Sziasztok végre fenn van a következő fejezet. Nincs sok hozzáfűznivalóm, talán csak annyi, hogy egész hosszú lett és, hogy jó olvasást kívánjak.
Üdv: Bee
11. fejezet
Hosszú éjszaka
(De rossz az, aki rosszra gondol)
Ebéd után a napsütés miatt inkább a mélygarázson keresztül jutottunk el az autóhoz. Az út Vancouverből Hope-ba körül-belül 160 km tehát az út, ha valaki betartja a sebesség korlá-tozást bő két órát vesz igénybe. Szóval Alice-nek csak szűk egyre van szüksége. Tehát mivel most három óra van, négyre biztosan visszaérünk, és a futár a bankkártyámmal csak 6 körül érkezik, azaz még lesz két órám Alice-szel összezárva, és ez a két óra maga lesz a pokol, ha hagyom Alice-t tovább kérdezősködni. Azt még fél nap alatt is leszűrtem, hogy olyan mintha egyszer felhúzták volna, és azóta sose merül le. Már így is többet tud arról a képességnek nevezett átokról, mint bárki más, ha így folytatja, hamarosan előkerülnek az exeim, az óvodás barátnőim meg a későbbiek, a tanáraim, a népsze-rűségem, a pompon lány karrierem, a diákelnökségem. Tehát összefoglalva a múltam azon része, ami miatt ebbe az esős, hideg Kanadai városkába költöztem. És hogy miért éppen ide? A válasz egyszerű volt, valamikor. Akkortájt, amikor ezt a kérdést először tettem fel magamnak, és mikor mások meg-rökönyödve tervem hallatán, ezt kérdezték. Nekik azt vála-szoltam, hogy mert a városka neve Hope, azaz remény, és nekem pont erre van szükségem. Magamnak hozzátettem, hogy mert rohadt messze van a régi életemtől. Nem csak ki-lométerben mérve. De mára ez a két kis kifogás eléggé értel-metlennek bizonyult, és még magamnak sem vallottam be az igazi okot egészen mostanáig. Pontosabban ma hajnalig, ami-kor megláttam Siegfridet. Nem is ő maga jelentett számomra valamit, hanem az, amit jelképezett a mivolta. Ez a vámpír teljesen különbözött attól, akit én hosszú évek alatt megis-mertem, aztán pillanatok alatt elveszítettem, de a hasonlóság mégis tagadhatatlan. A vámpír, az vámpír, és ez nem változik meg soha. Ez a mondás hosszú évek alatt belém ivódott, Mary akkor mondta ezt, ha úgy érezte, túlságosan is ember-ként tekintek rá. Akkor nem értettem, mára kezdem megérte-ni. Persze ahhoz, hogy azt mondhassam teljesen értem, nem-csak olyanokkal kellene találkoznom, mint Cullenék, hanem olyanokkal, mint Siegfrid. Ebben az esetben nem lenne túl hosszú az életem. Tehát egy másik mondás is beigazolódott: a tudatlanság életet ment. Régen ezt se értettem, csak dühí-tett. Ez volt a magyarázat arra, hogy Mary, miért nem mond semmi konkrétat sem a vámpírokról, sem magáról. Mondjuk a teljes tudatlanság, ma hajnalban nem segített volna túl so-kat, de biztos vagyok abban, ha az életem a kezdetektől fogva másként alakul (értsd úgy vámpírmentesen) a ma hajnalra nem kerül sor. Persze akármilyen egyszerű is lenne, nem fog-hatom rá Mary-re a hibákat az életemben, mert ez csakis az én hibám volt. Én jöttem ide ebbe a távoli kis városkába ab-ban a reményben, hogy új életet kezdhetek, egy vámpírmen-teset, ahol nem sajnálnak a múltamért, ahol más lehetek. Más, nem az, aki valójában, megint átverni a körülöttem élőket. Kitalálni egy olyan múltat, ami pár évig tartható. Aztán gon-dolom, ha megint összecsapnának a fejem fölött a hullámok tovább mennék egy másik városba, ahol egy új múlttal foly-tatnám. Abban bíztam, hogy ezt így is lehet csinálni. Siegfrid kapcsán jöttem rá, hogy ez egy óriási tévedés volt. Úgy él-tem, mint ahogy Mary-től láttam. Ha a dolgok úgy alakultak mindig elköltözött, de ez hosszú távon nem embernek való élet. Neki meg volt rá az oka, de nekem nem. Én csak gyáva voltam, féltem szembenézni a problémáimmal így hát elme-nekültem. Nem vált be. A problémák még, ha más formában is, de megtalálnak. A legegyszerűbb az lenne, ha Cullenék kivinnének a Vancouveri repülőtérre és felraknának az első Ausztráliába menő járatra. A világ túlsó felén talán még Siegfrid se keresne. Egyszerű lenne nekik, és nekem is. Ha megteszik, nem fogok ellenkezni, de ha rajtam múlik, akkor most nem fogok elmenekülni, nem hajszolom magam újabb hazugságokba, már így is túl sok van az életemben. Ha mást nem is, ezt megígérem magamnak. Nincs több menekülés, már megjöttem belőle. Megpróbálok olyan lenni, mint régen, harcos. Régen jellememnek erre a kis szeletére büszke is vol-tam, soha nem hagytam magam legyőzni. Amire kevésbé voltam büszke az a bosszúállás. Mindig bosszút álltam, kíno-san ügyelve arra, hogy csak azon, aki megérdemelte. Egyet-len egy kivétel volt, Mary balesete, ami biztos, hogy gyilkos-ság volt, de ebben az ügyben a helyzetem reménytelen. Sok-kal tartozom Mary-nek, de ez a bosszú az életembe kerülne és ezt, ő sem várná el tőlem.
Furcsa, hogy ezt így végig tudtam gondolni magamban, anél-kül, hogy Alice megzavart volna. Csak az rántott ki gondola-taimból, hogy megálltunk. Ezt majd meg kell köszönnöm Alice-nek.
- Ez gyors volt – mondtam az órára pillantva
- Pontosan 56 perc 37 másodperc, indulástól érkezésig - kö-zölte.
- Amúgy köszönöm.
- Mit is? – kérdezte tanácstalanul.
- Azt, hogy egész úton békén hagytál – mondtam.
- Mondtam, hogy az lesz az utolsó kérdésem, miért ájultál el – emlékeztetett.
- Igen, csak nehéz volt elhinni. – mondtam kissé gúnyosan és erre ő elnevette magát.
- Ennyire rossznak ismersz? – kérdezte inkább viccből, mint-sem komolyan – Egyébként gondoltam rád fér egy kis pihe-nés.
- Jólesett, és ha jól számolom, még van két óránk - állapítot-tam meg.
- Csak egy. Az a Landon, vagy hogy is hívják, pár percen belül fölhív, hogy a kártyád hamarabb elkészült, és már ötre itt lenne vele a futár – közölte velem szárazon.
- Az jó.
- Biztosan megbízható? – érdeklődött - Csodatévő lehet, ha ilyen gyorsan ideér – tette hozzá gúnyosan.
- Megbízható igen. Csodatévő nem – jelentettem ki, figyel-men kívül hagyva az ércelődését - Észak Amerika legtöbb nagy városába vannak emberei így Vancouverben is. Sőt azt hiszem még Mexico-ban és Rio-ban is. Maximum az a csoda, hogy még él, és nem bukott le – mondtam.
- Mit szeretnél csinálni abban az egy órában? – váltott témát Alice.
Épp, mikor válaszolni akartam csörrent meg a mobilom. Alice-nek persze most is igaza lett, Landon hívott.
- Igazad lett. Megint – jegyeztem meg halkan, miután letet-tem a telefont.
- Előbbi kérdésedre – folytattam - Mivel elborult elmehet-nénk sétálni, ha van kedved. Jó lenne egy kicsit kiszellőztetni a fejem.
- Rendben – egyezett bele Alice.
Alice csak egyetlen egy kérdést tett fel, amíg sétáltunk és az is inkább csak udvariassági kérdés volt. Megkérdezte mi-lyennek találom Hope-ot, Reno-hoz képest. Azt válaszoltam, hogy borúsnak, hidegnek és esősnek, de mivel egyik sem zavar igazán, ezért semmi bajom vele.
Öt előtt tíz perccel vissza is értünk a St. Johannába. Ötkor csörgött a vezetékes telefon.
- Miss. Carter, itt az igazgatónő. Az irodámban vár egy láto-gató önre – hallottam meg az ismerős női hangot a telfonban.
- Köszönöm, megyek – mondtam, majd letettem a telefont kicsivel az igazgatónő után.
Betettem a táskámba néhány köteg pénzt és lementem az iro-dába. Kopogtam.
- Jöjjön csak Miss. Carter – szólt ki.
- Jó napot – köszöntem, amikor beléptem.
Az igazgatónővel szemben az egyik bőr fotelban egy 25 év körüli csinos magas szőke nő ült. A D&G szemüvegét rögtön kiszúrtam (fogadni mernék, hogy a legújabb kollekcióból volt) a ruhái divatosak, de olyanok, amik nem túl kihívóak. Ha az utcán látnám, fel sem tűnne, de gondolom pont ez a cél.
- Hello Alyssa Devon vagyok – mutatkozott be, majd kezet nyújtott - Nem tudom a főnököm említette-e.
- Elisabeth Carter – kezet fogtunk.
- Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha a tárgyalóban folytatnák. Nekem még van egy kis papírmunkám – szólalt meg az igaz-gatónő. Ez nála annyit tesz, nem szeretné tudni, és nem is érdekli, miről van szó. Kinyitotta az ajtót és beterelt minket a másik szobába, és ránk csukta a hangszigetelt ajtót.
Leültünk két fotelba.
- Tehát a bankkártya Elisabeth Thompson névre – mondta a nő és átnyújtott egy borítékot – A papírok a számláról, és a pinkód is a borítékban van.
- Köszönöm. – Kivettem a borítékból és megnéztem a tökéle-tes, új, plasztik kártyácskát. – Mennyi is lesz?
- Amerikai vagy kanadai dollárban? – hangja és stílusa prof-izmusra utalt.
- Amerikai – feleltem.
Megfordította a borítékot és ráírt egy árat. Persze szép kerek szám, mint mindig. Kiszámoltam neki a pénzt.
- És köszönöm még egyszer – tettem hozzá befejezésképp.
- Mi köszönjük, hogy megint minket választott – hadarta el egy erőltetett mosoly kíséretében, közben a borítékot a tás-kámba süllyesztettem.
- Viszlát – felkeltem és elindultam az ajtó felé. Már a kilin-csért nyúltam, amikor meghallottam a hangját.
- Várj… - szólt utánam, aztán félve folytatta – ha megfogad-nál egy tanácsot… – elhallgatott, anélkül, hogy befejezte vol-na a mondatot.
- Tessék – fordultam vissza meglepetten. Ez a megnyilvánu-lása nem illett bele a róla alkotott képbe, hisz inkább tűnt esetlen kamaszlánynak, mint érett, határozott nőnek.
- Elnézést az előbbiért, ez nem az én dolgom – váltott vissza a hivatalos hangnemre.
- Nem baj – akaratlanul is mélyet sóhajtottam - Elég sok ta-nácsot kaptam. Már megszoktam – jegyeztem meg talán ki-csit gúnyosabban a kelleténél.
- Sajnálom – szabadkozott.
- Nem kell. Eddig a legtöbből, bár néha kicsit későn… –akadtam meg - túl későn, de tanultam.
- Vigyázz az ilyen Landon félékkel. Tudom, hogy megy az ilyen. A milliárdos anyuci és apuci kicsi lánya, rossz társa-ságba kerül, aztán lóg a suliból, az egyik haverja meg hamis-igazolásokat gyárt. A jegyei leromlanak, a szívszerelmét meg nem csípik a szülei. Ezért bedugják egy ilyen jó nevű, mé-regdrága magániskolába, jó távol az ártó barátoktól. A kis-csajnak elege lesz, és eldönti, hogy megszökik. Talán még a barátja is segít neki, de hogy a rendőrség ne találja meg, új iratok kellenek. Tudom, te csak egy bankkártyát kértél, de biztos, hogy valahol már készül a többi is, csak nem akarod mindet apuci ügyvédjénél csináltatni, nehogy legyen benne egy kis jóérzés, és elárulja apucinak – a szavak csak úgy dől-tek belőle. A profizmus végleg elveszett. A nőt percről percre egyre fiatalabbnak és keserűbbnek éreztem - Elárulom nincs benne jóérzés. Aztán meglépsz, és innentől kezdve a történet sokféleképpen alakulhatna, és nem úgy, ahogy te elképzelted. – halt el a hangja és nyelt egy nagyot, mitha csak gombóc lett volna a torkában.
- Egyet jegyezz meg – folyatta lélegzetvételnyi szünet után - ha megszöksz innen a várható átlagéletkorod húsz év alá csökken. Ha „szerencséd” van a szüleid szolnak Landonnak, hogy eltűntél. Ő azután nagy valószínűséggel megtalál és nem, nem szól apucinak. Helyette, megrendezi a halálodat és végül, úgy végzed, mint én, futárként – hangja a végére meg-keményedett. Nem bicsaklott meg, mint ahogy az várható lett volna.
- És gondolom ez még a jobbik vég – tettem hozzá.
- Attól függ – kezdet visszanyerni a profizmusát.
- Én nem így fogom végezni – mondtam magabiztosan, talán túl magabiztosan is, hisz kétségkívül szarban voltam.
- Persze, én is ezt hittem – jegyezte meg csöppnyi gúnnyal a hangjában.
- Sajnálom, ami veled történt – mondtam, talán túl ridegen - de híd el én más vagyok.
- Remélem igazad lesz – húzta el kétkedőn a száját. Lehet, hogy mosolyogni akart, de mégis egy keserű vigyor lett belő-le - Egyébként, nem azért mondtam el, hogy megsajnálj. Ne-kem elég, ha tanulsz belőle – tette hozzá ridegen, mintha va-lóban nem érdekelné. Persze ez érthető, ha kicsit is figyelte a reakcióimat tudhatta, hogy pont azt akarom, hogy ne érdekel-je.
- Miattam meg nem kell aggódni – jelentettem ki - Nálam a történet teljesen másképp kezdődik és a vége sem ez lesz.
- Legyen neked igazad – mondta és a táskája után nyúlt, ami még mindig a fotel karfáján volt.
- Viszlát – szólt oda az ajtónál, majd sarkon fordult és elment.
Én is mentem.
- Viszontlátásra, igazgatónő – mondtam útban az ajtó felé.
- Várjon – állított meg - Készül valahová?
- A szobámba, igazgatónő – feleltem.
- Haj, ruha, smink? – vont kérdőre.
- Úgy volt találkozom egy barátnőmmel, de úgy fél órája le-mondta és még nem volt időm átöltözni – hazudtam csukló-ból.
- Akkor rendben, de ne felejtse el, csak engedélyjel távozhat – figyelmeztetett.
- Nem fogom – mondtam, mire intett, hogy elmehetek.
Mikor visszaértem a szobámba lerogytam az ágyamra. Alice szemben ült velem a másik oldalon.
- Na? – fordult felém kérdőn. Tudtam, mit akar, így átdobtam neki a borítékot a szobán
- Nyugodtan nézd meg. Tudom, hogy érdekel, hogy „jó mi-nőségű” –e – jegyeztem meg.
Alice kivette, és milliméterről milliméterre áttanulmányozta a kártyát.
- Szép munka. Igazad volt – ismerte el, aztán visszadobta a borítékot – Aggódott érted a futár – váltott témát.
- Hallottad? – lepődtem meg egy kissé.
- Persze – bólintott és láttam, hogy nem érti, mi ezen olyan meglepő, hisz ő vámpír, ergo mindent hall, ami a közelben történik.
- Hangszigetelt a szoba – mondtam.
- Nekem nem – mondta - Lehettél volna vele egy kicsit ked-vesebb is – tette hozzá.
- Meghallgattam. Ennél többre nem is számíthatott – felel-tem, nem túl kedvesen. Tudom, hogy Alice nem érdemelte meg, így meg sem lepődtem, hogy ő is hasonló stílusban vá-laszol, de dühített, hogy a futár bele akart avatkozni az éle-tembe.
- Edward a gondolatolvasó nem én. Nem tudom mire számí-tott…
- Hagyjuk a témát – mondtam, mivel tudtam, hogy ebből jól nem jövünk ki.
- Rendben, hagyjuk – egyezett bele Alice.
Tényleg hagytuk. A szótlan merengés 20. percében Alice telefonja megcsörrent, azért tudom hogy akkor, mert az órát bámultam Alice feje fölött. A beszélgetésből csak annyit ér-tettem meg, hogy Jasperrel beszél. A többi túl gyors volt. Közben az unott arckifejezése szomorúra váltott.
- Rossz hír? – kérdeztem, mikor letette.
- A pályán volt valami baleset és elterelték a forgalmat, már másodszor, úgyhogy kilenc előtt biztos nem ér vissza. Tehát ma nem tud beszélni az igazgatónővel. Jasper beszélt a többi-ekkel, hogy más is eljöhetne. Carlisle el is jönne, csakhogy a sulid pont azzal a Vancouveri korházzal áll kapcsolatban, ahol Carlisle dolgozik. Tehát lehet, hogy ismeri az igazgató-nő. Emmett meg hát már ránézésre sem az a típus és egyéb-ként is Nathe-tel elmentek vadászni. Edward és Bella, pedig La Pushba mentek figyelmeztetni a falkát – tájékozatott a fejleményekről.
- Tehát jobb lenne, ha itt tölteném ezt az éjszakát? – inkább megállapítás volt ez, mint kérdés, s még csak nem is keserű. Pedig ettől a lehetőségtől, minden bizonnyal meg kellett vol-na rémülnöm, de ez nem történt meg. Az Alice-szel töltött nap következtében teljesen helyrerázódtam. Abban a bizarr értelemben, hogy igazán csak akkor érzem magam bizton-ságban, ha egy vámpír (olyan, aki nem akar megölni, és nem potenciális vacsoraként tekint rám) van a közelemben.
- Az attól függ éjjel ellenőrzik-e a szobákat – válaszolt.
- Az elképzelhető – mondtam - iskolaidőben szokták, és azt itt, körülbelül mostantól számítják, mert a jövő héten jönnek vissza azok, akik nyárra hazamentek. Az igazgatónő figyel-meztetett is, hogy ha el akarok menni, engedélyre van szük-ségem – így utólag értelmet nyertek az igazgatónő kérdései.
- Hát ez rossz hír – állapította meg - Akkor muszáj itt tölte-ned az éjszakát, de ne aggódj, éjszakára itt maradok, és a töb-biek is körülnéznek, és majd figyelünk, nehogy rajtakapjanak – vázolta a fejleményeket.
- Ez jóval több, mint amit megérdemelnék – jegyeztem meg, de ezt Alice figyelmen kívül hagyta.
- És, ha esetleg megengednéd, hogy Jasper később csatlakoz-zon hozzánk… - kezdte bizonytalanul, de nem hagytam, hogy befejezze.
- Ez természetes Alice azok után, hogy csakis én vagyok az oka annak, hogy nem tölthetitek együtt… – elpirultam, mikor rájöttem mit is mondok, és nem is tudtam, hogyan folytas-sam, mert ez így kicsit félreérthető lenne – akarom mondani otthon az éjszakát – hadartam el gyorsan a mondtat módosí-tott végét.
- Tudom, hogy nem szexuális értelmű célzást akartál tenni – biztosított Alice - Ez Emmett szokása. Egyébként, ha nem pirulsz el, fel sem tűnt volna – közölte miközben előkapta a mobilját és elkezdte nyomkodni.
- SMS-t írsz? Tehát nem voltál biztos a válaszomban – állapí-tottam meg.
- Abban biztos voltam csak abban nem, hogy van-e felügye-let, tehát maradunk-e – mondta.
Előre láthatólag hosszúnak ígérkezett az éjszaka. Elégé nyu-godt voltam ahhoz, hogy normálisan működjek, de ahhoz nem elégé, hogy majd aludni tudjak, bár ezen még ráértem agyalni. Igazából nem is akartam semmin sem agyalni, mert gondolkozni általában fájdalmas volt. A gondolatok emléke-ket juttatnak az eszembe, az emlékek pedig érzéseket, amikre nem akarok emlékezni. Ezért ha tehetem, inkább lefoglalom magam valami egyszerű cselekedettel. Egy olyan dologgal, ami egyszerre untat, altat és lefoglal és ahhoz, hogy fenntart-sam ezt a kellemes állapotot, semmi megerőltetőt nem kell tennem, ami netalántán kizökkentene belőle. Most éppen az ablakomból való nézelődést vagy inkább „bámulódást” vá-lasztottam. A szobám ablakai nyugatra néztek, ebből az kö-vetkezett, hogy reggel sosem ébresztett a nap és este sokáig világos volt. Ráadásul a naplementétől először csak sárgás-rózsaszínessé váló égbolt, majd a pasztellszíneket fölváltó sötétebb tónusok, később pedig a lassan mindent bekebelező szürkés félhomály kiváló témának bizonyult a „bámulódá-somhoz”.
- Nem volt igazad, amikor azt mondtad, hogy teljes mérték-ben a te hibád, ami történt - törte meg Alice a csendet és rán-tott ki vele ebből a bamba állapotomból. Csak ekkor vettem észre, hogy már teljesen besötétedett, és ha nem szűrődne be némi az utcai lámpák fényéből, akkor vak (persze csak ne-kem) sötétben ülnénk. Először nem igazán értettem mit mond, aztán valahogy mégis felfogtam, de ez nem jelentette azt, hogy értettem is.
- Mi? – fordultam felé a lehető leggyorsabban, persze ennek következményeképp kicsit megszédültem, szerencsére ez hamar elmúlt.
- Már előtted is tudtunk Siegfridről – kezdett bele aztán leve-gő nélkül folytatta olyan gyorsan, hogy ne tudjak közbevágni, még a mondatok végén se vitte le a hangsúlyt – Mentségünk-re váljon, hogy akkor még nem tudtuk ki is ő, vagy hogy mit akar erre. Pár hete tűnt fel a környéken, de csak a szagát érez-tük, őt magát sose láttuk. Azt se tudtuk, hogy miféle, de mi-vel addig nem ölt meg senkit környéken, azt hittük, hogy ő is a mi életmódunk szerint él, vagy azért van itt, mert hallott rólunk, és a segítségünket szeretné kérni az átszokáshoz, vagy csak átutazóban van. Hidd el, figyelemmel követtük. Az összes erre tévedőt figyeljük. Vancouver nagyváros, ha valaki erre jár, útba ejti rögtön Seattle után. Havonta egy-két gyil-kosság senkinek sem tűnik fel, főleg úgy hogy hulla sincs, meg az áldozatok általában drogosok, utcalányok vagy haj-léktalanok. Néha bejelentik az eltűnéseket, de általában sen-kinek sem hiányoznak. Ráadásul a nomádok általában távol-ról elkerülik a kisebb helyeket ezért furcsálltuk, hogy ez Hope környékén járkál, de hidd el semmi furcsát nem tett eddig. Arra is gondoltunk, hogy talán a Vo…- itt megállt mintha valami olyan témára terelődött volna a monológja, amiről nem lett volna szabad beszélnie.
- Mit nem szabad elmondanod? – kérdeztem meg, mielőtt még témát válthatott volna.
- Igazából az egészről nem kellett volna beszélnem, de az utolsóba végképp nem kellett volna belekezdenem. Nem azért, mert nem szabad tudnod, csak hát úgy gondoltuk jobb, ha nem tudod – közölte velem a ráerőszakolt döntést. Azért gondoltam, hogy az, mert sütött róla, hogy ő mást gondol.
- Mitől jobb? – próbáltam a legtermészetesebb hangon kér-dezni, nem szerettem volna, ha azt hiszi Alice dühös vagyok rá, hogy nem mondták el – Ha olyan akkor úgysem veszem magamra, ha pedig nem akkor meg fogom érteni.
- Tudod, a legtöbb ember nem kezelné túl jól a „természetes” táplálkozás következményének tényét és azt, hogy mi nem avatkozunk bele mások dolgába. Nem akartuk megkockáztat-ni azt, hogy elvesztjük a bizalmad, azzal, ha elmondjuk - ma-gyarázta.
- Lefordítva ez annyit tesz, hogy attól tartottatok, hogyha megtudom, hogy nem akadályoztok meg más vámpírokat abban, hogy embereket öljenek, akkor titeket sem gondolná-lak náluk jobbnak? – fogalmaztam át az előbbi mondatát, mire Alice válasz helyett csak bólintott – Ez a veszély nem fenyeget. Egyébként megszoktam. Rénoban is voltak más vámpírok. Tehát nyugodtan befejezheted a mondatot - mond-tam.
- Felmerült, hogy talán a Volturi küldött valakit, hogy nézzen utánunk, de erre semmi különösebb jel nem mutatott, csak kicsit fura volt hogy nem mutatkozott és nem ölt a közelben – mondta.
- Ráadásul tag volt – jegyeztem meg.
- Az lényegtelen. Ha valaki kilép, onnantól kezdve minden kapcsolatot megszakítanak vele – jegyezte meg - És kérlek, ne mond el, hogy elmondtam – nézett rám bizonytalanul.
- Miért tenném? Egyáltalán mit kéne elmondanom? - lepőd-tem meg a kérésén.
- Ne ijedj meg! – nem értettem mitől kellene megijednem, aztán mikor fölnéztem Jasper előttem állt. Akaratlanul is hát-rébb csusszantam az ágyon. Csak meglepődtem és nem meg-ijedtem, bár ha ez történt volna, akkor sem vallanám be ma-gamnak.
- Mondtam, hogy ne ijedj meg – emlékeztetett Alice.
- Erre sem felkészülni nem lehet, sem megszokni - jelentet-tem ki - Egyébként csak meglepődtem.
Jasper megcsókolta Alice-t, közben megpróbáltam kilopódzni a szobából, persze észrevették.
- Nem kell elmenned – mondta Alice és kicsit eltolta magától Jaspert.
- Már vécére sem mehetek ki? – kérdeztem szemrehányóan – Egyébként azt csináltok, amihez kedvetek van – tettem hoz-zá.
Felkaptam az ajtóból az egyik táskát, amiben a pipere dolga-im vannak és átsétáltam a fürdőszobába. Közben elhatároz-tam, hogy a másik szobában alszom, és reméltem Alice fogja az adást.
A forró zuhany nagyon jó, egy hosszú forró zuhany még jobb, és az utóbbi időben napról napra egyre hosszabb lett. Régen letudtam öt perc alatt, mert mindig volt fontosabb dol-gom, mint a hátamra folyó forró víz. Ma már képes voltam egy teljes órát a zuhanyba tölteni. Tudom, hogy időpocséko-lás, de ha egyszer jól esik… Az alvás is időpocsékolás életed egy harmad része rámegy, de muszáj aludnod. Nekem zuha-nyoznom volt muszáj, persze az alvás mellett.
Ez egy igazán hasznos dolog abból a szempontból is, hogy éppen csak annyira köt le, hogy ne tudj közben máson gon-dolkodni. Olyan, mint az öltözködés, a sminkelés, a hajszárí-tás vagy a gabonapehelyre ráönteni a tejet és berakni a mik-roba. Tehát ez is egy tipikus RNR (rendszeres napi rutin) cselekedet. Fura, hogy mennyi ideje van az embernek az RNR cselekedetekre, ha nincsenek barátai és kötelezettségei, és ha egy délután a tanuláson kívül mást nem tud csinálni.
Mikor kikászálódtam a zuhanyból, rögtön előkotortam a tele-fonomat és a fülhallgatót a táskámból, és a lehető leghango-sabbra állítottam a hangerőt. Nem tudtam, hogy van-e mit hallanom, de nem is akartam tudni.
Gyorsan átmentem a szomszéd szobába. Tudtam hogy üres, mert a lakói a szobatársammal egyetemben a lehető leghosz-szabbra nyújtják az iskolától távol tölthető időt.
A szobában enyhe lilás árnyalatot okozott a kis rádiós ébresz-tőóra kijelzőjének piros fénye, ahogy keveredett a hold kékes fényével. Csak most vettem észre, hogy pár perc híján két óra. Ha több mint egy óráig tusoltam, Jaspernak akkor is éjfél után kellett érkeznie, tehát vagy elhúzódott az út vagy még hazament mielőtt idejött – állapítottam meg. Miért is gondol-kodom én ezen, hiszen nem rám tartozik, mit csinál – tettem fel magamnak rögtön a kérdést, aztán mielőtt még válaszol-hattam volna rá hasamra fordultam, és a fejemre nyomtam a párnát, aztán pár másodpercen belül álomba merültem.
Hosszú éjszaka
(De rossz az, aki rosszra gondol)
Ebéd után a napsütés miatt inkább a mélygarázson keresztül jutottunk el az autóhoz. Az út Vancouverből Hope-ba körül-belül 160 km tehát az út, ha valaki betartja a sebesség korlá-tozást bő két órát vesz igénybe. Szóval Alice-nek csak szűk egyre van szüksége. Tehát mivel most három óra van, négyre biztosan visszaérünk, és a futár a bankkártyámmal csak 6 körül érkezik, azaz még lesz két órám Alice-szel összezárva, és ez a két óra maga lesz a pokol, ha hagyom Alice-t tovább kérdezősködni. Azt még fél nap alatt is leszűrtem, hogy olyan mintha egyszer felhúzták volna, és azóta sose merül le. Már így is többet tud arról a képességnek nevezett átokról, mint bárki más, ha így folytatja, hamarosan előkerülnek az exeim, az óvodás barátnőim meg a későbbiek, a tanáraim, a népsze-rűségem, a pompon lány karrierem, a diákelnökségem. Tehát összefoglalva a múltam azon része, ami miatt ebbe az esős, hideg Kanadai városkába költöztem. És hogy miért éppen ide? A válasz egyszerű volt, valamikor. Akkortájt, amikor ezt a kérdést először tettem fel magamnak, és mikor mások meg-rökönyödve tervem hallatán, ezt kérdezték. Nekik azt vála-szoltam, hogy mert a városka neve Hope, azaz remény, és nekem pont erre van szükségem. Magamnak hozzátettem, hogy mert rohadt messze van a régi életemtől. Nem csak ki-lométerben mérve. De mára ez a két kis kifogás eléggé értel-metlennek bizonyult, és még magamnak sem vallottam be az igazi okot egészen mostanáig. Pontosabban ma hajnalig, ami-kor megláttam Siegfridet. Nem is ő maga jelentett számomra valamit, hanem az, amit jelképezett a mivolta. Ez a vámpír teljesen különbözött attól, akit én hosszú évek alatt megis-mertem, aztán pillanatok alatt elveszítettem, de a hasonlóság mégis tagadhatatlan. A vámpír, az vámpír, és ez nem változik meg soha. Ez a mondás hosszú évek alatt belém ivódott, Mary akkor mondta ezt, ha úgy érezte, túlságosan is ember-ként tekintek rá. Akkor nem értettem, mára kezdem megérte-ni. Persze ahhoz, hogy azt mondhassam teljesen értem, nem-csak olyanokkal kellene találkoznom, mint Cullenék, hanem olyanokkal, mint Siegfrid. Ebben az esetben nem lenne túl hosszú az életem. Tehát egy másik mondás is beigazolódott: a tudatlanság életet ment. Régen ezt se értettem, csak dühí-tett. Ez volt a magyarázat arra, hogy Mary, miért nem mond semmi konkrétat sem a vámpírokról, sem magáról. Mondjuk a teljes tudatlanság, ma hajnalban nem segített volna túl so-kat, de biztos vagyok abban, ha az életem a kezdetektől fogva másként alakul (értsd úgy vámpírmentesen) a ma hajnalra nem kerül sor. Persze akármilyen egyszerű is lenne, nem fog-hatom rá Mary-re a hibákat az életemben, mert ez csakis az én hibám volt. Én jöttem ide ebbe a távoli kis városkába ab-ban a reményben, hogy új életet kezdhetek, egy vámpírmen-teset, ahol nem sajnálnak a múltamért, ahol más lehetek. Más, nem az, aki valójában, megint átverni a körülöttem élőket. Kitalálni egy olyan múltat, ami pár évig tartható. Aztán gon-dolom, ha megint összecsapnának a fejem fölött a hullámok tovább mennék egy másik városba, ahol egy új múlttal foly-tatnám. Abban bíztam, hogy ezt így is lehet csinálni. Siegfrid kapcsán jöttem rá, hogy ez egy óriási tévedés volt. Úgy él-tem, mint ahogy Mary-től láttam. Ha a dolgok úgy alakultak mindig elköltözött, de ez hosszú távon nem embernek való élet. Neki meg volt rá az oka, de nekem nem. Én csak gyáva voltam, féltem szembenézni a problémáimmal így hát elme-nekültem. Nem vált be. A problémák még, ha más formában is, de megtalálnak. A legegyszerűbb az lenne, ha Cullenék kivinnének a Vancouveri repülőtérre és felraknának az első Ausztráliába menő járatra. A világ túlsó felén talán még Siegfrid se keresne. Egyszerű lenne nekik, és nekem is. Ha megteszik, nem fogok ellenkezni, de ha rajtam múlik, akkor most nem fogok elmenekülni, nem hajszolom magam újabb hazugságokba, már így is túl sok van az életemben. Ha mást nem is, ezt megígérem magamnak. Nincs több menekülés, már megjöttem belőle. Megpróbálok olyan lenni, mint régen, harcos. Régen jellememnek erre a kis szeletére büszke is vol-tam, soha nem hagytam magam legyőzni. Amire kevésbé voltam büszke az a bosszúállás. Mindig bosszút álltam, kíno-san ügyelve arra, hogy csak azon, aki megérdemelte. Egyet-len egy kivétel volt, Mary balesete, ami biztos, hogy gyilkos-ság volt, de ebben az ügyben a helyzetem reménytelen. Sok-kal tartozom Mary-nek, de ez a bosszú az életembe kerülne és ezt, ő sem várná el tőlem.
Furcsa, hogy ezt így végig tudtam gondolni magamban, anél-kül, hogy Alice megzavart volna. Csak az rántott ki gondola-taimból, hogy megálltunk. Ezt majd meg kell köszönnöm Alice-nek.
- Ez gyors volt – mondtam az órára pillantva
- Pontosan 56 perc 37 másodperc, indulástól érkezésig - kö-zölte.
- Amúgy köszönöm.
- Mit is? – kérdezte tanácstalanul.
- Azt, hogy egész úton békén hagytál – mondtam.
- Mondtam, hogy az lesz az utolsó kérdésem, miért ájultál el – emlékeztetett.
- Igen, csak nehéz volt elhinni. – mondtam kissé gúnyosan és erre ő elnevette magát.
- Ennyire rossznak ismersz? – kérdezte inkább viccből, mint-sem komolyan – Egyébként gondoltam rád fér egy kis pihe-nés.
- Jólesett, és ha jól számolom, még van két óránk - állapítot-tam meg.
- Csak egy. Az a Landon, vagy hogy is hívják, pár percen belül fölhív, hogy a kártyád hamarabb elkészült, és már ötre itt lenne vele a futár – közölte velem szárazon.
- Az jó.
- Biztosan megbízható? – érdeklődött - Csodatévő lehet, ha ilyen gyorsan ideér – tette hozzá gúnyosan.
- Megbízható igen. Csodatévő nem – jelentettem ki, figyel-men kívül hagyva az ércelődését - Észak Amerika legtöbb nagy városába vannak emberei így Vancouverben is. Sőt azt hiszem még Mexico-ban és Rio-ban is. Maximum az a csoda, hogy még él, és nem bukott le – mondtam.
- Mit szeretnél csinálni abban az egy órában? – váltott témát Alice.
Épp, mikor válaszolni akartam csörrent meg a mobilom. Alice-nek persze most is igaza lett, Landon hívott.
- Igazad lett. Megint – jegyeztem meg halkan, miután letet-tem a telefont.
- Előbbi kérdésedre – folytattam - Mivel elborult elmehet-nénk sétálni, ha van kedved. Jó lenne egy kicsit kiszellőztetni a fejem.
- Rendben – egyezett bele Alice.
Alice csak egyetlen egy kérdést tett fel, amíg sétáltunk és az is inkább csak udvariassági kérdés volt. Megkérdezte mi-lyennek találom Hope-ot, Reno-hoz képest. Azt válaszoltam, hogy borúsnak, hidegnek és esősnek, de mivel egyik sem zavar igazán, ezért semmi bajom vele.
Öt előtt tíz perccel vissza is értünk a St. Johannába. Ötkor csörgött a vezetékes telefon.
- Miss. Carter, itt az igazgatónő. Az irodámban vár egy láto-gató önre – hallottam meg az ismerős női hangot a telfonban.
- Köszönöm, megyek – mondtam, majd letettem a telefont kicsivel az igazgatónő után.
Betettem a táskámba néhány köteg pénzt és lementem az iro-dába. Kopogtam.
- Jöjjön csak Miss. Carter – szólt ki.
- Jó napot – köszöntem, amikor beléptem.
Az igazgatónővel szemben az egyik bőr fotelban egy 25 év körüli csinos magas szőke nő ült. A D&G szemüvegét rögtön kiszúrtam (fogadni mernék, hogy a legújabb kollekcióból volt) a ruhái divatosak, de olyanok, amik nem túl kihívóak. Ha az utcán látnám, fel sem tűnne, de gondolom pont ez a cél.
- Hello Alyssa Devon vagyok – mutatkozott be, majd kezet nyújtott - Nem tudom a főnököm említette-e.
- Elisabeth Carter – kezet fogtunk.
- Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha a tárgyalóban folytatnák. Nekem még van egy kis papírmunkám – szólalt meg az igaz-gatónő. Ez nála annyit tesz, nem szeretné tudni, és nem is érdekli, miről van szó. Kinyitotta az ajtót és beterelt minket a másik szobába, és ránk csukta a hangszigetelt ajtót.
Leültünk két fotelba.
- Tehát a bankkártya Elisabeth Thompson névre – mondta a nő és átnyújtott egy borítékot – A papírok a számláról, és a pinkód is a borítékban van.
- Köszönöm. – Kivettem a borítékból és megnéztem a tökéle-tes, új, plasztik kártyácskát. – Mennyi is lesz?
- Amerikai vagy kanadai dollárban? – hangja és stílusa prof-izmusra utalt.
- Amerikai – feleltem.
Megfordította a borítékot és ráírt egy árat. Persze szép kerek szám, mint mindig. Kiszámoltam neki a pénzt.
- És köszönöm még egyszer – tettem hozzá befejezésképp.
- Mi köszönjük, hogy megint minket választott – hadarta el egy erőltetett mosoly kíséretében, közben a borítékot a tás-kámba süllyesztettem.
- Viszlát – felkeltem és elindultam az ajtó felé. Már a kilin-csért nyúltam, amikor meghallottam a hangját.
- Várj… - szólt utánam, aztán félve folytatta – ha megfogad-nál egy tanácsot… – elhallgatott, anélkül, hogy befejezte vol-na a mondatot.
- Tessék – fordultam vissza meglepetten. Ez a megnyilvánu-lása nem illett bele a róla alkotott képbe, hisz inkább tűnt esetlen kamaszlánynak, mint érett, határozott nőnek.
- Elnézést az előbbiért, ez nem az én dolgom – váltott vissza a hivatalos hangnemre.
- Nem baj – akaratlanul is mélyet sóhajtottam - Elég sok ta-nácsot kaptam. Már megszoktam – jegyeztem meg talán ki-csit gúnyosabban a kelleténél.
- Sajnálom – szabadkozott.
- Nem kell. Eddig a legtöbből, bár néha kicsit későn… –akadtam meg - túl későn, de tanultam.
- Vigyázz az ilyen Landon félékkel. Tudom, hogy megy az ilyen. A milliárdos anyuci és apuci kicsi lánya, rossz társa-ságba kerül, aztán lóg a suliból, az egyik haverja meg hamis-igazolásokat gyárt. A jegyei leromlanak, a szívszerelmét meg nem csípik a szülei. Ezért bedugják egy ilyen jó nevű, mé-regdrága magániskolába, jó távol az ártó barátoktól. A kis-csajnak elege lesz, és eldönti, hogy megszökik. Talán még a barátja is segít neki, de hogy a rendőrség ne találja meg, új iratok kellenek. Tudom, te csak egy bankkártyát kértél, de biztos, hogy valahol már készül a többi is, csak nem akarod mindet apuci ügyvédjénél csináltatni, nehogy legyen benne egy kis jóérzés, és elárulja apucinak – a szavak csak úgy dől-tek belőle. A profizmus végleg elveszett. A nőt percről percre egyre fiatalabbnak és keserűbbnek éreztem - Elárulom nincs benne jóérzés. Aztán meglépsz, és innentől kezdve a történet sokféleképpen alakulhatna, és nem úgy, ahogy te elképzelted. – halt el a hangja és nyelt egy nagyot, mitha csak gombóc lett volna a torkában.
- Egyet jegyezz meg – folyatta lélegzetvételnyi szünet után - ha megszöksz innen a várható átlagéletkorod húsz év alá csökken. Ha „szerencséd” van a szüleid szolnak Landonnak, hogy eltűntél. Ő azután nagy valószínűséggel megtalál és nem, nem szól apucinak. Helyette, megrendezi a halálodat és végül, úgy végzed, mint én, futárként – hangja a végére meg-keményedett. Nem bicsaklott meg, mint ahogy az várható lett volna.
- És gondolom ez még a jobbik vég – tettem hozzá.
- Attól függ – kezdet visszanyerni a profizmusát.
- Én nem így fogom végezni – mondtam magabiztosan, talán túl magabiztosan is, hisz kétségkívül szarban voltam.
- Persze, én is ezt hittem – jegyezte meg csöppnyi gúnnyal a hangjában.
- Sajnálom, ami veled történt – mondtam, talán túl ridegen - de híd el én más vagyok.
- Remélem igazad lesz – húzta el kétkedőn a száját. Lehet, hogy mosolyogni akart, de mégis egy keserű vigyor lett belő-le - Egyébként, nem azért mondtam el, hogy megsajnálj. Ne-kem elég, ha tanulsz belőle – tette hozzá ridegen, mintha va-lóban nem érdekelné. Persze ez érthető, ha kicsit is figyelte a reakcióimat tudhatta, hogy pont azt akarom, hogy ne érdekel-je.
- Miattam meg nem kell aggódni – jelentettem ki - Nálam a történet teljesen másképp kezdődik és a vége sem ez lesz.
- Legyen neked igazad – mondta és a táskája után nyúlt, ami még mindig a fotel karfáján volt.
- Viszlát – szólt oda az ajtónál, majd sarkon fordult és elment.
Én is mentem.
- Viszontlátásra, igazgatónő – mondtam útban az ajtó felé.
- Várjon – állított meg - Készül valahová?
- A szobámba, igazgatónő – feleltem.
- Haj, ruha, smink? – vont kérdőre.
- Úgy volt találkozom egy barátnőmmel, de úgy fél órája le-mondta és még nem volt időm átöltözni – hazudtam csukló-ból.
- Akkor rendben, de ne felejtse el, csak engedélyjel távozhat – figyelmeztetett.
- Nem fogom – mondtam, mire intett, hogy elmehetek.
Mikor visszaértem a szobámba lerogytam az ágyamra. Alice szemben ült velem a másik oldalon.
- Na? – fordult felém kérdőn. Tudtam, mit akar, így átdobtam neki a borítékot a szobán
- Nyugodtan nézd meg. Tudom, hogy érdekel, hogy „jó mi-nőségű” –e – jegyeztem meg.
Alice kivette, és milliméterről milliméterre áttanulmányozta a kártyát.
- Szép munka. Igazad volt – ismerte el, aztán visszadobta a borítékot – Aggódott érted a futár – váltott témát.
- Hallottad? – lepődtem meg egy kissé.
- Persze – bólintott és láttam, hogy nem érti, mi ezen olyan meglepő, hisz ő vámpír, ergo mindent hall, ami a közelben történik.
- Hangszigetelt a szoba – mondtam.
- Nekem nem – mondta - Lehettél volna vele egy kicsit ked-vesebb is – tette hozzá.
- Meghallgattam. Ennél többre nem is számíthatott – felel-tem, nem túl kedvesen. Tudom, hogy Alice nem érdemelte meg, így meg sem lepődtem, hogy ő is hasonló stílusban vá-laszol, de dühített, hogy a futár bele akart avatkozni az éle-tembe.
- Edward a gondolatolvasó nem én. Nem tudom mire számí-tott…
- Hagyjuk a témát – mondtam, mivel tudtam, hogy ebből jól nem jövünk ki.
- Rendben, hagyjuk – egyezett bele Alice.
Tényleg hagytuk. A szótlan merengés 20. percében Alice telefonja megcsörrent, azért tudom hogy akkor, mert az órát bámultam Alice feje fölött. A beszélgetésből csak annyit ér-tettem meg, hogy Jasperrel beszél. A többi túl gyors volt. Közben az unott arckifejezése szomorúra váltott.
- Rossz hír? – kérdeztem, mikor letette.
- A pályán volt valami baleset és elterelték a forgalmat, már másodszor, úgyhogy kilenc előtt biztos nem ér vissza. Tehát ma nem tud beszélni az igazgatónővel. Jasper beszélt a többi-ekkel, hogy más is eljöhetne. Carlisle el is jönne, csakhogy a sulid pont azzal a Vancouveri korházzal áll kapcsolatban, ahol Carlisle dolgozik. Tehát lehet, hogy ismeri az igazgató-nő. Emmett meg hát már ránézésre sem az a típus és egyéb-ként is Nathe-tel elmentek vadászni. Edward és Bella, pedig La Pushba mentek figyelmeztetni a falkát – tájékozatott a fejleményekről.
- Tehát jobb lenne, ha itt tölteném ezt az éjszakát? – inkább megállapítás volt ez, mint kérdés, s még csak nem is keserű. Pedig ettől a lehetőségtől, minden bizonnyal meg kellett vol-na rémülnöm, de ez nem történt meg. Az Alice-szel töltött nap következtében teljesen helyrerázódtam. Abban a bizarr értelemben, hogy igazán csak akkor érzem magam bizton-ságban, ha egy vámpír (olyan, aki nem akar megölni, és nem potenciális vacsoraként tekint rám) van a közelemben.
- Az attól függ éjjel ellenőrzik-e a szobákat – válaszolt.
- Az elképzelhető – mondtam - iskolaidőben szokták, és azt itt, körülbelül mostantól számítják, mert a jövő héten jönnek vissza azok, akik nyárra hazamentek. Az igazgatónő figyel-meztetett is, hogy ha el akarok menni, engedélyre van szük-ségem – így utólag értelmet nyertek az igazgatónő kérdései.
- Hát ez rossz hír – állapította meg - Akkor muszáj itt tölte-ned az éjszakát, de ne aggódj, éjszakára itt maradok, és a töb-biek is körülnéznek, és majd figyelünk, nehogy rajtakapjanak – vázolta a fejleményeket.
- Ez jóval több, mint amit megérdemelnék – jegyeztem meg, de ezt Alice figyelmen kívül hagyta.
- És, ha esetleg megengednéd, hogy Jasper később csatlakoz-zon hozzánk… - kezdte bizonytalanul, de nem hagytam, hogy befejezze.
- Ez természetes Alice azok után, hogy csakis én vagyok az oka annak, hogy nem tölthetitek együtt… – elpirultam, mikor rájöttem mit is mondok, és nem is tudtam, hogyan folytas-sam, mert ez így kicsit félreérthető lenne – akarom mondani otthon az éjszakát – hadartam el gyorsan a mondtat módosí-tott végét.
- Tudom, hogy nem szexuális értelmű célzást akartál tenni – biztosított Alice - Ez Emmett szokása. Egyébként, ha nem pirulsz el, fel sem tűnt volna – közölte miközben előkapta a mobilját és elkezdte nyomkodni.
- SMS-t írsz? Tehát nem voltál biztos a válaszomban – állapí-tottam meg.
- Abban biztos voltam csak abban nem, hogy van-e felügye-let, tehát maradunk-e – mondta.
Előre láthatólag hosszúnak ígérkezett az éjszaka. Elégé nyu-godt voltam ahhoz, hogy normálisan működjek, de ahhoz nem elégé, hogy majd aludni tudjak, bár ezen még ráértem agyalni. Igazából nem is akartam semmin sem agyalni, mert gondolkozni általában fájdalmas volt. A gondolatok emléke-ket juttatnak az eszembe, az emlékek pedig érzéseket, amikre nem akarok emlékezni. Ezért ha tehetem, inkább lefoglalom magam valami egyszerű cselekedettel. Egy olyan dologgal, ami egyszerre untat, altat és lefoglal és ahhoz, hogy fenntart-sam ezt a kellemes állapotot, semmi megerőltetőt nem kell tennem, ami netalántán kizökkentene belőle. Most éppen az ablakomból való nézelődést vagy inkább „bámulódást” vá-lasztottam. A szobám ablakai nyugatra néztek, ebből az kö-vetkezett, hogy reggel sosem ébresztett a nap és este sokáig világos volt. Ráadásul a naplementétől először csak sárgás-rózsaszínessé váló égbolt, majd a pasztellszíneket fölváltó sötétebb tónusok, később pedig a lassan mindent bekebelező szürkés félhomály kiváló témának bizonyult a „bámulódá-somhoz”.
- Nem volt igazad, amikor azt mondtad, hogy teljes mérték-ben a te hibád, ami történt - törte meg Alice a csendet és rán-tott ki vele ebből a bamba állapotomból. Csak ekkor vettem észre, hogy már teljesen besötétedett, és ha nem szűrődne be némi az utcai lámpák fényéből, akkor vak (persze csak ne-kem) sötétben ülnénk. Először nem igazán értettem mit mond, aztán valahogy mégis felfogtam, de ez nem jelentette azt, hogy értettem is.
- Mi? – fordultam felé a lehető leggyorsabban, persze ennek következményeképp kicsit megszédültem, szerencsére ez hamar elmúlt.
- Már előtted is tudtunk Siegfridről – kezdett bele aztán leve-gő nélkül folytatta olyan gyorsan, hogy ne tudjak közbevágni, még a mondatok végén se vitte le a hangsúlyt – Mentségünk-re váljon, hogy akkor még nem tudtuk ki is ő, vagy hogy mit akar erre. Pár hete tűnt fel a környéken, de csak a szagát érez-tük, őt magát sose láttuk. Azt se tudtuk, hogy miféle, de mi-vel addig nem ölt meg senkit környéken, azt hittük, hogy ő is a mi életmódunk szerint él, vagy azért van itt, mert hallott rólunk, és a segítségünket szeretné kérni az átszokáshoz, vagy csak átutazóban van. Hidd el, figyelemmel követtük. Az összes erre tévedőt figyeljük. Vancouver nagyváros, ha valaki erre jár, útba ejti rögtön Seattle után. Havonta egy-két gyil-kosság senkinek sem tűnik fel, főleg úgy hogy hulla sincs, meg az áldozatok általában drogosok, utcalányok vagy haj-léktalanok. Néha bejelentik az eltűnéseket, de általában sen-kinek sem hiányoznak. Ráadásul a nomádok általában távol-ról elkerülik a kisebb helyeket ezért furcsálltuk, hogy ez Hope környékén járkál, de hidd el semmi furcsát nem tett eddig. Arra is gondoltunk, hogy talán a Vo…- itt megállt mintha valami olyan témára terelődött volna a monológja, amiről nem lett volna szabad beszélnie.
- Mit nem szabad elmondanod? – kérdeztem meg, mielőtt még témát válthatott volna.
- Igazából az egészről nem kellett volna beszélnem, de az utolsóba végképp nem kellett volna belekezdenem. Nem azért, mert nem szabad tudnod, csak hát úgy gondoltuk jobb, ha nem tudod – közölte velem a ráerőszakolt döntést. Azért gondoltam, hogy az, mert sütött róla, hogy ő mást gondol.
- Mitől jobb? – próbáltam a legtermészetesebb hangon kér-dezni, nem szerettem volna, ha azt hiszi Alice dühös vagyok rá, hogy nem mondták el – Ha olyan akkor úgysem veszem magamra, ha pedig nem akkor meg fogom érteni.
- Tudod, a legtöbb ember nem kezelné túl jól a „természetes” táplálkozás következményének tényét és azt, hogy mi nem avatkozunk bele mások dolgába. Nem akartuk megkockáztat-ni azt, hogy elvesztjük a bizalmad, azzal, ha elmondjuk - ma-gyarázta.
- Lefordítva ez annyit tesz, hogy attól tartottatok, hogyha megtudom, hogy nem akadályoztok meg más vámpírokat abban, hogy embereket öljenek, akkor titeket sem gondolná-lak náluk jobbnak? – fogalmaztam át az előbbi mondatát, mire Alice válasz helyett csak bólintott – Ez a veszély nem fenyeget. Egyébként megszoktam. Rénoban is voltak más vámpírok. Tehát nyugodtan befejezheted a mondatot - mond-tam.
- Felmerült, hogy talán a Volturi küldött valakit, hogy nézzen utánunk, de erre semmi különösebb jel nem mutatott, csak kicsit fura volt hogy nem mutatkozott és nem ölt a közelben – mondta.
- Ráadásul tag volt – jegyeztem meg.
- Az lényegtelen. Ha valaki kilép, onnantól kezdve minden kapcsolatot megszakítanak vele – jegyezte meg - És kérlek, ne mond el, hogy elmondtam – nézett rám bizonytalanul.
- Miért tenném? Egyáltalán mit kéne elmondanom? - lepőd-tem meg a kérésén.
- Ne ijedj meg! – nem értettem mitől kellene megijednem, aztán mikor fölnéztem Jasper előttem állt. Akaratlanul is hát-rébb csusszantam az ágyon. Csak meglepődtem és nem meg-ijedtem, bár ha ez történt volna, akkor sem vallanám be ma-gamnak.
- Mondtam, hogy ne ijedj meg – emlékeztetett Alice.
- Erre sem felkészülni nem lehet, sem megszokni - jelentet-tem ki - Egyébként csak meglepődtem.
Jasper megcsókolta Alice-t, közben megpróbáltam kilopódzni a szobából, persze észrevették.
- Nem kell elmenned – mondta Alice és kicsit eltolta magától Jaspert.
- Már vécére sem mehetek ki? – kérdeztem szemrehányóan – Egyébként azt csináltok, amihez kedvetek van – tettem hoz-zá.
Felkaptam az ajtóból az egyik táskát, amiben a pipere dolga-im vannak és átsétáltam a fürdőszobába. Közben elhatároz-tam, hogy a másik szobában alszom, és reméltem Alice fogja az adást.
A forró zuhany nagyon jó, egy hosszú forró zuhany még jobb, és az utóbbi időben napról napra egyre hosszabb lett. Régen letudtam öt perc alatt, mert mindig volt fontosabb dol-gom, mint a hátamra folyó forró víz. Ma már képes voltam egy teljes órát a zuhanyba tölteni. Tudom, hogy időpocséko-lás, de ha egyszer jól esik… Az alvás is időpocsékolás életed egy harmad része rámegy, de muszáj aludnod. Nekem zuha-nyoznom volt muszáj, persze az alvás mellett.
Ez egy igazán hasznos dolog abból a szempontból is, hogy éppen csak annyira köt le, hogy ne tudj közben máson gon-dolkodni. Olyan, mint az öltözködés, a sminkelés, a hajszárí-tás vagy a gabonapehelyre ráönteni a tejet és berakni a mik-roba. Tehát ez is egy tipikus RNR (rendszeres napi rutin) cselekedet. Fura, hogy mennyi ideje van az embernek az RNR cselekedetekre, ha nincsenek barátai és kötelezettségei, és ha egy délután a tanuláson kívül mást nem tud csinálni.
Mikor kikászálódtam a zuhanyból, rögtön előkotortam a tele-fonomat és a fülhallgatót a táskámból, és a lehető leghango-sabbra állítottam a hangerőt. Nem tudtam, hogy van-e mit hallanom, de nem is akartam tudni.
Gyorsan átmentem a szomszéd szobába. Tudtam hogy üres, mert a lakói a szobatársammal egyetemben a lehető leghosz-szabbra nyújtják az iskolától távol tölthető időt.
A szobában enyhe lilás árnyalatot okozott a kis rádiós ébresz-tőóra kijelzőjének piros fénye, ahogy keveredett a hold kékes fényével. Csak most vettem észre, hogy pár perc híján két óra. Ha több mint egy óráig tusoltam, Jaspernak akkor is éjfél után kellett érkeznie, tehát vagy elhúzódott az út vagy még hazament mielőtt idejött – állapítottam meg. Miért is gondol-kodom én ezen, hiszen nem rám tartozik, mit csinál – tettem fel magamnak rögtön a kérdést, aztán mielőtt még válaszol-hattam volna rá hasamra fordultam, és a fejemre nyomtam a párnát, aztán pár másodpercen belül álomba merültem.
sziia!
VálaszTörlésElisabeth-től tökre kedves volt hogy átment egy másik szobába:) pedig nem is mondták:)
várom a kövit:)!!!