Minden vég egy új kezdet.

Íme itt a második fejezet, remélem valaki elolvassa, ha igen kérem írjon komit, nagyon fontos lenne a visszajelzés. Jó olvasást! Bee.

.

2. fejezet

A buli

.

- Kopp, kopp!- na a csajok végre – Oltári vagy, oltári! Tehát akkor, hogy is lesz? - mintha nem mondtam volna már el egyszer. - Kimászunk az ablakon, ami mellesleg rosszul záródik, ezért kívülről is ki lehet nyitni, aztán lemászunk a fán, reggel meg vissza – mondtam. - Te tényleg egy zseni vagy! – örvendezett. - Mintha ezt már mondtad volna, de azért kösz. A kocsi lent várt az iskolától körülbelül harminc méterre, hogy ne legyen olyan feltűnő. Azért ezt jól megszervezte… Két óra múlva a bárpultnál a harmadik koktélomat iszogattam, persze nem alkoholmenteset. Ezt még egyszer lehet, hogy megbánom. - Ilyet kérnék még egyet - mondtam a pultos fiúnak, és szépen mosolyogtam. Ez mindig bejött. Meg sem kérdőjelezte, hogy elmúltam már tizennyolc, pedig ha tudta volna, hogy még tizenhat sem vagyok… na mindegy megkérdőjelezte helyette más. - Oké - mondta a pultos. - Nem lesz az egy kicsit sok? - kérdezte egy jóképű srác. Hohó, bocs nem egyszerűen jóképű volt, alkotni sem lehetett volna szebbet: nem fontossági sorrendben barna haj, tökéletes arc, kidolgozott test ez még ruhán keresztül is látszott, vagy legalábbis el lehetett képzelni, elefántcsontszín bőr, aranyszín szemek és… na várjunk csak, elefántcsontszín bőr, aranyszín szemek! Ez nem jelent semmi jót, na meg emlékek EMLÉKEK! Ilyet már vagy bő egy éve nem tapasztaltam pont, mint Mary-nél. Nem, ez lehetetlen. Jobb lesz vele vigyázni. Így akar az ember felejteni… - Nem, nem lesz sok, és ez, amúgy is az én dolgom! - csak magabiztosan, az mindig bejön, vagy legalábbis gyakran, de sajnos teljesen igaza volt, tényleg sok lesz. Ezt én is tudtam, és ha egész jól is tudtam hazudni, a szemem csillogása mindig elárult, na persze csak azoknak, akik nagyon figyeltek. - Vagy te már egyáltalán tizennyolc? –hoppá, erre nem számítottam, úgy tűnik, figyel. - Hmm, persze. Szerinted mennyinek nézek ki? - csak magabiztosan. A kérdés általában elbizonytalanít. - Hát tizenötnek talán tizenhatnak. - nafene rájött, jobb megfigyelő, mint reméltem. Pedig tényleg jól hazudok, az embereknek ráadásul a magabiztosság is be szokott jönni. Egy egész világ dőlt össze bennem… kivéve, ha nem lenne ember, de az, lehetetlen ugye… igen persze, hogy az, csak jó emberismerő… de mért olyan fontos ez nekem egyáltalán. - Te tudod!- azt hiszem, túl sokáig hallgattam - Ja - csak ennyi telt tőlem. Tudom, hogy szánalmas, de így van. Még 2 óra és 3 koktél után, a bár előtt, kicsit részegesen. Cyntia lelépett Toddal, Sandy is elment már, remélhetőleg haza és nem valakihez, de valahogy nekem is el kéne jutnom Hope-ba. És ekkor mit látok? Kis méregdrága fekete sportkocsit, talán egy Jaguar XKR-S-t, ami pont felém gurul, benne egy ismerős arccal. Tudtam én, hogy megbánom azt a 6 koktélt, most a végén még vele megyek haza. És ez egyre furcsább egy ilyen kocsi tényleg egy vagyonba kerül, és itt ül benne egy 18 éves srác. Itt valami tényleg nem stimmel. Ki vesz ilyen autót a fiának? Na de az már biztos, hogy gazdag a srác. De akkor is! - Helló! Véget ért a buli? – villantotta rám tökéletes, hófehér fogait. Pokolian nézett ki, több szempontból is. Egyrészt, pokolian jó pasi volt, az ilyet már büntetni kéne. Másrészt veszélyt sugárzott, igen veszélyt, mintha csak az lenne ráírva káprázatos arcára, fuss az életedért. Viszont én imádtam a veszélyt és a kockázatot, úgyhogy azt tettem, ami ellen küzdöttek az ösztöneim. - Ja, és a csajok meg elhúztak, nekem meg nincs kocsim és haza kéne jutnom valahogy, mielőtt még észreveszik, hogy leléptem!- én nem vagyok normális, és eközben még flörtölök is vele, és azon gondolkozom, vajon bejön a neki a rosszban sántikálok duma. Már nagyon régen nem próbáltam flörtölni, vagy hazavitetni magam, lehet hogy kijöttem a formából. - Hát talán én hazavihetnélek!- tévedtem, hogy is mondhatott volna nemet, bár lehet, hogy egy kicsit beképzelt vagyok ilyen téren. - Oh, hát az nagyszerű lenne!!- hát én tényleg nem vagyok normális. A kocsiban egész úton csönd leszámítva a halk KLASSZIKUS zenét (legalább zongora az egyetlen, amit igazán szeretek a klasszikusokból) és ezt: - Hol laksz? – kérdezte különösebb érdeklődés nélkül, mintha gyötörte volna valami. - A St. Johanna lány neveldében, oh bocs, iskolában túl a vá… - válaszoltam könnyedén, mondhatni hülye liba pozitúrában. Na ezért nem kell nekem inni. - Tudom, hol van – hangja gyötrődő volt, bár reméltem nem azért, amiért lehetne az ő esetében. Az ő esetében? Állj már le - parancsoltam magamra, ő ember, mert annak kell lennie, vagy inkább, miért ne lenne az. - Bocs, kicsit messze van. Előre szólnom kellett volna, és akkor kirakhattál volna még a sarkon – szabadkoztam. Kicsit talán túl hangosan, hangom betöltötte az egész kocsit. - Nem baj – válaszolt röviden. - És te merre laksz? – érdeklődtem. - A város túlsó végétől harminc km-re – válaszolt tárgyilagosan. - Huh, az messze van. Lesz vagy öt óra mire haza érsz! – sajnálkoztam, most miattam nem fog aludni. - Inkább csak fél négy - gondolhattam volna még sebesség mániás is. Vagy száznyolcvannal ment, bár kétszínű lennék, ha azt mondanám zavart. Imádom a sebességet, de azért nem őrültem meg, csak olyan mellé ültem be szívesen, akinek jók a reflexei. Várj, honnan veszem, hogy neki jók, mikor pont azt akarom bebizonyítani magamnak, hogy ember? - vitatkoztam magammal - viszont ebben a kocsiban még csak fel sem tűnt, hogy ilyen gyorsan megyünk, csak úgy repült! És ezután megint csend… És itt vagyunk… Tökéletesen parkolt le a padkától körülbelül 1 cm-re, vagy csak óriási szerencséje volt, hogy nem ment neki - bár kár lett volna azokért a krómozott felnikért - vagy tényleg jobbak a reflexei, és én a második lehetőségre hajlottam. Ott voltak a jelek, minden stimmelt, de továbbra sem akartam elhinni. - Tessék, azt hiszem megjöttünk. - Kiszállt és kinyitotta nekem az ajtót. Még udvarias is. Ez egyre furcsább és furcsább, a végén még igazam lesz, de most az egyszer nem örülnék az igazamnak. - Kösz – mosolyogtam rá. - És hol laksz? – érdeklődött. Tényleg érdekelte. A hangja sem tűnt már ridegnek, és nem is gyötrődött. Gondtalannak és felszabadultnak látszott, még talán boldognak is. Már kezdett hasonlítani azokra a fiúkra, akik régen hazavittek. Talán csak tévedek és ő is csak ember, ebben a percben ezt akartam hinni. - Második emelet, jobbról a negyedik ablak. - hogy én ezt mért mondtam meg? Bár, ha érdekli úgy is rájön főleg, hogy előtte fogok bemászni. - Na és, hogy jutsz föl oda, mármint gondolom nem csöngetsz be? - Hát ez kissé gúnyos volt, mintha élvezné, hogyha nem tudnák bejutni. Várj, azt hiszem, tényleg élvezné. - Nem, tényleg nem. Majd a fán! Megfognád?- és a kezébe nyomtam a táskám, miután kivettem agy zacskót belőle, amiben egy tornacipő volt, és elkezdtem levenni a szandálom. - Mit csinálsz?- há, most visszavágok. - Csak nem gondoltad, hogy nyolc cm-es sarokkal akarok fára mászni?- mondtam legalább annyira gúnyosan, mint ő előbb. – Ha szólok, földobnád, mármint a táskát - kértem. - Persze – látszott, hogy kételkedik tervem sikerében. Akkor jöhet a torna. Mindig is jó voltam benne. Elég jó volt az egyensúly érzékem, és tér iszonyom sem volt, meg az erő részével sem volt gond, magamat mindig simán megtartottam. A fa törzsén volt két kinövés, egyikre raktam a bal lábamat, majd a másikra a jobbat, aztán felnyomtam magam egy ágra, és átlendítettem a bal lábam. Aztán fölegyenesedtem és már csak lépegetnem kellett az ágakon, mert szinte úgy nőttek, mint egy csigalépcső. Gyerekjáték volt. Egy magasabban lévő ágon végig mentem, majd leguggoltam a végén és leengedtem magam a túlsó felén, és már csak annyit kellett tennem, hogy egy kis lendületet vegyek és átlendüljek a párkányra. Szerencsére jó széles volt. Az ablakom könnyen kinyílt és bemásztam. Igazából könnyebben is feljuthattam volna, de be kell vallanom, szerettem volna egy kicsit felvágni. - Oké. Dobhatod – szóltam le nem túl hangosan, nehogy fölverjem az igazgatónőt, mire ő földobta.

Normál esetben most felírtam volna a telefon számom egy papírzsebkendőre és ledobtam volna búcsúzóul, most viszont nem tettem, mert ez, ő nem volt normál eset. Jó, egy vallomással még tartozom magyarázatképp, az előbbi egy teszt volt. Föl tudtam volna menni táskával is, de kíváncsi voltam, hogy dob. Túl jól dobott egy emberhez képest. Közel tizenkét méter magasan lakom, ráadásul az ablakomat fa ágak veszik körül, és a táskám sem volt olyan könnyű. De nem ütközött ágba, és pontosan a kezembe érkezett, meg sem kellett mozdulnom érte. Ha csupán a magasságról lenne szó megmagyaráznám azzal, hogy erős de ennyi már nem lehet a véletlen műve. El kellett fogadnom, hogy nem lehet ember, pedig annyira akartam, hogy az legyen. Ha az lenne most lehet, hogy felhívnám a szobámba, de nyilván csak az alkohol beszél belőlem, hisz ez még abban az esetben is felelőtlen döntés lenne, pláne így, hogy már akkor is az életemmel játszottam, mikor beszálltam az autójába.

Ebben a hosszúra nyúlt pillanatban úgy éreztem valami tönkremegy bennem, vagy a szívem szakad meg, vagy az eszem vesztem el. Hosszan lehunytam a szemem és vettem egy mély levegőt, csupán egy megfontolt pillanat és végül az eszem győzött. Élni akartam, élni egy normális életet.

- Még egyszer kösz, hogy hazahoztál. Jó éjszakát! - köszöntem el és utoljára büntetlenül rámosolyogtam és felkészültem a fájdalomra a pillanatokon belül csap majd a szívembe. - Jó éjszakát! – mondta és közben mosolygott, mintha csak lett volna valami vicces abban, amit mondtam, ha jobban belegondolok talán volt is. Az asztalomon várt egy cetli. Kösz a segítséget a szökésben és, hogy volt még egy utolsó szabad estém! Sandy Ui.: A nővérem még Toddal van. Lehet, hogy csak reggel jön. Úgy tűnik, ő már haza ért, viszont a nővére még nem. Azért rendes volt tőle a cetli. Remélem Cyntia is megjelenik, mielőtt még észrevennék a hiányát, mert hát elég kínos lenne így lebukni. Fáradt voltam gondoltam lefekszem, de elfogott a hányinger. Sokat ittam, és ez az ugrabugra a fán sem tett jót. Éppen elértem a vécét, de legalább holnap nem leszek másnapos. Minden rosszban van valami jó. És ami el tud romlani, az el is romlik. Ez pedig vasárnap hajnali kettő körül bizonyosodott be, többszörösen is. Az idő egész nyárias és meleg volt eddig, de hajnalra elromlott. Viharra ébredtem, pontosabban arra, hogy dörög az ég. Mivel átaludtam majdnem egy egész napot már nem tudtam visszaaludni. Meg elfogott valami rossz érzés is. Annak ellenére, hogy a tegnapi szívfájdalmam szinte elmúlt. Úgy tűnik az értelem végleg diadalmaskodott. Gondoltam, ha kiszelőztetném a fejemet talán jobb lesz a hangulatom. Kinyitottam az ablakot és leültem elé a széles párkányra, kicsit el is bambultam. Az éjszakán gondolkoztam. Azon, hogy amikor Cyntia megjött mennyire hálás volt. Ez egy kis reménnyel töltött el a népszerűségemmel kapcsolatban, ami ugye tavaly még a béka feneke alatt se volt, de ezért csakis magamat okolhattam, azt hittem, ha senkit nem érdekelsz könnyebb az életed. Persze ebben is tévedtem, mint az utóbbi időben oly sok mindenben. Rájöttem nem tudok a régi Elisabeth nélkül meglenni. Nyáron egész jól megvoltunk, Cyntia-val kezdtük megkedvelni egymást és a társasága előhozott valamit a régi énemből. Ha egy kicsit én is megerőltetném magam, akkor talán jobban elfogadnának, és ha lehúznák itt még egy évet, talán magamra találhatnék. És, akkor mit tennék? Visszamennék? Talán, de nem hiszem, hogy tudnám ott folytatni ahol abbahagytam. Azóta sok minden megváltozott bennem, és valószínűleg Renoban is. Persze vannak dolgok, amik sosem változnak. A múlt sosem változik, de a jövőt mi formáljuk. Eddig, ha másban nem is, ebben mindig hittem. Meg gondolkoztam Nathen is, azt hiszem így hívják, nem mutatkozott be, de valahogy mégis tudom, csak úgy. Rég nem tudtam semmit csak úgy, pontosabban azóta, hogy Mary nincs. Mindig azt használom rá „nincs”. Azért nem azt, hogy „meghalt”, mert az nem lenne igazán pontos, és úgy érzem jobb ez így. Úgy előadni az igazságot, hogy mindenki arra gondoljon, amire kellene, ne arra, ami igazából van. Így én nem hazudtam, az pedig csak az ő bajuk, hogy nem jól értelmezték a dolgokat… Azért jöttem ide, hogy felejtsek Mary után és azért megyek majd el, hogy nehogy megkeressem Nathen-t. Nem jó ez így. Nem menekülhetek folyton a természet feletti elöl, főleg úgy nem, hogy akármennyire is szeretném azt hinni, kicsit sem tartozom hozzá, mindig kiábrándít a valóság. Nagyon elmerültem a gondolataimban, így, amikor meghallottam azt a furcsa zajt, összerezzentem.