igen – válaszolt - És lenne még egy kérdésem – tette hozzá legnagyobb meglepetésemre.
- Igen?
- Hol tanultál vezetni? – kérdezte.
- Terep rali pályán – mondtam olyan könnyedséggel, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Ez mindent megmagyaráz – jegyezte meg - Jasper kell az Aston Martin? – fordult az említetthez.
- Nem motorral megyek, de először elkísérem Alicet az iskoláig – felelt Jasper.
- Ja még nem is mondtam – kezdte Alice és széles vigyorral az arcán belém karolt – segítek pakolni.
- Köszönöm Alice, de nincs olyan sok cuccom.
- Nem baj – mondta és közbe már a garázs felé húzott – Ja és Jasper, tudunk magunkra vigyázni. – Alice már épp a Porsche-jába tuszkolt be mikor Jasper válaszolt.
- Azért én is vigyázok rád, fő az óvatosság. – közben hátulról átölelte és megcsókolta a nyakán, erre Alice megfordult és visszacsókolta, aztán kiszabadult az öleléséből.
- Jasper nem is baj, hogy jössz, még nem adtam oda a pénzt. Csak öt perc – jegyeztem meg, amikor Jasper elment a kocsi mellett.
A választ már nem hallottam, mert Alice elindult.

■

Alice az Iskola előtt parkolt, Jasper egy kicsit távolabb. Egész úton azon gondolkoztam, ha Jasper nem áll meg, hogy adom oda neki a pénzt, de úgy tűnik, feleslegesen aggódtam.
- Öt perc. Mindjárt jövök – kiáltottam oda neki és elindultam az iskola felé.
Reménykedtem, hogy nem találkozom senkivel, és eddig úgy tűnt sikerül is elkerülnöm mindenkit Már másodikon jártam, amikor megláttam Cyntiát. Ne vegyél észre, kérlek, kérlek, kérlek – könyörögtem gondolatban. Persze, mért is történne valami úgy, ahogy szeretném.
- Szia Betty – köszönt rám már a folyosó végéről. - Egész nap nem láttalak, igaz csak nem rég keltem föl – mondta.
- Szia Cyntia, bocs, de most sietek. - Miért legyek vele kedves, amikor lehet, hogy többet nem is látom?
- Még meg sem köszöntem a tegnap estét. Király volt – szólt utánam.
- Szívesen – fordultam vissza egy pillanatra mielőtt végigsiettem volna folyosón.
Végül szerencsésen beértem a szobámba. Még jó, az igazgató nővel nem találkoztam.
Előszedtem a bőröndöm az ágy alatti fiókból, kinyitottam és végighúztam az ujjam a perem alján, hogy megtaláljam a titkos rekesz gombját. Aztán megnyomtam és a mechanikája megemelte egy kicsit a bőrönd fenekét, éppen annyira, hogy az ujjam beférjen, és fel tudjam emelni. Tele volt pénzel. Még Mary pakolta bele egykoron. Igazából az ő bőröndje volt, de rám hagyta mindenestől. Sosem számoltam meg mennyi van benne, de majdnem tele volt az alja százas kötegekkel százdollárosokból. Felnyaláboltam egy részét és beleraktam egy papírzacskóba. „Pénzt sose rakj átlátszó zacskóba” – halottam a fejemben egyet Mary szabályai közül.
Lecsaptam a bőrönd fedelét és már rohantam is vissza Jasperékhez. Szerencsére megvárt. Átmentem az úton és a kezébe nyomtam.
- Azt hiszem elég lesz, de ha mégsem csak szólj és megadom – mondtam.
- Tudod, hogy erre semmi szükség – emlékeztetett.
- Persze. Szerintetek semmi szükség rá, de szerintem igenis van – tartottam ki továbbra is az elveim mellett.
Jasper közben belenézet a zacskóba.
- Mennyit tartasz te magadnál! –hangjában őszinte meglepettség tükröződött – Ja bocs, ne válaszolj! Ez nem rám tartozok – szabadkozott rögtön.
- Nem is tudnák válaszolni, még sosem számoltam össze – feleltem egy vállrándítás kíséretében.
- Jasper nem tartsd fel Betty-t, nekünk még rengetek dolgunk van – szolt közbe Alice és a rengeteget külön ki is hangsúlyozta. Kezdetem megijedni mit érthet az alatt a „rengeteg dolog” alatt, mert a cuccaimat összepakolni (bedobálni a bőröndökbe) hát az egyáltalán nem rengeteg.
- Azt hiszem inkább én tartottam fel Jaspert nem ő engem – védtem meg az említettet - de már megyek is Alice – biztosítottam és elindultam az iskola felé.
- Viszlát – intettem egyet Jaspernak, de ő már addigra elindult.

El sem tudom mondani mennyire sajnálom, hogy ilyen soká hoztam a következő fejezetet, de összejöttek a dolgaim, persze tudom, hogy ez nem túl jó mentség. Nem húzom tovább az időt, jó olvasát! Remélem tetszik.

Üdv: Bee

8. fejezet
Vezetés

Egészen a bekötőútjuk végéig - mondjuk, jobban illene rá az ösvény - nem tudtam hetvennél gyorsabban menni, mivel túl szűk volt és belógtak az ágak oldalról, a fényezésben meg nem akartam kárt tenni. Aztán amikor már csak pár méterre voltam az aszfaltos úttól lefékeztem.
- Hú ez jól fog – mondtam őszinte meglepődöttséggel a hangomban - nem vagyok én hozzászokva ilyen finom mütyürökhöz. Nem tudtam, hogy a Volvo tényleg ilyen biztonságos. Bár, azt fel nem foghatom, mért kell egy vámpírnak biztonságos autó – gondolkoztam el egy pillanatra - Azt hittem a veszélyt szeretitek, de most uraim, merre? A hegyekbe vagy a város felé?
- Talán nem kéne a te vezetési stílusoddal kockáztatni a városlakók testi épségét, úgyhogy a hegyekbe – mondta Edward.
- Na már van vezetési stílusom, ez hízelgő – jegyeztem meg inkább csak magamnak, persze meghallotta és rögtön tönkre is tette a jókedvem.
- Amennyiben az őrült száguldást annak lehet nevezni.
- Ez kissé álszent volt. Bár beismerem, nektek mérföldekkel jobbak a reflexeitek nem gondolom, hogy csak nektek van jogotok, megszegni a sebességkorlátozást – háborodtam fel. Azt hiszem Edward nem akart vitát nyitni, mert „elfelejtett” válaszolni, mielőtt témát váltott.
- Hamarosan lesz majd egy leágazás balra, ami a régi útra vezet – adta meg az útirányt.
- Pár éve zárták le, mert túl veszélyesnek ítélték – hajolt előre Emmett, hogy közölje ezt az igazán „jelentéktelen” információt. Mire kérdőn néztem Edwardra. Hova viszel te?
- Igazi hegyi út hajtűkanyarokkal, a probléma az volt vele, hogy meredekebb a kelleténél és néhol hiányzik már a korlát. Túl sok volt a baleset – világosított fel.
- Mikor ideköltöztünk, megtisztítottuk a gallyaktól – folytatta Emmett – azóta használjuk mióta a közelében találtunk egy zárt kis mezőt.
- Emmett azt hiszem mást értünk a gally, a közelben, és a kis mező alatt. Mekkora is az, mint két focipálya? – kérdeztem, mert megláttam az emlékeiben a rét méreteit.
- Inkább három, de nem volt ilyen nagy végeztünk egy kis ritkítást – vigyorgott Edwarda cinkosan.
- El tudom képzelni azt a „kis” ritkítást – a kis szónál a kezemmel is idézőjeleket formáltam, aminek az lett a következménye, hogy egy pillanatra elengedtem a kormányt, aminek pedig az, hogy Edward közölte jobb lenne, ha nem engedném el, mert a végén még majd nem húz ki a kocsiból, ha nekimegyünk egy fának. A legrosszabb az egészben, hogy be kell ismernem igaza volt, de ezt semmi pénzért nem mondtam volna ki hangosan, mert az egyenlő lett volna a vereségemmel. Bár, az fejlődés, hogy nem azzal fenyegetett, hogy nem kapok jogsit hanem azzal, hogy otthagy felkenődve egy fára.
Száznál nem mentem gyorsabban, hogy észrevegyem az elágazást és végig figyeltem az út bal oldalát. Már azt hittem nincs is semmiféle elágazás, amikor megpillantottam egy részt, ahol ritkább volt a növényzet, de nem voltam biztos benne, hogy ez az, mert ugyanúgy el volt kerítve terelőkorláttal, mint az út többi része az erdőtől.
- Ez az?- mutattam balra előre.
- Igen – válaszolt Edward úgyhogy fékeztem. Nem akartam megkérdezni, hogy jutunk át a korlát túlsó felére, azzal csak leégettem volna magam. Úgyhogy vártam, ha akarják, úgy is elmondják. Bejött.
- Húzódj le jobbra – mondta hamarosan Edward ám amikor nyúltam volna kulcsért, hogy levegyem a gyújtást megállított. – Felesleges, nem tart olyan sokáig.
Közben Emmett kiszállt, átment az úton és miután körülnézett kiemelte a korlátot egy körülbelül három méteres szakaszon aztán félreállt.
Csak akkor vettem észre, hogy a korlátot kiemelhetőre csinálták meg, amikor közelebb gurultam a kocsival. Ugyanis a kivehető darab tartóoszlopai egy-egy kis földbe betonozott csőbe illeszkedtek. Miután Emmett visszatette a terelőt beült a kocsiba én meg elindultam az úton lefelé.
Edwardnak igaza volt tényleg túl meredek, bele se merek gondolni, milyen lehet télen, de igazán jó kihívás volt. Az elején lefelé haladtunk így csak arra kellett figyelni nehogy túl gyorsan mennyünk, ehhez elég volt egyenletesen nyomnom a féket. A kényelmes sebesség úgy hatvan körül volt ekkor még könnyen tudtam kanyarodni, bár a fene majd megevett, hogy nem tudok gyorsabban menni. Aztán egy emelkedő jött ez talán könnyebb volt, mert akármilyen erősen is nyomtam a gázt az emelkedőn lelassultam, emiatt itt se tudtam hetvennél gyorsabban menni.
A furcsa az volt, hogy se Edward, se Emmettt nem szólalt meg, pedig azt hittem, hogy Edward ki akar majd faggatni a múltammal kapcsolatban. Úgy tíz perc után már kezdtem furcsállni a dolgot és egyre jobban figyeltem rájuk, persze ebből az is következik, hogy az útra egyre kevésbé. A fiúkra irányított több figyelemnek meg is lett az eredménye, észrevettem, hogy mindketten feszülten figyelnek, de nem az útra vagy rám, hanem a távolba, mondhatnám a semmibe. Mintha hallgatnának valamit és Emmettt pedig egyre mélyebbeket szívott a levegőből, aztán mintha némi aggodalom is vegyült volna Edward tekintetébe, bár ebben ne voltam biztos. Kezdett összeállni a kép és mivel már nem érdekelt, ha netán egy paranoiás örültnek néznek, ezért rákérdeztem.
- Ugye van valami vagy valaki a közelben?
- Sok minden van a közelben – Edward meglehetősen flegmán válaszolt és még kuncogott is bár éreztem, hogy csak a feszültséget akarja oldani. Úgyhogy megkérdeztem még egyszer.
- Edward megkérdezem még egyszer – minden szót külön hangsúlyoztam – Egy vámpír követ minket?
Így, hogy nyíltan rákérdeztem már nem tudott kitérni a válasz elől.
- Igen, de ne aggódj.
- Mért is ne aggódjak? – a hangom a kérdés végére számomra ismeretlen magasságokba szökött.
- Mert le tudjuk rázni, csak jó lenne, ha átadnád a kormányt. – Edward a hangját kifejezetten megnyugtatóra változtatta.
- Az előbb azt mondtad, ne aggódjak, amíg én vezetek nem is aggódok, mert az leköt, de ha átadom a kormányt már nem köt le semmi – a végére kezdett hisztérikussá válni a hangom, hogy megerősítsem, amit mondtam, beletapostam a gázba, és a mutató sebesen el is indult a száz felé – Milyen közel van? –kérdeztem, ügyelve arra, hogy elkerüljem a hisztérikus hangmagasságokat.
- Messze van és talán már nem….
- Edward nem a plasztikázott verzióra vagyok kíváncsi - szakítottam félbe.
- Öt mérföldre, nyugatra – válaszolt - Úgy tíz mérföldre innen van egy szűk völgyi szakasza az útnak. Mikor utoljára halottam a gondolatait el akarta torlaszolni azt.
- Nyugat… az ugye azt jelenti, hogy mögöttünk van. Tehát vissza nem fordulhatunk – állapítottam meg egy kis gondolkodás után.
- Igen, de még a völgy előtt van egy kis bekötőút, amin visszamehetünk a főútra -–hangja továbbra is nyugodt volt.
- Mennyivel előtte? – kérdeztem rá a nem éppen lényegtelen részletre.
- Másfél mérfölddel.
- Akkor túl közel kerülünk hozzá, ha nem veszi észre a bekötőutat és nem zárja le, akkor is utolér minket – magamra erőszakolt nyugalmam percről percre csökkent, ahogy számolgattam a távolságokat, a sebesség és az idő függvényében.
- Reméljük, hogy nem – még mindig nyugodtnak látszott, így megpróbáltam én is száz százalékosan megnyugodni.
- És, ha mégis. Van B terv? – a hangom már egyáltalán nem volt hisztérikus és én sem, helyette elfogott az a furcsa izgalom, amit az adrenalin váltott ki. Szükségem is volt erre az extra löketre, mert kb. 130-cal mehettem, és ekkora sebességnél szükségem volt már a jobb reflexekre a kanyaroknál.
- Nincs, de már nem is kell – válaszolt Emmett – Rose - ék hamarosan utolérik.
- Rose –ék? – kérdeztem vissza meglepetten.
- Alice látta, hogy társaságunk akadt és riadóztatta a többieket – tájékoztatott Edward.
- Edward ezt eddig mért nem mondtad? – kérdeztem dühösen.
- Mert nem tudtam – válaszolt könnyedén. - Csak most értek elég közel ahhoz, hogy halljam őket. Lassíts, itt lesz a bekötőút jobbra – figyelmeztetett.
- Az egyetlen, amit látok egy zúzottköves ösvény - állapítottam meg.
- Az, az.
Még jobban lelassítottam, mert kicsit visszafelé kellett kanyarodni és az ösvény is alig volt szélesebb az autónál.
Én már az előbbi útra azt hittem, hogy meredek, de ezt látva beláthatom, tévedtem. Az ehhez képest csak egy kis lankás lejtő volt. Már fájt a lábam annyira nyomtam a féket, de még mindig úgy éreztem, túl gyorsan megyünk és nem a sebesség miatt, hanem mert kezdtem azt érezni, hogy nem én irányítom a kocsit. Szerencsére még az ösvényen tudtam tartani, de ha valamit ki kellene kerülni, akkor azt hiszem, egy bokorban végezném.
Amikor már úgy éreztem, tényleg nem bírom tovább, a fák ritkulni látszottak, aztán megláttam a főutat és a végtelen kék eget.
- Jobbra? – sejtettem ugyan, hogy jobbra kell menni, de mivel a kanyargós úton az erdőben szinte teljesen elvesztettem az irányérzékem inkább biztosra mentem.
- Igen.
Amint rákanyarodtam az útra gyönyörű látvány tárult a szemem elé. Bal felöl egy mély szakadék volt, így semmi sem takarta a többi hegyet és az eget mely égszínkéken ragyogott. A tiszta időnek köszönhetően pedig, úgy tűnt a végtelenségig elláthatnák.
A hegyekre mindig úgy gondoltam, mint hideg, ködös helyekre, de tévedtem ez gyönyörű. Már közel egy éve itt élek, de még sose jöttem ilyen magasra, bár, nem is tudom milyen magasan vagyunk, se azt, hogy milyen hegyek vesznek körül minket. Ahhoz túl büszke vagyok, hogy megkérdezzem a hegyek neveit, pedig Edwardék biztosan tudják, de talán attól, hogy megkérdezem a magasságot, még nem néznek hülyének.
- Milyen magasan vagyunk?
- Kétezer méter körül. Miért? – na most erre mit mondjak, miért ilyen kíváncsi Edward? Mondhatnám azt, mert fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, de ha ezt kérdezném, hülyének néznél. Na jó ezt talán mégsem kéne, még jó, hogy ezt nem olvasta ki a fejemből.
- Csak kíváncsiság. – aztán úgy gondoltam jobb témát váltani. – Ez a kilátás olyan gyönyörű – jegyeztem meg.
- Ezért mész olyan lassan? – eddig észre sem vettem, hogy csak hatvannal megyek, de most, hogy szólt kicsit gyorsítottam.
- Azt hiszem.
- Csak hiszed? – firtatta a mondatom.
- Tudatalatti volt, de nem is mentem olyan lassan a terepviszonyokhoz képest – miért is megyek én bele ebbe a vitába, csak rosszul jöhetek ki belőle.
- A terepviszonyokhoz képest - kuncogott – lehet hogy nem, de magadhoz képest mindenképpen.
Beismerem vesztettem, jó lenne témát váltani. Vajon mi lett Sigfrieddel.
- Szerintetek elkapták Sigfriedet?
- Nem tudom, túl messze kerültünk tőlük, nem hallom a gondolataikat – válaszolt.
- És, ha utolérték, akkor… - megölték, nem tudtam kimondani, de rágondoltam Edward így is megérti. Rossz érzés, ha valakit miattad ölnek meg, még akkor is ha meg akart ölni.
- Igen, akkor megölik, de emiatt ne emészd magad – felelt a gondolataimra.
- Majd szemelőt tartom a tanácsod. Remélem, a többieknek nem esik baja – borzasztó lenne, ha miattam sérülnének meg, vagy valami rosszabb történne velük.
- Kizárt, hogy bajuk essen, öten vannak egy ellen és nyugi, Rose nem érted teszi – már megint valami olyasmire felelt, amit csak gondoltam, sőt még nagyon bele sem gondoltam. Ez kezd egyre idegesítőbb lenni.
- Azt hiszem, ennek az ellenkezője fel sem merült bennem – válaszoltam.
- Pedig hozzád jobban viszonyul, mint Bellához annak idején – jegyezte meg Edward.
- Talán azért, mert tudja, hogy úgysem maradok örökre – gondoltam végig a dolgokat – Mellesleg ez, hogy jön ide?
- Igazából sehogy, de ezt neked jobban kéne tudnod.
- Tehát rájöttél? – állapítottam meg.
- Mire jött rá? – kérdezte Emmettt.
- Hosszú – mondtuk szinte egyszerre Edwarddal.
- Nem volt nehéz a pár elszólásodból összerakni – válaszolt Edward.
- Na jó, asszem én itt kiszállok. Kíváncsi vagyok mi lett Sigi-vel, és gyalog gyorsabban hazaérek. – mondta Emmett. Vagy rájött, hogy a következő beszélgetésből semmit se értene, vagy tényleg kíváncsi volt.
- Oké – lassítottam. Sőt, meg is akartam állni, de addigra már lelépett.
Reméltem Edward nem akarja folytatni az előző témát, persze ez abszurd kérés lett volna.
- Tehát ott hagytuk abba, hogy… - kezdte.
- Tudom, hol hagytuk abba. Rájöttél és kész, örülj neki, de ne várd el, hogy beszéljek is róla – próbáltam véget vetni a beszélgetésnek.
- Akkor majd kérdezlek, nem kell önállóan beszélned - ajánlotta fel.
- Ha válaszolok, az is beszéd – jegyeztem meg cinikusan.
- Hogyan működik?
- Magától.
- Mindent látsz?
- Szerinted?
- Nem tudom, ezért kérdeztem.
- Nem – ez végül is igaz volt, de valamiért nem akartam átverni – Igazából nem, de minél jobban megismerek valakit, annál többet látok a múltjából is. Ha, valakit megérintek, szintén többet látok, de ennyi. Ez idáig két kérdés volt kérdezhetsz még egyet, de aztán vége a kérdezz feleleknek.
- Miért ájultál el? – fordult felém, talán azért, hogy lássa a reakcióm.
- Erre már egyszer válaszoltam, sok volt az emlék. Jobbat is kérdezhettél volna – jegyeztem meg, talán, hogy kicsit idegesítsem.
- Szerintem jó kérdés. Ha folyton emlékek között vagy miért volt mégis sok – faggatott tovább.
- Ez már két kérdés – állapítottam meg.
- Nem csak felhívtam a figyelmed a kérdésben megbúvó kérdésre – oktatott finoman ki.
- Talán azért, mert az elmúlt egy évben kerültek az emlékek – feleltem.
- Hogy, hogy?
- Ez már sok kérdés – vágtam rá dühösen válasz helyett.
- Csak rávezetés – ő továbbra is nyugodt volt, zavarbaejtően nyugodt.
- Igazából fogalmam sincs, de talán azért, mert felejteni akartam és begubódzódtam, és mert az emberi emlékek gyengébbek. Mary óta Nathe volt az első vámpír, akit láttam, és nála jöttek elő újra. Mondjuk azok inkább csak foszlányok voltak, színek hangok, de vége a mesedélutánnak – fejeztem be végérvényesen a mondandómat. Észre sem vettem, hogy közben megérkeztünk.

Mint látjátok meghoztam a következő fejezetet, kicsit később ugyan ,mint azt tervezetem, de a lényeg, hogy csak sikerült. Viszont, hogy kiderüljön miért viselkedett Bella úgy ahogy arra még sajnos sokat kell várni. Pont ezért elárulok néhány dolgot. 1 Bella indokait egészen el lehet fogadni. 2 Később jó viszonyban lesznek majd, bár sosem Bellához áll majd legközelebb a család női tagjai közül. 3 Betty-nek hamarosan legkisebb próblémája is nagyobb lesz annál, hogy valaki nem túl udvariasan viselkedik vele.

Üdv: Bee

Ui.: Tomi komit akarok!!!

7.fejezet
Új élet

Jasper gyorsan dolgozott. Feltörte az eltűnteket nyilvántartó rendszert és létrehozott egy adatlapot miszerint bő egy éve (Mary megszűnése után egy héttel) tűntem el a lakóhelyem közeléből. Jasper nagyon alapos volt még szemtanúi beszámolókat is írt arról, hogy szökésem után itt meg ott láttak. Aztán hozzá látott új életem elkészítéséhez. Arra törekedett, hogy a lehető legtöbb pontban térjen el a régitől. Így születtem végül a napfényes Kaliforniai városban Los Angeles - ben (azért egy nagyvárosban, mert ott sokkal kevésbé emlékezhetnek egy-egy adoptált gyerekre vagy esetemben arra, hogy nem is létezik). Mivel önállóságomat nem akarták elvenni, ezért kaptam a koromhoz pár hónapot, vagyis majdnem egy évet (egy 16 éves csak szabadabb, mint egy 15) így lett a születésnapom 1998. április 21. Míg Jasper a múltamon dolgozott addig Alice megtanította, nehogy elfelejtsem.
- Tehát még egyszer, 1998. április 21.-én születtél Los Angelesben, azért LA-ben mert a szüleid akkor épp ott dolgoztak, de mivel a munkájuk lévén sokat kellett utazniuk hamar elkerültél New Yorkba, aztán később Európába.
- Már éppen elégszer hallottam Alice és már elsőre is megjegyeztem. Európa legtöbb országában éltem hosszabb rövidebb ideig, de a legtöbbet Franciaországban és Angliában. A szüleimet legutóbb Japánba helyezték át 10 hónapra, ahonnan majd Kínába mennek további 14 hónapra, aztán Ausztráliába meghatározatlan időre. Nekem már elegem volt abból, hogy folyton költözünk, így nem tudok barátokat szerezni, de mivel anyuéknak fontos a munkájuk és mindig is arra vágytak, hogy beutazzák a világot nem akartam, hogy miattam abbahagyják. Felajánlottam, hogy Angliába maradok, de anyu hallani sem akart róla, hogy teljesen egyedül éljek, így köztes megoldásként maradt a bentlakásos iskola, de ezt meg én nem akartam. Aztán karácsonykor, amikor összejött a család minden megoldódott, mert anyu unokatestvére Carlisle fölajánlotta, hogy költözzek hozzájuk. És így tovább. Látod Alice, betéve tudom, szerintem még visszafelé is menne. - a végébe már csempésztem némi gúnyos hangsúlyt is.
- Jó jó, de fő a biztonság – védekezett.
- Persze Alice – nyugodtam bele.
- Még egy utolsó kérdés – látszott rajta, hogy mennyire élvezi a dolgot, teljesen belelkesült.
- Igen? – vele ellentétben én már csüggedt voltam.
- Mi is a neved? Tudom, hogy tudod, de ezt a legkönnyebb elrontani a megszokás miatt. Minél többször mondod ki annál biztosabb – magyarázott.
- Elisabeth Thompson – mondtam egy sóhajtással kísérve. Jasper a keresztnevemet is meg akarta változtatni, de én ragaszkodtam az Elisabethez, legalább ez maradjon meg – de mindenkinek csak Lisa – fejeztem be a mondatot.
- Gratulálok Ms Thompson maga kiválóan diplomázott öntörténetből – szólt ide Emmett tévénézés közben, kissé elmásította hangját ettől olyan lett, mint a dékánoké.
- Kösz.
- Bella kérdezi, hogy elmenjen-e Jenks-hez a papírokért vagy elmész te – kérdezte Edward Jaspertől miközben egy vámpírhoz képest csigalassúsággal lejött az emeletről.
- Inkább elmegyek én, ha Bella menne egy hétbe is telne mire elkészülnének az iratok. Lisanak szüksége lehet rájuk.
- Emelt tarifát az utóbbi időben? Csak, hogy tudjam mennyit is kéne felvennem – fordultam feléjük.
- Nem szükséges megadnod – vágta rá rögtön Edward.
- De igen. Már e nélkül is többet tesztek értem, mint amennyit valaha is meg tudnék hálálni, legalább pénzzel ne tartozzak
- Drága mulatság – jegyezte meg.
- Tudom, de Marynek is jó megérzései voltak a tőzsdéhez, úgyhogy ez nem probléma.
- Biztos nem akarná, hogy ilyenre pocsékold el – látszott, hogy csupán a kedvesség vezérelte és nem akartam megbántani azzal, hogy nem fogadom el az ajánlatát, de úgy neveltek ne tartozzak senkinek. Ezek voltak az elveim.
- Edward zárjuk ezt le, kifizetem és kész. Nem szeretek tartozni, ép elég kellemetlen nekem már amúgy is ez az egész. Had fizessem ki, tudom, hogy nem jelent nektek semmit a pénz, de nekem ez igen.
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, ám legyen – egyezett végül bele.
- A pénzedről jut eszembe, lehet, hogy problémák lesznek vele a névváltás miatt – szólt közbe Jasper.
- Marie körültekintő volt a nagy része külföldön van, csak egy folyószámla van az én nevemen. Mondjuk nincs rajta túl sok, talán 45, 50 ezer $, de azt hiszem, inkább átutaltatom, mert hát hogy is van az a mondás… aki a kicsit nem becsüli,… a nagyot nem érdemli.
Elkezdtem kotorászni a táskámban a telefonom után, hogy elintézzem az ehhez szükséges telefont. Mivel mindig a táska legalján van, amit keresel, így rögtön ott kezdtem el túrni. Fésű, esernyő, szatyor, púder (már vagy ezer éves lehet), parfüm (szintén), kulcs, pénztárca és végül valami hideg kemény és csillogó, a mobilom.
Mellesleg csodálom, hogy fér be ennyi minden egy táskába, valamit tudhatnak a tervezők. Elkezdem keresgélni a telefonkönyvbe az ügyvéd nevét, hogy is hívták. Valami L betűs volt talán Links vagy Lender jobban kellett volna figyelnem Mary-re. Lefelé haladok a névjegyzékbe még jó, hogy kevés L betűst ismerek. Steve Landon ez az és megnyomom a hívó gombot. Kicsöng, egy búgás, két búgás és még egy.
- Halló. Steve Landon – szólt bele egy középkorú férfi hang.
- Helló Stevee. – az „í”-t kicsit megnyújtottam – Elizabeth Carter vagyok. Ugye emlékszel rám.
- Hát ööö…
- Nem baj, segítek. Marie Carterra, csak emlékszel - akaratlanul is affektáltam, nem kedveltem túlságosan a férfit.
- Iiigen, és te vagy a… - hosszú szünetet tartott mielőtt megpróbálkozott volna a kézenfekvő tippel - lánya, már tudom.
- OK. Lenne egy kis problémám. Kéne egy új folyószámla Elisabeth Thomson névre és át kéne utaltatni a jelenlegi számlámról a pénzt az újra, de ne feltűnően kérlek. Ne lehessen visszavezetni.
- Ez természetes – némi sértettséget éreztem a hangjába, mintha csak azt mondta volna, hogy mertem ilyet feltételezni.
- És, ezentúl arra kéne mennie a zsebpénzemnek Thomastól – fejeztem be az igényeim sorolását.
- Rendben, pár órán belül meglesz, még este 6 előtt elküldöm futárral az új kártyát és a kódokat. A St. Johannába jó lesz? Ugye oda jársz még?
- Igen és igen – feleltem.
- Ugye nem zsarol senki? – kérdezte színlelt érdeklődéssel.
Vártam néhány pillanatot a válasszal nehogy azt higgye, hogy hazudok, és haláli nyugodtsággal válaszoltam, mintha csak az időjárásról fecsegnénk.
- Nem, dehogy.
- Akkor jó. Remélem még hallok rólad – biztosított a szolgálatairól.
- Kösz. Viszhall – és letettem
- Örülne is ha hallana rólam amennyire Mary megfizette. De hát a jól fizetett ügyvéd legalább nem kérdez sokat – mondtam, lehet, hogy kicsit hangosabban a kelleténél nem szeretem az ilyen bájcsevelyeket. Olyan álszentek, és felszínesek ő örül a pénzének, amit kap én meg hogy nem faggat ki – Hát ezzel megvolnék – közben beledobtam a telefont a táskámba.
Miközben én Steve-vel „tárgyaltam” ők elkezdték tervezgetni a délutánt.
- Nem hallgatóztam csak meghallottam, hogy a St. Johannába küldi a kártyákat – fordult felém Jasper.
- Igen. Probléma? – kérdeztem meglepetten.
- Nem, csak akkor 6 után kell mennünk az igazgatóhoz beszélgetni.
- Ja, a jövőmről és az iskolaváltásról – esett le a tantusz.
- Igen, mellesleg hogy kapod meg a csomagod? – érdeklődött tovább.
- Hát ez csak egy módon lehetséges a St. Johannában még pedig az igazgatónőn keresztül, de szerencsére ő tiszteletben tartja a magánéletünket, és nem kutakodik – biztosítottam róla.
- Te tudod. – Jasper felettébb gyanakvó és kissé zavar, hogy nem bízik az emberismeretemben, de ilyen apróságon túlteszem magam.
- Párszor már kipróbáltam.
- Jogsi nem kell neki, nem is vezethet, még 16 sincs. – válaszolta Edward, Jasper fel sem tett kérdésére.
- Ha rólam van szó, kikérem magamnak, igenis tudok vezetni ráadásul az új iratok szerint már elmúltam 16. Tehát kell jogsi – nem mondtak semmit, úgyhogy folytattam – És ezzel lezártnak tekintem.
- Az hogy ilyen biztos vagy magadban kíváncsivá tesz. Vajon, hogy vezethetsz?
- Hidd el jól – válaszoltam annak ellenére, hogy nem hittem, hogy Edward választ vár.
- Hiszem, ha látom. Kössünk alkut. Megmutatod, hogy megy én meg eldöntöm lehet e jogsid – ajánlotta.
- Ez ne túl fair – állapítottam meg - de azt hiszem nincs más lehetőségem.
- Jól látod. Menjünk a Volvómmal, azért nem kár, ha rosszul sül el a dolog.
- Nem fog – biztosítottam.
Előkapta a slusszkulcsot és átdobta a szobán, elég volt felemelnem a kezem, hogy elkapjam.
- Csak ketten megyünk? – kérdeztem útban a garázsuk felé.
- Tudod attól, hogy halhatatlanok nem szívesen kenődnek fel egy fára.
Azt hiszem, Alice még hallotta, mert utánunk szólt.
- Ó te nagy mártír. Ne hidd ám el, amit mond, csak azért nem megyünk, mert éppen elég dolgunk van így is.
- Asszem én csatlakozom, úgy se veszitek hasznom – szólt ki Emmett, de mire fölnéztem már ott is állt a garázsban.
- Úgy tűnik Edward, valaki mégiscsak kockáztat – aztán halkabban hozzátettem – vagy bízik a tudásomban. Bár felesleges volt halkabban mondanom így is, úgy is meghallják.
- Ne bízd el magad kislány, az első miatt jöttem. Nehogy már Edward bátrabbnak tűnjön – mondta Emmett és közben vállon vágta Edwardot.
Nem igazán izgat, hogy verekednek- e vagy nem úgyhogy elindultam a kocsi felé. Amikor már bent ültem a vezető ülésben és ők még mindig egymással civakodtak, leengedtem az ablakot és kiszóltam.
- Azon is összekaptok még, hogy ki ül az anyósülésre vagy jöttök végre.
Amint kimondtam mellettem termettek a kocsiban, Edward ült előre.
- Ja és Emmett ne nevezz kislánynak – jegyeztem meg miközben a tükröt igazgattam aztán tövig nyomtam a gázt.