Azt hiszem az eddigi leghosszabb fejezetet sikerült felraknom, szóval nem is húzom tovább az időt. Remélem tetszeni fog!
Jó olvasást!
Üdv: Bee
9. fejezet
Pakolás
(avagy elmúlt egy évem bőröndbe zárása)
Az iskola bejárata előtt megálltam és Alice-hez fordultam.
- Igazából nem lenne szabad idegeneket behozni az iskolába, mondjuk a szabályok arra valók, hogy megszegjük őket, de a mai nap valahogy mégsem az a nap, amikor szívesen magyarázkodnák az igazgatónál. – Nem akartam nyíltan kimondani, hogy kerülje a feltűnést és legyen halk, mintha ott sem lenne, hisz erről egy vámpírt figyelmeztetni mégiscsak fura, szóval inkább csak céloztam rá.
- Oké. Mintha itt se lennék – mondta, majd egy pillanatra a tekintete a távolba révedt, mielőtt visszanézett volna rám - Senki sem fog észre venni. Hidd el, én már csak tudom.
- Tudom Alice nálad jobban, senki sem tudhatja mi fog történni – hagytam rá.
Alice csak mosolygott azzal a hófehér tökéletes mosolyával, de igaza is lett. Tényleg nem vett észre minket senki. Amikor felértünk a szobám elé láttam, hogy nyitva van.
- Hoppá, ezt nyitva hagytam. Az utóbbi időben elég figyelmetlen vagyok – állapítottam meg a nyilvánvalót.
- Mármint az utóbbi egy évben? – kérdezett vissza Alice.
- Pontosan, valahogy nem vagyok a régi önmagam – magyaráztam, aztán gyorsan témát váltottam - de menjünk be, ha már azért jöttünk, hogy pakoljunk.
- Jó ötlet – értett egyet.
Kitártam az ajtót és beléptünk.
- Hát ez lenne az – mutattam körbe egy mozdulattal a szobámon.
Alice kicsit furán festett az én csöppnyi, semmiképp sem fényűzőnek mondható szobámban, aminek ráadásul csak a fele az enyém. Miután körbenézett megjelent egy kis alig látható fintor az arcán és én ennek hatására elkezdtem magyarázkodni.
- Igazából nem olyan kicsi, mint amilyennek tűnik, meg hát… meg lehet szokni a méretét, és könnyű, de főleg gyors kitakarítani… Meg hát ez mégiscsak valami kolesz féle, és ha ilyen szemmel nézünk rá, máris sokkal jobb fényben látjuk, ráadásul majdnem saját fürdőszobám van… Ez pedig akárhogyan is nézzük egy jó pont. – Azt hiszem Alice-nek feltűnt, hogy miatta magyarázkodom annyira, pontosabban a reakciója miatt, úgyhogy pontosította a szobám melyik hiányosságának köszönhettem azt a kis fintort.
- De hol a gardrób? – kérdezte bocsánatkérően.
- A ruhásszekrény – pontosítottam – mögötted van. – Közben az ujjammal jeleztem, hogy forduljon meg.
- Ez? – kérdezte kissé ijedten, és párhuzamosan azzal, hogy a hangja egy oktávval feljebbcsúszott az álla leesett.
- A fele.
Az álla még lejjebb zuhant, mikor észrevette mutató ujjával felnyomta és kicsit zavart vigyorgásba kezdett.
- Szépek a plakátjaid – mondta zavartan.
- Nem az enyémek, mind a szobatársamé – közöltem.
- Akkor szép az üres halványbarack falad. Igazán szép fal – mondta Alice teljesen komolyan, de amint befejezte nevetésben tört ki, és én is vele nevettem – Apropó szobatárs akkor így értetted előbb a majdnem saját fürdőt.
- Nagyjából. Két szobához tartozok egy fürdő – magyaráztam.
- Hát gondolom ez valami pozitívumféle, bár én nem látom annyira jónak – jegyezte meg.
- A szekrényre visszatérve pedig, akármennyire is kételkedsz benne elég a cuccaimnak. Tudod, ha egyenruhát hordasz…
- Egyenruha – szakított félbe - Na ne. Az egy átok. Ne is emlegesd, párszor volt már részem efféle terrorban, és ha rágondolok, kiráz a hideg.
- Kiráz a hideg? Egy vámpírt? – viccelődtem.
- Tudod hogy csak képletesen értettem.
- Persze. Amúgy nem olyan borzasztó. Nincsenek fodrok, rakott szoknák, térdzoknik, ortopéd cipők, sőt még nyakkendő sincs. Csak egy egyszerű fehér ing karcsúsított szabásvonallal, és egy V nyakú kasmír pulcsi télre.
- Kasmír? – lágyult el egy picit a hangja - Imádom a kasmírt, és a szabásvonalért pedig egy fél jó pont a tervezőnek. De hol van a szoknya?
- Ez a legjobb. Ugyanis nincs szoknya – mondtam.
- Hogy-hogy? – lepődött meg - Egyre jobban kezdem megszeretni ezt az egyenruhát.
- Oh… valójában van szoknya is – gondolkodtam el - de azt senki sem hordja mióta a tavalyi évtől kezdve az újítás jegyében, lehet farmert is hordani. A dolog pikantériája, hogy az igazgatónő kikötötte, hogy csak kéthetente lehet farmert mosni. Ezzel akart rákényszeríteni minket arra, hogy mégis a szoknyát hordjuk – magyaráztam a borzasztó szabályt.
- Hát ez szomorú, az összes jó pontot töröltem – mondta Alice, és közben elhúzta a szekrényem üveg ajtaját – Egy, kettő, három és négy. Hogy van akkor neked mégis négy farmerod? – kérdezte őszinte meglepettséggel a hangjában.
- Nézd meg őket jobban – mondtam és közben egyre szélesebb vigyor terült szét az arcomon.
- Várjunk csak, ez két-két egyforma farmer – állapította meg.
- Pontosan.
- Ki találta ezt ki? Az a csaj ember létére egy kis zseni. – Sosem értettem miért nem tudják a vámpírok egyszerűen csak díjazni az emberi kreativitást, még ha az említett vámpír a legjobb fajtából való is.
- Köszönöm szépen – mondtam.
- Te, hát ez pompás! – örvendezett - Ez azt jelenti, hogy több divat iránti vágy és remélhetőleg hozzá társuló érzék van benned, mint Bellában. Bár ebben kezdettől fogva reménykedtem a csini bulis összeállításodból kiindulva – jegyezte meg.
- Te láttad? – kérdeztem meglepetten.
- Úgy érted hogy a jövőben – egy pillanatra elbizonytalanodott Alice hangja, és nem tudtam eldönteni kérdezett vagy állított – Hát persze. Amilyen ritkán Nathe bárkit is megszólít – közben körbeforgatta a szemét, kicsit megingatta a fejét és még némi gúny is vegyült a hangjába, mintha csak azt mondaná „Nem értem, miért” - és én persze különösen nyitott vagyok az ilyen ritka alkalmakra – tette hozzá.
- Én meg azt nem értem Alice, hogy miért is álltam vele szóba. Ugyanis meg van a véleményem a bárban egyedül ücsörgőkről, akik fiatal lányokat szólítanak meg, főleg ha még vámpírok is. Mármint ne értsd félre – fogtam rögtön magyarázkodásba is - semmi bajom a vámpírokkal, főleg a hozzátok hasonlókkal, csak hát Mary igen kevés vámpírokról szóló történetének nagy százalékában ez volt a tanúság – mondtam.
- Mármint hogy így lettek vámpírok vagy netán desszertek? – kérdezte kertelés nélkül.
- Vegyes – mondtam.
- És az olyan borzasztó lenne? – Most is nyíltan kérdezett, talán már túlságosan nyíltan is.
- A desszert vagy a vámpírság? – kérdeztem vissza válasz helyett.
- Természetesen a vámpírság.
- Alice most félnem kellene? – ennél egy fokkal árnyaltabban is rákérdezhetett volna, vagy még jobb rá se kellett volna kérdeznie!
- Jaj nem dehogy – rázta meg a fejét - csak kicsit elkalandoztam. – Vagy inkább elragadtattad magad Alice? Tettem fel magamnak a kérdést.
- Azt válaszoljam, amit hallani szeretnél, vagy azt, amit gondolok? – kérdeztem őszintén, úgyis észrevenné, ha hazudnék.
- Honnan tudnád, mit szeretnék hallani? – érdeklődött.
- Hát kell egy vásárló társ nem? – ütöttem el a választ.
- Átváltoztatni valakit csak azért, hogy legyen kivel vásárolgatni - hangjában volt némi színlelt felháborodás azért gondolom, hogy színlelt, mert a végére elnevette magát – ilyen kegyetlennek nézel engem.
A legjobb az ilyen dolgokat elviccelni, mármint ha arról faggatnak akarsz e vámpír lenni és a válaszod nem, de nem akarod megsérteni a kis duracell nyuszit.
Már éppen akartam mondani, hogy dehogy Alice, amikor hírtelen fölpattant és rávetette magát a polcomon leges leghátuljára elrejtett könyvre. Az én saját eltitkolt bordó bársonykötéses, bordó selyemszalaggal átkötött könyvemre, amiről legszűkebb családi körömön kívül (értsd bátyáim és Mary, mert tőle kaptam és a bátyáim is csak azért, mert nekik is volt valami hasonló) senki sem tudott.
- Te naplót írsz! Imádom a naplókat – örvendezett, ma már sokadszor.
- Nem napló! – vágtam rá és utána vetettem magam, bár tudtam, hogy teljesen esélytelen próbálkozás megpróbálni elvenni Alice-től. Tényleg az volt. Pont időben lépett egy kicsit jobbra ahhoz, hogy helyette a tükör felé essek és pont időben kapott el ahhoz, hogy ne Carlisle kezei alatt végezzem a sürgősségin. Ezzel majdnem egy időben pedig megfogott a bal kezével valahogy úgy, hogy moccanni se bírjak, de ne is fájjon.
- Alice engedj el – nyöszörögtem
- Ha megígéred, hogy elolvashatom. – mondta, közben vadul mosolygott.
- Értsd meg Alice, hogy nem napló – bizonygattam az igazam.
Ezután végre elengedett és ezzel egy időben lerogyott az ágyra és a világ legbánatosabb képét vágta. Sejtettem, hogy csak egy trükk, de nem bírtam volna sokáig nézni a fancsali képét, úgyhogy muszáj volt megkérdeznem mi a baja.
- Drága Alice, mi a baj?
- Nem szeretsz eléggé ahhoz, hogy megoszd velem a titkaidat és még rám is támadtál. – Próbálta a lehető legsírósabb hangot kipréselni a torkán, amit valaha csak hallottam, még szipogott is közben.
- Drága Alice-em, egy nincsenek benne titkok, mivel nem napló. Kettő, ha veled megosztom, a végén még Edward is megtudja. Attól meg mentsen meg az ég már így is elég furának tart, pláne ha még az én édes kis titkaimat is ismerné, de még egyszer mondom titkok nincsenek benne. Három, abban a nagy támadásban, amit ellened követtem el, az egyetlen, ami veszélyben volt, az én voltam, meg talán a tükör, de mond, mivel engesztelhetnélek ki Alice? – adtam elő a kiengesztelő szövegemet.
- Hát első lépésként megmondhatnád, hogy mi az, ha nem napló. Aztán második lépésként megengedhetnéd, hogy belenézzek. Utána harmadik lépésként pedig eldönthetném, hogy sikerült-e kiengesztelned – sorolta a kívánságait egyre lelkesebben.
- Ez lelki terror Alice! Ugye tudod? – mondtam színlelt felháborodással a hangomban.
- Ki mondta, hogy nem az? – kérdezte rám villantva a vakító mosolyát.
- Ezt most költői kérdésnek veszem, de mivel nem bírom tovább nézni azt a fancsali képed, ezért első lépésként elmondom, hogy ez egy idézetes könyv. Aztán második lépésként megengedem, hogy belenézz – magyaráztam, majd rá kérdeztem - Most boldog vagy?
- Talán. De hogy-hogy idézetes könyv? – érdeklődött.
- Mary-től kaptam, és ő eredetileg tényleg naplónak szánta, csakhogy én nem akartam naplót írni. Volt ugyanis egy hagyománya, amint valaki megtanult írni, kapott egy hasonló könyvecskét – magyaráztam el a hagyományunkat.
- Mindenki? Tehát a bátyáid is – állapította meg.
- Igen. Mary úgy gondolta fontos a naplóírás, mert ha leírod az összes jó dolgot, ami veled történt és ezek után valamikor szomorú vagy és netán úgy érzed, hogy semmi értelme élned akkor a naplód majd emlékeztet arra, hogy mennyire rosszul is érzed.
- A tökéletes recept totális végelkeseredés ellen – jegyezte meg könnyedebben, mint ahogy az a témához illene.
- Szerintem inkább arra a tökéletes recept, hogy elkerülje azt a kellemetlen helyzetet, hogy egy depis napon eléálljak azzal a kéréssel, hogy változtasson át, vagy hogy a fiúk egy hasonló depis napon bármilyen hülyeséget csináljanak - fogalmaztam kissé talán túl nyersen és ridegen.
- Ezt pontosan hogy érted, mármint a fiús részt? – kérdezte összezavarodva, amit először nem igazán értettem, aztán beugrott.
- Egyrészt ők nem tudták a titkát – Alice arckifejezése elárulta, hogy erről fogalma sem volt - másrészt óvott minket a hallhatatlanságtól és a vele járó következményektől, de ha esetleg valami történt volna, nem hagyta volna őket meghalni.
- Megértem, de azt még nem, hogy miért nem írtál naplót. Féltél, hogy így, hogy ismered a miértjét, elveszíti a varázsát? – találgatott.
- Nem, nem ezért – mondtam.
- Hanem? – fordult felém kérdőn.
- Egy, mert nem éreztem szükségét ilyen „boldog-életem-van” típusú megerősítésnek. Kettő, ha az egyes nem jönne be, akkor én a fiúknál ügyesebb lennék, mert semmiképpen sem akarnák egy örökkévalóságon úszni a bánatomban – valószínűleg megint túlontúl nyers voltam, mivel kicsit ijedtnek láttam az arcát, úgyhogy hozzátettem – bár annak, hogy az egyes eset nem jön be rettentő kicsi az esélye, és a kettes csak a teljesség kedvéért tartozik a dologhoz. Végül pedig a hármas, ha esetleg mégis az örökkévalóságon keresztül akarnék úszni a bánatban, akkor sem Mary-t kérném meg rá, hogy segítsen – adtam meg a válaszokat.
- Ismersz más vámpírt is? – érdeklődött.
- Péntek előtt-ig csak Mary-t ismertem, de bíztam annyira magamban, hogy elhiggyem, hogy tudnék mást is találni, ha nagyon akarnák – mondtam.
- Értem, de azt még mindig nem mondtad el, hogy miért idézetek – terelte más, biztonságosabb vizekre a beszélgetésünk Alice.
- Mindeni ki irt valamit, bár később a bátyáimnál a meghódított és a még meghódításra váró lányok jegyzéke, vagy vásárlási lista vagy jegyzetfüzet, vagy tudom is én mi lett – gondolkodtam el egy pillanatra – Mondjuk, Thomas esetében nem szeretném tudni – tettem hozzá - Na mindegy Mary azt mondta, ha nem naplót írok, akkor írjak valami mást, így jöttek az idézetek.
Alice közben kinyitotta a könyvecskét és elkezdte lapozgatni.
- ’Ha virágos az út, ne kérdezd hová visz’ Anatal France ez olyan szép – olvasta fel.
- Szerintem is – mosolyodtam el - Ez az egyik kedvencem.
- ’Minden állat egyenlő, de vannak olyanok, akik egyenlőbbek a többieknél’ ez pedig az Állatfarmból van – állapította meg.
- Igen – bólintottam - a kötelezőolvasmányos korszakom eredménye. Mikor legelőször halottam még nem igazán értettem, sőt sokáig csak nevettem rajta, aztán rájöttem milyen igaz. Sőt már-már ironikus, hogy mennyire igaz az emberekre – tettem hozzá egy pillanatnyi szünet után.
- Úgy, mint az ’Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek’ – mondta Alice, és közben elnevette magát azzal a tipikusan csengő vámpír nevetésével, amely olyan, mintha ezernyi kis harang csilingelne.
- Oké oké, de ha végig olvastad, tényleg pakolnunk kellene – szólaltam meg pár nevetéssel töltött perccel később.
- Igazad van – bólintott.
Ezután körülbelül öt perc alatt végignézte a könyvet, és addig én elkezdtem kipakolni az íróasztal fiókjait.
- Rendben, ezt egyszer majd még át kell bogarásznom. – emelte magasra a könyvecskét, aztán a kezembe nyomta – persze csak ha megengeded.
- Csak kérned kell – biztosítottam.
- Mellesleg, miért nem írtál egy éve semmit? – érdeklődött.
- Nem találtam olyan idézetet, amit érdemesnek találtam volna arra, hogy leírjam – persze ez csak a fél igazság, az egészhez hozzátartozik, hogy nem is kerestem.
- Aha, értem. Akkor én hozzálátok a ruháidhoz – mondta.
- Kösz Alice, hogy segítesz.
- Szívesen – válaszolt kicsit elkalandozva - Lenne még egy kérdésem – nézett fel a ruháim közül.
- Igen?
- Mibe pakolhatok?
- Ja, ezt el is felejtettem mondani – mosolyodtam el feledékenységemen - Az ágy alatti középső fiókban van egy nagy sporttáska.
- Az egyenruha saját vagy vissza kell adnod? – kérdezte.
- Saját, és a kasmír pulóverokat sajnálnám kidobni – vallottam be.
- Rendben, de hány ilyen pulóverod van? – fordult felém kissé megrökönyödve.
- Ha jól számolom kilenc: egy fekete, egy fehér, világos és sötétszürke, egy csokoládébarna, egy sötétkék, egy sötétzöld, meg egy halványbarack és végül egy piros – ahogy így soroltam rájöttem, mi a problémája. Kilenc azonos szabású pulóverről beszélünk.
- Szép kis gyűjtemény.
- Az ám.
Alice pillanatok alatt bepakolta a ruháim nagy részét, aztán elérkezett a pizsamáimhoz vagy nevezzük inkább őket alvásra kinevezett rongyoknak. Szinte diadalmasan tartotta fel az egyik régi kinyúlt pólómat.
- Úgy tűnik ezen a téren a te ízlésed is korrekcióra szorul.
- Annál a kinyúlt pólónál vannak sokkal szexibb darabjaim is, de egy sem kényelmesebb. Ráadásul te vagy a szobatársam után az első, aki látja – emlékeztettem a nem elhanyagolható részletre.
- Ez megnyugtató, de azért kíváncsi vagyok, mit értesz szexibb alatt – mosolyodott el cinkosan.
- Talán majd egyszer – mondtam.
- Mikor? – csapott le rám rögvest.
- Ezt nem látod a jövőben? – vágtam vissza.
- Nem, a jövőd nem mindig tiszta – válaszában némi sértettséget éreztem, mintha csak én tehetnék róla.
- Ez mit jelent?
Közben Alice végzett a szekrényemmel, én meg az íróasztalomból pakoltam ki, onnan meg a bőröndömbe. Aztán elkezdtem csomagolni az Apple laptopom és a hozzátartozó hangszórókat, amíg vártam Alice válaszát.
- Hát ez több okból is lehet, például, ha a közeljövőben találkoznál Nessivel, vagy Jacobbal, akkor az ilyen módon befolyásolná a jövöd, meg persze akkor sem látok semmit, ha még nem döntöttél vagy, ha valamiben tanácstalan vagy – magyarázott.
- Tehát ez nem jelent feltétlenül rosszat? – kérdeztem.
- Nem. Amúgy fantasztikus ez a dupla fenekű bőröndöd – váltott témát - Hol lehet ilyet szerezni?
- Fogalmam sincs, Mary-é volt. Azt hiszem szerette az ilyen dolgokat. Mondjuk szerintem túl sok krimit nézett, még azt is el tudom képzelni, hogy volt egy kis üldözési mániája. Nem kutattam át a cuccait, de gondolom, hogy az évek alatt szép kis hamis okmány gyűjteményt is felhalmozhatott. Bár voltak vicces dolgai is például a gombnyomásra cserélődő rendszámtábla.
- Olyat honnan szerzett? – Látni lehetett a szemein, hogy felkeltettem az érdeklődését.
- Az egyik bátyám ötlete volt a másik meg ért az autókhoz és együtt valahogy megvalósították. Ez volt a karácsonyi ajándékuk – mondtam.
- Lehet, hogy Rosalie is össze tudna hozni egy ilyet – gondolkodott el.
- A terveket elkérhetem – ajánlottam fel.
- Az nagyon jó lenne – hálálkodott Alice - Azzal el lenne foglalva egy darabig. Az pedig ha Rose el van foglalva mindenkinek felüdülés. Na de vissza a pakoláshoz, a szekrényed üres, az író asztalod és az ágy alatti fiókok is. Van még valami?
- A fürdőszobában még vannak dolgaim. – Közben el is indultam összeszedni őket.
- A CD–és rádió nem a tiéd? – szólt utánam a szobából.
- De, de azt itt hagyom – mondtam.
- Nem szereted a zenét – lepődött meg.
- Nem erről van szó, szeretem a zenét, csak ezt akkor vettem, amikor a szobatársamé bedöglött, ami egy kicsit az én hibám is volt. Ő meg kis zenefüggő pár órát sem bír ki nélküle, én meg nem akarom cserbenhagyni azzal, hogy elviszem. Persze ha tudná, hogy nem leszek itt, akkor hozna magával, de így – magyaráztam.
A fürdős cuccukat mind beledobtam egy piperetáskába azt meg rá a nyitott bőröndömre.
- Alice, segítenél bezárni? – Fölnéztem rá és tekintete nagyon sokatmondó volt, úgyhogy hozzátettem – Mit felejtettem el?
Alice mögém lépett, megfogta a vállam, és óvatosan a tükör felé fordított. Abban a pillanatban, amikor megláttam a tükörképem rájöttem mire gondolt Alice: nyomorúságos látványt nyújtottam. Az öltözékemről annyit, hogy egy futóra emlékeztettem a fekete melegítőmben, sportcipőmben és egy világoskék rövid ujjúban derekamon a melegítő fölsőmmel. Már csak egy üveg víz és egy mp4 hiányzott az összképhez. Mivel a sminkem tegnap vagy tegnapelőtt – már nem is tudom mikor - elfelejtettem lemosni a maradéka még mindig ott díszelgett a szememen - vagy inkább alatta - széles elmosódott fekete pacaként. Akármennyire is nem éreztem magamat fáradtnak, az meglátszott a bőrömön a kialvatlansággal együtt, így az még az átlagosnál is sápadtabb volt, az ajkaim meg cserepesek. A hajam összecsomósodott a hajlakk maradékától és bűzlött a füsttől, ráadásul nagyon sanszos volt, hogy reggel nem fürödtem, de még tegnap se.
- Oké Alice semmit sem kell mondanod, esküszöm, soha többé nem iszok ennyit, mielőtt összefutok egy gyilkos hajlamú vámpírral. – A hosszas sopánkodás helyett jobbnak láttam viccelődni egy kicsit a kinézetemen.
- Nyugi Bellát hoztam már rosszabb állapotból is szalonképes formába – nyugtatott meg - egyébként meg örülj annak, hogy nem ittál még többet.
- Hát igen akkor most még ennél is rosszabb formában pihenhetnék egy hűtőkamrában, és ha elképzelem, hogy néznék ki, akkor hálás lehetek a sorsnak, hogy „csak” úgy nézek ki, mint aki bedrogozott, kicsit túl sok töményt ivott és ezek után kocogás közben részegesen, szárnyalva összetalálkozott egy autó lökhárítójával.
- Edwardnak igaza van, hogy egy kicsit morbid humorod van – jegyezte meg Alice.
- Már próbálok leszokni pár éve, mivel Mary sem csípte túlságosan, de tudod nagyon nehéz. Amúgy már csak akkor jön elő, ha nagy rajtam a stressz – próbáltam kicsit szépíteni a dolgokon.
- Majd próbálom nem észrevenni. Szerintem az lenne a legjobb, ha letusolnál és megmosnád a hajad, meg mosd le a sminked is – tanácsolta, miközben a fürdő felé terelt - Addig én kiválasztok egy ruhát, aztán meg megcsinálom a hajad. Utána meg elmegyünk enni. Pontosabban csak te fogsz, enni én meg nézem – tette hozzá. Aztán kivette a piperecuccaimat a bőröndből, és a kezembe nyomta őket.
Bő húsz perc múlva már tisztán és illatosan hagytam el a fürdőt.
- Ez olyan jól esett – sóhajtottam.
- Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod mondani, de hát tudom én, mi kell neked, miután annyira leittad magad pénteken – szurkálódott.
- Kösz, hogy mindig felemlegeted, már éppen eléggé megbántam – forgattam a szemem.
- Szívesen és most egyébként is te kezdted. Mellesleg azt egyikünk sem érti, hogy hogyan szolgálhattak ki, bár Emmettnek volt néhány ötlete.
- Azokra inkább nem vagyok kíváncsi, amúgy csak nektek annyira nyilvánvaló, hogy hazudok, amikor azt mondom elmúltam 18 – hívtam fel a figyelmét erre az „apróságra” - Lehet egy kérdésem?
- Igen – bólintott beleegyezésként.
- Nektek az volt a szombati programotok, hogy kibeszéltétek, hogyan szolgálhattak ki a bárban alkoholos itallal, mikor még távolról sem vagyok nagykorú? – kérdeztem kritikusan.
- Inkább a hajnali program volt, de a többi stimmel. – Alice figyelmen kívül hagyta a kritikát.
- Nagyon unatkozhattatok – jegyeztem meg kicsit gúnyosan.
- El sem tudod képzelni mennyire, de most öltözz, még el akarok menni vásárolni is – figyelmeztetett.
- Vasárnap van – emlékeztettem.
- Valami ilyenkor is nyitva van, de most már tényleg öltözz, nekem meg addig telefonálnom kell – mondta Alice és közben kiment a folyosóra, még csak azt se tudtam mondani, vigyázzon nehogy észrevegyék, bár azt hiszem, ezt amúgy sem felejti el.
Félve pillantottam az Alice által összekészített ruha halom felé, miközben átgondoltam rajta mi van. Fekete csőszárú farmer, krémszínű pántnélküli top és balerina cipő, egy vékony aranyszínű horgolt sál és egy kis fekete táska. Összességében kifinomult, egyszerű és hétköznapra is tökéletes, de a kifinomultságában mégis van valami elegáns.
Na jó talán nem kéne ennyire félnem attól a halom ruhától, végül is csak az én ruhatáram állt a rendelkezésére (vagyis ebben reménykedem). Oké, bátorság… na jó nézzük csak a sötétkék majdnem fekete, csőszárú farmerom és az egyik kedvenc kétrészes felsőm, ami áll egy egyszerű passzos fehér trikóból és egy vékony majdnem átlátszó bő darabból, ami az egyik vállamat szabadon hagyja. Ja és még a kihagyhatatlan sötétkék gumis öv a derekamon. Mire felöltöztem Alice vissza is jött.
- Kösz Alice.
- Mit? – kérdezte meglepetten.
- Rosszabbra számítottam – jelentettem ki miközben a ruhámra mutattam – attól féltem, hogy kirámolsz valami ruhaboltot egy kis fidres-fodros koktél ruháért.
- Ó. Hol tartana a világ, ha már először ilyet tennék – mosolygott sokat sejtetően - Na jó had szárítsam meg a hajad.
- Oké Alice, de ne várj tőle sokat, eléggé kezelhetetlen - figyelmeztettem.
- Hallottam már ilyet. Elárulom akkor is sikerült.
- Miért is van olyan érzésem, hogy már előre tudod milyen lesz? – kérdeztem.
- Mert tudom – nevetett.
Tényleg tudta, a hajam rég nem állt ilyen jól és az a kevés smink, amit felrakott csodákat művelt.
- Kezdem úgy érezni magamat, mint egy szépségszalonban – mondtam mire megint csak nevetett.
- Imádom a hajad.
- Mit szeretsz rajta? – kérdeztem
- A színét, azt hiszem – gondolkozott el - Olyan szép színe van.
- Kösz Alice, de szerinted mi, inkább sötét arany vagy karamell szőke? – kértem ki a véleményét, hisz az ő szeme sokkal jobb az enyémnél.
- A határon van, ehhez még az én szemem sem elég jó. Bár szerintem nem egységes a színe és pont ez tetszik benne – mondta - Oké végeztem, kész vagy – jelentette ki büszkén.
- Alice még nincs cipőm.
- Ja igen. Nem tudtam dönteni. Három közül választhatsz: a kék magas sarkú szandálod, a fehér fatalpú papucsod vagy a kék-fehér balerina cipőd – sorolta a lehetőségeket.
- A balerina cipő, de hogyhogy nem tudtál dönteni? - kérdeztem
- Néha kiszámíthatatlan vagy, de azért sejtettem. Viszont meg akartam adni az esélyt a fehér magasnak is, mert én azt venném.
- De nem te fogsz benne menni - emlékeztettem- Tudom, tudom. Mondom csak meg akartam – az „akartam”-ot külön ki is hangsúlyozta – De most már tényleg induljunk.
Pakolás
(avagy elmúlt egy évem bőröndbe zárása)
Az iskola bejárata előtt megálltam és Alice-hez fordultam.
- Igazából nem lenne szabad idegeneket behozni az iskolába, mondjuk a szabályok arra valók, hogy megszegjük őket, de a mai nap valahogy mégsem az a nap, amikor szívesen magyarázkodnák az igazgatónál. – Nem akartam nyíltan kimondani, hogy kerülje a feltűnést és legyen halk, mintha ott sem lenne, hisz erről egy vámpírt figyelmeztetni mégiscsak fura, szóval inkább csak céloztam rá.
- Oké. Mintha itt se lennék – mondta, majd egy pillanatra a tekintete a távolba révedt, mielőtt visszanézett volna rám - Senki sem fog észre venni. Hidd el, én már csak tudom.
- Tudom Alice nálad jobban, senki sem tudhatja mi fog történni – hagytam rá.
Alice csak mosolygott azzal a hófehér tökéletes mosolyával, de igaza is lett. Tényleg nem vett észre minket senki. Amikor felértünk a szobám elé láttam, hogy nyitva van.
- Hoppá, ezt nyitva hagytam. Az utóbbi időben elég figyelmetlen vagyok – állapítottam meg a nyilvánvalót.
- Mármint az utóbbi egy évben? – kérdezett vissza Alice.
- Pontosan, valahogy nem vagyok a régi önmagam – magyaráztam, aztán gyorsan témát váltottam - de menjünk be, ha már azért jöttünk, hogy pakoljunk.
- Jó ötlet – értett egyet.
Kitártam az ajtót és beléptünk.
- Hát ez lenne az – mutattam körbe egy mozdulattal a szobámon.
Alice kicsit furán festett az én csöppnyi, semmiképp sem fényűzőnek mondható szobámban, aminek ráadásul csak a fele az enyém. Miután körbenézett megjelent egy kis alig látható fintor az arcán és én ennek hatására elkezdtem magyarázkodni.
- Igazából nem olyan kicsi, mint amilyennek tűnik, meg hát… meg lehet szokni a méretét, és könnyű, de főleg gyors kitakarítani… Meg hát ez mégiscsak valami kolesz féle, és ha ilyen szemmel nézünk rá, máris sokkal jobb fényben látjuk, ráadásul majdnem saját fürdőszobám van… Ez pedig akárhogyan is nézzük egy jó pont. – Azt hiszem Alice-nek feltűnt, hogy miatta magyarázkodom annyira, pontosabban a reakciója miatt, úgyhogy pontosította a szobám melyik hiányosságának köszönhettem azt a kis fintort.
- De hol a gardrób? – kérdezte bocsánatkérően.
- A ruhásszekrény – pontosítottam – mögötted van. – Közben az ujjammal jeleztem, hogy forduljon meg.
- Ez? – kérdezte kissé ijedten, és párhuzamosan azzal, hogy a hangja egy oktávval feljebbcsúszott az álla leesett.
- A fele.
Az álla még lejjebb zuhant, mikor észrevette mutató ujjával felnyomta és kicsit zavart vigyorgásba kezdett.
- Szépek a plakátjaid – mondta zavartan.
- Nem az enyémek, mind a szobatársamé – közöltem.
- Akkor szép az üres halványbarack falad. Igazán szép fal – mondta Alice teljesen komolyan, de amint befejezte nevetésben tört ki, és én is vele nevettem – Apropó szobatárs akkor így értetted előbb a majdnem saját fürdőt.
- Nagyjából. Két szobához tartozok egy fürdő – magyaráztam.
- Hát gondolom ez valami pozitívumféle, bár én nem látom annyira jónak – jegyezte meg.
- A szekrényre visszatérve pedig, akármennyire is kételkedsz benne elég a cuccaimnak. Tudod, ha egyenruhát hordasz…
- Egyenruha – szakított félbe - Na ne. Az egy átok. Ne is emlegesd, párszor volt már részem efféle terrorban, és ha rágondolok, kiráz a hideg.
- Kiráz a hideg? Egy vámpírt? – viccelődtem.
- Tudod hogy csak képletesen értettem.
- Persze. Amúgy nem olyan borzasztó. Nincsenek fodrok, rakott szoknák, térdzoknik, ortopéd cipők, sőt még nyakkendő sincs. Csak egy egyszerű fehér ing karcsúsított szabásvonallal, és egy V nyakú kasmír pulcsi télre.
- Kasmír? – lágyult el egy picit a hangja - Imádom a kasmírt, és a szabásvonalért pedig egy fél jó pont a tervezőnek. De hol van a szoknya?
- Ez a legjobb. Ugyanis nincs szoknya – mondtam.
- Hogy-hogy? – lepődött meg - Egyre jobban kezdem megszeretni ezt az egyenruhát.
- Oh… valójában van szoknya is – gondolkodtam el - de azt senki sem hordja mióta a tavalyi évtől kezdve az újítás jegyében, lehet farmert is hordani. A dolog pikantériája, hogy az igazgatónő kikötötte, hogy csak kéthetente lehet farmert mosni. Ezzel akart rákényszeríteni minket arra, hogy mégis a szoknyát hordjuk – magyaráztam a borzasztó szabályt.
- Hát ez szomorú, az összes jó pontot töröltem – mondta Alice, és közben elhúzta a szekrényem üveg ajtaját – Egy, kettő, három és négy. Hogy van akkor neked mégis négy farmerod? – kérdezte őszinte meglepettséggel a hangjában.
- Nézd meg őket jobban – mondtam és közben egyre szélesebb vigyor terült szét az arcomon.
- Várjunk csak, ez két-két egyforma farmer – állapította meg.
- Pontosan.
- Ki találta ezt ki? Az a csaj ember létére egy kis zseni. – Sosem értettem miért nem tudják a vámpírok egyszerűen csak díjazni az emberi kreativitást, még ha az említett vámpír a legjobb fajtából való is.
- Köszönöm szépen – mondtam.
- Te, hát ez pompás! – örvendezett - Ez azt jelenti, hogy több divat iránti vágy és remélhetőleg hozzá társuló érzék van benned, mint Bellában. Bár ebben kezdettől fogva reménykedtem a csini bulis összeállításodból kiindulva – jegyezte meg.
- Te láttad? – kérdeztem meglepetten.
- Úgy érted hogy a jövőben – egy pillanatra elbizonytalanodott Alice hangja, és nem tudtam eldönteni kérdezett vagy állított – Hát persze. Amilyen ritkán Nathe bárkit is megszólít – közben körbeforgatta a szemét, kicsit megingatta a fejét és még némi gúny is vegyült a hangjába, mintha csak azt mondaná „Nem értem, miért” - és én persze különösen nyitott vagyok az ilyen ritka alkalmakra – tette hozzá.
- Én meg azt nem értem Alice, hogy miért is álltam vele szóba. Ugyanis meg van a véleményem a bárban egyedül ücsörgőkről, akik fiatal lányokat szólítanak meg, főleg ha még vámpírok is. Mármint ne értsd félre – fogtam rögtön magyarázkodásba is - semmi bajom a vámpírokkal, főleg a hozzátok hasonlókkal, csak hát Mary igen kevés vámpírokról szóló történetének nagy százalékában ez volt a tanúság – mondtam.
- Mármint hogy így lettek vámpírok vagy netán desszertek? – kérdezte kertelés nélkül.
- Vegyes – mondtam.
- És az olyan borzasztó lenne? – Most is nyíltan kérdezett, talán már túlságosan nyíltan is.
- A desszert vagy a vámpírság? – kérdeztem vissza válasz helyett.
- Természetesen a vámpírság.
- Alice most félnem kellene? – ennél egy fokkal árnyaltabban is rákérdezhetett volna, vagy még jobb rá se kellett volna kérdeznie!
- Jaj nem dehogy – rázta meg a fejét - csak kicsit elkalandoztam. – Vagy inkább elragadtattad magad Alice? Tettem fel magamnak a kérdést.
- Azt válaszoljam, amit hallani szeretnél, vagy azt, amit gondolok? – kérdeztem őszintén, úgyis észrevenné, ha hazudnék.
- Honnan tudnád, mit szeretnék hallani? – érdeklődött.
- Hát kell egy vásárló társ nem? – ütöttem el a választ.
- Átváltoztatni valakit csak azért, hogy legyen kivel vásárolgatni - hangjában volt némi színlelt felháborodás azért gondolom, hogy színlelt, mert a végére elnevette magát – ilyen kegyetlennek nézel engem.
A legjobb az ilyen dolgokat elviccelni, mármint ha arról faggatnak akarsz e vámpír lenni és a válaszod nem, de nem akarod megsérteni a kis duracell nyuszit.
Már éppen akartam mondani, hogy dehogy Alice, amikor hírtelen fölpattant és rávetette magát a polcomon leges leghátuljára elrejtett könyvre. Az én saját eltitkolt bordó bársonykötéses, bordó selyemszalaggal átkötött könyvemre, amiről legszűkebb családi körömön kívül (értsd bátyáim és Mary, mert tőle kaptam és a bátyáim is csak azért, mert nekik is volt valami hasonló) senki sem tudott.
- Te naplót írsz! Imádom a naplókat – örvendezett, ma már sokadszor.
- Nem napló! – vágtam rá és utána vetettem magam, bár tudtam, hogy teljesen esélytelen próbálkozás megpróbálni elvenni Alice-től. Tényleg az volt. Pont időben lépett egy kicsit jobbra ahhoz, hogy helyette a tükör felé essek és pont időben kapott el ahhoz, hogy ne Carlisle kezei alatt végezzem a sürgősségin. Ezzel majdnem egy időben pedig megfogott a bal kezével valahogy úgy, hogy moccanni se bírjak, de ne is fájjon.
- Alice engedj el – nyöszörögtem
- Ha megígéred, hogy elolvashatom. – mondta, közben vadul mosolygott.
- Értsd meg Alice, hogy nem napló – bizonygattam az igazam.
Ezután végre elengedett és ezzel egy időben lerogyott az ágyra és a világ legbánatosabb képét vágta. Sejtettem, hogy csak egy trükk, de nem bírtam volna sokáig nézni a fancsali képét, úgyhogy muszáj volt megkérdeznem mi a baja.
- Drága Alice, mi a baj?
- Nem szeretsz eléggé ahhoz, hogy megoszd velem a titkaidat és még rám is támadtál. – Próbálta a lehető legsírósabb hangot kipréselni a torkán, amit valaha csak hallottam, még szipogott is közben.
- Drága Alice-em, egy nincsenek benne titkok, mivel nem napló. Kettő, ha veled megosztom, a végén még Edward is megtudja. Attól meg mentsen meg az ég már így is elég furának tart, pláne ha még az én édes kis titkaimat is ismerné, de még egyszer mondom titkok nincsenek benne. Három, abban a nagy támadásban, amit ellened követtem el, az egyetlen, ami veszélyben volt, az én voltam, meg talán a tükör, de mond, mivel engesztelhetnélek ki Alice? – adtam elő a kiengesztelő szövegemet.
- Hát első lépésként megmondhatnád, hogy mi az, ha nem napló. Aztán második lépésként megengedhetnéd, hogy belenézzek. Utána harmadik lépésként pedig eldönthetném, hogy sikerült-e kiengesztelned – sorolta a kívánságait egyre lelkesebben.
- Ez lelki terror Alice! Ugye tudod? – mondtam színlelt felháborodással a hangomban.
- Ki mondta, hogy nem az? – kérdezte rám villantva a vakító mosolyát.
- Ezt most költői kérdésnek veszem, de mivel nem bírom tovább nézni azt a fancsali képed, ezért első lépésként elmondom, hogy ez egy idézetes könyv. Aztán második lépésként megengedem, hogy belenézz – magyaráztam, majd rá kérdeztem - Most boldog vagy?
- Talán. De hogy-hogy idézetes könyv? – érdeklődött.
- Mary-től kaptam, és ő eredetileg tényleg naplónak szánta, csakhogy én nem akartam naplót írni. Volt ugyanis egy hagyománya, amint valaki megtanult írni, kapott egy hasonló könyvecskét – magyaráztam el a hagyományunkat.
- Mindenki? Tehát a bátyáid is – állapította meg.
- Igen. Mary úgy gondolta fontos a naplóírás, mert ha leírod az összes jó dolgot, ami veled történt és ezek után valamikor szomorú vagy és netán úgy érzed, hogy semmi értelme élned akkor a naplód majd emlékeztet arra, hogy mennyire rosszul is érzed.
- A tökéletes recept totális végelkeseredés ellen – jegyezte meg könnyedebben, mint ahogy az a témához illene.
- Szerintem inkább arra a tökéletes recept, hogy elkerülje azt a kellemetlen helyzetet, hogy egy depis napon eléálljak azzal a kéréssel, hogy változtasson át, vagy hogy a fiúk egy hasonló depis napon bármilyen hülyeséget csináljanak - fogalmaztam kissé talán túl nyersen és ridegen.
- Ezt pontosan hogy érted, mármint a fiús részt? – kérdezte összezavarodva, amit először nem igazán értettem, aztán beugrott.
- Egyrészt ők nem tudták a titkát – Alice arckifejezése elárulta, hogy erről fogalma sem volt - másrészt óvott minket a hallhatatlanságtól és a vele járó következményektől, de ha esetleg valami történt volna, nem hagyta volna őket meghalni.
- Megértem, de azt még nem, hogy miért nem írtál naplót. Féltél, hogy így, hogy ismered a miértjét, elveszíti a varázsát? – találgatott.
- Nem, nem ezért – mondtam.
- Hanem? – fordult felém kérdőn.
- Egy, mert nem éreztem szükségét ilyen „boldog-életem-van” típusú megerősítésnek. Kettő, ha az egyes nem jönne be, akkor én a fiúknál ügyesebb lennék, mert semmiképpen sem akarnák egy örökkévalóságon úszni a bánatomban – valószínűleg megint túlontúl nyers voltam, mivel kicsit ijedtnek láttam az arcát, úgyhogy hozzátettem – bár annak, hogy az egyes eset nem jön be rettentő kicsi az esélye, és a kettes csak a teljesség kedvéért tartozik a dologhoz. Végül pedig a hármas, ha esetleg mégis az örökkévalóságon keresztül akarnék úszni a bánatban, akkor sem Mary-t kérném meg rá, hogy segítsen – adtam meg a válaszokat.
- Ismersz más vámpírt is? – érdeklődött.
- Péntek előtt-ig csak Mary-t ismertem, de bíztam annyira magamban, hogy elhiggyem, hogy tudnék mást is találni, ha nagyon akarnák – mondtam.
- Értem, de azt még mindig nem mondtad el, hogy miért idézetek – terelte más, biztonságosabb vizekre a beszélgetésünk Alice.
- Mindeni ki irt valamit, bár később a bátyáimnál a meghódított és a még meghódításra váró lányok jegyzéke, vagy vásárlási lista vagy jegyzetfüzet, vagy tudom is én mi lett – gondolkodtam el egy pillanatra – Mondjuk, Thomas esetében nem szeretném tudni – tettem hozzá - Na mindegy Mary azt mondta, ha nem naplót írok, akkor írjak valami mást, így jöttek az idézetek.
Alice közben kinyitotta a könyvecskét és elkezdte lapozgatni.
- ’Ha virágos az út, ne kérdezd hová visz’ Anatal France ez olyan szép – olvasta fel.
- Szerintem is – mosolyodtam el - Ez az egyik kedvencem.
- ’Minden állat egyenlő, de vannak olyanok, akik egyenlőbbek a többieknél’ ez pedig az Állatfarmból van – állapította meg.
- Igen – bólintottam - a kötelezőolvasmányos korszakom eredménye. Mikor legelőször halottam még nem igazán értettem, sőt sokáig csak nevettem rajta, aztán rájöttem milyen igaz. Sőt már-már ironikus, hogy mennyire igaz az emberekre – tettem hozzá egy pillanatnyi szünet után.
- Úgy, mint az ’Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek’ – mondta Alice, és közben elnevette magát azzal a tipikusan csengő vámpír nevetésével, amely olyan, mintha ezernyi kis harang csilingelne.
- Oké oké, de ha végig olvastad, tényleg pakolnunk kellene – szólaltam meg pár nevetéssel töltött perccel később.
- Igazad van – bólintott.
Ezután körülbelül öt perc alatt végignézte a könyvet, és addig én elkezdtem kipakolni az íróasztal fiókjait.
- Rendben, ezt egyszer majd még át kell bogarásznom. – emelte magasra a könyvecskét, aztán a kezembe nyomta – persze csak ha megengeded.
- Csak kérned kell – biztosítottam.
- Mellesleg, miért nem írtál egy éve semmit? – érdeklődött.
- Nem találtam olyan idézetet, amit érdemesnek találtam volna arra, hogy leírjam – persze ez csak a fél igazság, az egészhez hozzátartozik, hogy nem is kerestem.
- Aha, értem. Akkor én hozzálátok a ruháidhoz – mondta.
- Kösz Alice, hogy segítesz.
- Szívesen – válaszolt kicsit elkalandozva - Lenne még egy kérdésem – nézett fel a ruháim közül.
- Igen?
- Mibe pakolhatok?
- Ja, ezt el is felejtettem mondani – mosolyodtam el feledékenységemen - Az ágy alatti középső fiókban van egy nagy sporttáska.
- Az egyenruha saját vagy vissza kell adnod? – kérdezte.
- Saját, és a kasmír pulóverokat sajnálnám kidobni – vallottam be.
- Rendben, de hány ilyen pulóverod van? – fordult felém kissé megrökönyödve.
- Ha jól számolom kilenc: egy fekete, egy fehér, világos és sötétszürke, egy csokoládébarna, egy sötétkék, egy sötétzöld, meg egy halványbarack és végül egy piros – ahogy így soroltam rájöttem, mi a problémája. Kilenc azonos szabású pulóverről beszélünk.
- Szép kis gyűjtemény.
- Az ám.
Alice pillanatok alatt bepakolta a ruháim nagy részét, aztán elérkezett a pizsamáimhoz vagy nevezzük inkább őket alvásra kinevezett rongyoknak. Szinte diadalmasan tartotta fel az egyik régi kinyúlt pólómat.
- Úgy tűnik ezen a téren a te ízlésed is korrekcióra szorul.
- Annál a kinyúlt pólónál vannak sokkal szexibb darabjaim is, de egy sem kényelmesebb. Ráadásul te vagy a szobatársam után az első, aki látja – emlékeztettem a nem elhanyagolható részletre.
- Ez megnyugtató, de azért kíváncsi vagyok, mit értesz szexibb alatt – mosolyodott el cinkosan.
- Talán majd egyszer – mondtam.
- Mikor? – csapott le rám rögvest.
- Ezt nem látod a jövőben? – vágtam vissza.
- Nem, a jövőd nem mindig tiszta – válaszában némi sértettséget éreztem, mintha csak én tehetnék róla.
- Ez mit jelent?
Közben Alice végzett a szekrényemmel, én meg az íróasztalomból pakoltam ki, onnan meg a bőröndömbe. Aztán elkezdtem csomagolni az Apple laptopom és a hozzátartozó hangszórókat, amíg vártam Alice válaszát.
- Hát ez több okból is lehet, például, ha a közeljövőben találkoznál Nessivel, vagy Jacobbal, akkor az ilyen módon befolyásolná a jövöd, meg persze akkor sem látok semmit, ha még nem döntöttél vagy, ha valamiben tanácstalan vagy – magyarázott.
- Tehát ez nem jelent feltétlenül rosszat? – kérdeztem.
- Nem. Amúgy fantasztikus ez a dupla fenekű bőröndöd – váltott témát - Hol lehet ilyet szerezni?
- Fogalmam sincs, Mary-é volt. Azt hiszem szerette az ilyen dolgokat. Mondjuk szerintem túl sok krimit nézett, még azt is el tudom képzelni, hogy volt egy kis üldözési mániája. Nem kutattam át a cuccait, de gondolom, hogy az évek alatt szép kis hamis okmány gyűjteményt is felhalmozhatott. Bár voltak vicces dolgai is például a gombnyomásra cserélődő rendszámtábla.
- Olyat honnan szerzett? – Látni lehetett a szemein, hogy felkeltettem az érdeklődését.
- Az egyik bátyám ötlete volt a másik meg ért az autókhoz és együtt valahogy megvalósították. Ez volt a karácsonyi ajándékuk – mondtam.
- Lehet, hogy Rosalie is össze tudna hozni egy ilyet – gondolkodott el.
- A terveket elkérhetem – ajánlottam fel.
- Az nagyon jó lenne – hálálkodott Alice - Azzal el lenne foglalva egy darabig. Az pedig ha Rose el van foglalva mindenkinek felüdülés. Na de vissza a pakoláshoz, a szekrényed üres, az író asztalod és az ágy alatti fiókok is. Van még valami?
- A fürdőszobában még vannak dolgaim. – Közben el is indultam összeszedni őket.
- A CD–és rádió nem a tiéd? – szólt utánam a szobából.
- De, de azt itt hagyom – mondtam.
- Nem szereted a zenét – lepődött meg.
- Nem erről van szó, szeretem a zenét, csak ezt akkor vettem, amikor a szobatársamé bedöglött, ami egy kicsit az én hibám is volt. Ő meg kis zenefüggő pár órát sem bír ki nélküle, én meg nem akarom cserbenhagyni azzal, hogy elviszem. Persze ha tudná, hogy nem leszek itt, akkor hozna magával, de így – magyaráztam.
A fürdős cuccukat mind beledobtam egy piperetáskába azt meg rá a nyitott bőröndömre.
- Alice, segítenél bezárni? – Fölnéztem rá és tekintete nagyon sokatmondó volt, úgyhogy hozzátettem – Mit felejtettem el?
Alice mögém lépett, megfogta a vállam, és óvatosan a tükör felé fordított. Abban a pillanatban, amikor megláttam a tükörképem rájöttem mire gondolt Alice: nyomorúságos látványt nyújtottam. Az öltözékemről annyit, hogy egy futóra emlékeztettem a fekete melegítőmben, sportcipőmben és egy világoskék rövid ujjúban derekamon a melegítő fölsőmmel. Már csak egy üveg víz és egy mp4 hiányzott az összképhez. Mivel a sminkem tegnap vagy tegnapelőtt – már nem is tudom mikor - elfelejtettem lemosni a maradéka még mindig ott díszelgett a szememen - vagy inkább alatta - széles elmosódott fekete pacaként. Akármennyire is nem éreztem magamat fáradtnak, az meglátszott a bőrömön a kialvatlansággal együtt, így az még az átlagosnál is sápadtabb volt, az ajkaim meg cserepesek. A hajam összecsomósodott a hajlakk maradékától és bűzlött a füsttől, ráadásul nagyon sanszos volt, hogy reggel nem fürödtem, de még tegnap se.
- Oké Alice semmit sem kell mondanod, esküszöm, soha többé nem iszok ennyit, mielőtt összefutok egy gyilkos hajlamú vámpírral. – A hosszas sopánkodás helyett jobbnak láttam viccelődni egy kicsit a kinézetemen.
- Nyugi Bellát hoztam már rosszabb állapotból is szalonképes formába – nyugtatott meg - egyébként meg örülj annak, hogy nem ittál még többet.
- Hát igen akkor most még ennél is rosszabb formában pihenhetnék egy hűtőkamrában, és ha elképzelem, hogy néznék ki, akkor hálás lehetek a sorsnak, hogy „csak” úgy nézek ki, mint aki bedrogozott, kicsit túl sok töményt ivott és ezek után kocogás közben részegesen, szárnyalva összetalálkozott egy autó lökhárítójával.
- Edwardnak igaza van, hogy egy kicsit morbid humorod van – jegyezte meg Alice.
- Már próbálok leszokni pár éve, mivel Mary sem csípte túlságosan, de tudod nagyon nehéz. Amúgy már csak akkor jön elő, ha nagy rajtam a stressz – próbáltam kicsit szépíteni a dolgokon.
- Majd próbálom nem észrevenni. Szerintem az lenne a legjobb, ha letusolnál és megmosnád a hajad, meg mosd le a sminked is – tanácsolta, miközben a fürdő felé terelt - Addig én kiválasztok egy ruhát, aztán meg megcsinálom a hajad. Utána meg elmegyünk enni. Pontosabban csak te fogsz, enni én meg nézem – tette hozzá. Aztán kivette a piperecuccaimat a bőröndből, és a kezembe nyomta őket.
Bő húsz perc múlva már tisztán és illatosan hagytam el a fürdőt.
- Ez olyan jól esett – sóhajtottam.
- Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod mondani, de hát tudom én, mi kell neked, miután annyira leittad magad pénteken – szurkálódott.
- Kösz, hogy mindig felemlegeted, már éppen eléggé megbántam – forgattam a szemem.
- Szívesen és most egyébként is te kezdted. Mellesleg azt egyikünk sem érti, hogy hogyan szolgálhattak ki, bár Emmettnek volt néhány ötlete.
- Azokra inkább nem vagyok kíváncsi, amúgy csak nektek annyira nyilvánvaló, hogy hazudok, amikor azt mondom elmúltam 18 – hívtam fel a figyelmét erre az „apróságra” - Lehet egy kérdésem?
- Igen – bólintott beleegyezésként.
- Nektek az volt a szombati programotok, hogy kibeszéltétek, hogyan szolgálhattak ki a bárban alkoholos itallal, mikor még távolról sem vagyok nagykorú? – kérdeztem kritikusan.
- Inkább a hajnali program volt, de a többi stimmel. – Alice figyelmen kívül hagyta a kritikát.
- Nagyon unatkozhattatok – jegyeztem meg kicsit gúnyosan.
- El sem tudod képzelni mennyire, de most öltözz, még el akarok menni vásárolni is – figyelmeztetett.
- Vasárnap van – emlékeztettem.
- Valami ilyenkor is nyitva van, de most már tényleg öltözz, nekem meg addig telefonálnom kell – mondta Alice és közben kiment a folyosóra, még csak azt se tudtam mondani, vigyázzon nehogy észrevegyék, bár azt hiszem, ezt amúgy sem felejti el.
Félve pillantottam az Alice által összekészített ruha halom felé, miközben átgondoltam rajta mi van. Fekete csőszárú farmer, krémszínű pántnélküli top és balerina cipő, egy vékony aranyszínű horgolt sál és egy kis fekete táska. Összességében kifinomult, egyszerű és hétköznapra is tökéletes, de a kifinomultságában mégis van valami elegáns.
Na jó talán nem kéne ennyire félnem attól a halom ruhától, végül is csak az én ruhatáram állt a rendelkezésére (vagyis ebben reménykedem). Oké, bátorság… na jó nézzük csak a sötétkék majdnem fekete, csőszárú farmerom és az egyik kedvenc kétrészes felsőm, ami áll egy egyszerű passzos fehér trikóból és egy vékony majdnem átlátszó bő darabból, ami az egyik vállamat szabadon hagyja. Ja és még a kihagyhatatlan sötétkék gumis öv a derekamon. Mire felöltöztem Alice vissza is jött.
- Kösz Alice.
- Mit? – kérdezte meglepetten.
- Rosszabbra számítottam – jelentettem ki miközben a ruhámra mutattam – attól féltem, hogy kirámolsz valami ruhaboltot egy kis fidres-fodros koktél ruháért.
- Ó. Hol tartana a világ, ha már először ilyet tennék – mosolygott sokat sejtetően - Na jó had szárítsam meg a hajad.
- Oké Alice, de ne várj tőle sokat, eléggé kezelhetetlen - figyelmeztettem.
- Hallottam már ilyet. Elárulom akkor is sikerült.
- Miért is van olyan érzésem, hogy már előre tudod milyen lesz? – kérdeztem.
- Mert tudom – nevetett.
Tényleg tudta, a hajam rég nem állt ilyen jól és az a kevés smink, amit felrakott csodákat művelt.
- Kezdem úgy érezni magamat, mint egy szépségszalonban – mondtam mire megint csak nevetett.
- Imádom a hajad.
- Mit szeretsz rajta? – kérdeztem
- A színét, azt hiszem – gondolkozott el - Olyan szép színe van.
- Kösz Alice, de szerinted mi, inkább sötét arany vagy karamell szőke? – kértem ki a véleményét, hisz az ő szeme sokkal jobb az enyémnél.
- A határon van, ehhez még az én szemem sem elég jó. Bár szerintem nem egységes a színe és pont ez tetszik benne – mondta - Oké végeztem, kész vagy – jelentette ki büszkén.
- Alice még nincs cipőm.
- Ja igen. Nem tudtam dönteni. Három közül választhatsz: a kék magas sarkú szandálod, a fehér fatalpú papucsod vagy a kék-fehér balerina cipőd – sorolta a lehetőségeket.
- A balerina cipő, de hogyhogy nem tudtál dönteni? - kérdeztem
- Néha kiszámíthatatlan vagy, de azért sejtettem. Viszont meg akartam adni az esélyt a fehér magasnak is, mert én azt venném.
- De nem te fogsz benne menni - emlékeztettem- Tudom, tudom. Mondom csak meg akartam – az „akartam”-ot külön ki is hangsúlyozta – De most már tényleg induljunk.
sziia.
VálaszTörlésnagyon jó lett ( mint mindig :) )
kövit de gyorsan!!!4