Igazán sajnálom, hogy csak most hozom a fejezetet, de volt egy kis problémám a blogger-rel. Persze tudom, hogy ez nem olyan jó mentség... Talán kiengesztel majd titeket, hogy egész hosszú a fejezet és sok érdekességet is megtudhattok Elisabethről.
Jó olvasást és kellemes nyári szünetet kívánok!
Üdv: Bee
10. fejezet
Ebéd
Pár perc múlva már a Porsche-ban ültünk és száguldtunk va-lamerre.
- Hova megyünk Alice? – kérdeztem.
- Abbotsfordba – válaszolt félvállról.
- Abbotsfordba?? – kérdeztem vissza megrökönyödve. Azt hittem csak rosszul hallok.
- Mehetünk Vancouverbe is, ha szeretnéd – ajánlotta fel Alice.
- Nem úgy értettem, hogy Abbotsfordba, abba a „kis porfé-szekbe”, hanem úgy, hogy minek olyan messzire – fejtettem ki a gondolataim.
- Szeretnék valami ehetőt a tányérodra – mondta.
- És közelebb nincs ehető? – kérdeztem gúnyosan.
- Hát számomra van, de nálad jobb biztosra menni - kunco-gott.
- Gondolom, a biztosra menni alatt nem egy Mc Donald’s –ot, vagy egy út menti büfét értesz – latolgattam.
- Nem ám.
- És remélem nem is valami 5 csillagos éttermet – fejeztem be a gondolatot.
Alice hallgat, és hallgat, és még mindig csak hallgat. Tehát ráhibáztam.
- Na ne. Erre egyáltalán nincs szükségem – törtem ki.
- Akkor az én kedvemért – mosolygott rám bájosan.
- Tudod egy Mc Donald’s-ban kevésbé feltűnő, ha nem eszel – világítottam rá a gyorsétteremben rejlő lehetőségre.
- Lehet, de akkor sem megyünk gyorsétterembe – jelentette ki.
- Jó, egyezzünk ki valami barátságos, nem túlzsúfolt kisven-déglőben – ajánlottam fel.
- Nyertél! Mit akarsz enni hagyományost, olaszt, kínait, thai-t vagy valami mást – kérdezte.
- Az olasz jó lesz – feleltem abban a reményben, hogy ez egy pizzériát jelent. Persze megint nem volt szerencsém. Ezt ak-kor kezdtem sejteni, mikor elhagytuk a Vancouver kezdetét jelző táblát és akkor jöttem rá véglegesen, amikor megérkez-tünk a „kis vendéglő” elő és megjelent a parkoló fiú.
- Ez tényleg egy barátságos kisvendéglő Abbotsfordban. – mondtam és megpróbáltam annyi gúnyt beletölteni a mondat-ba amennyi csak belefért.
- Olaszosat kértél és nézd a jó oldalát, csendes – felelt egy vállrándítás kíséretében.
- Tényleg, ez még a Vancouveri felső osztálynak is drága, nem csoda, hogy üres. Mellesleg emlékeztetlek, hogy mind-ketten farmerban vagyunk.
- Drága farmerban – jelentette ki - de ha akarod, ezen köny-nyen változtathatunk. Egyébként nem is olyan drága, és csak azért vannak kevesen, mert ide főleg vacsorázni járnak – mondta ezt Alice roppant kioktató hangnemben, miközben besétáltunk a roppant fényűző hotel, szintén roppant fényűző éttermébe.
- Jó Alice, hiszek neked, már csak azt áruld el miért olaszos? – kérdeztem.
- Mert olasz a chef és isteni pastat készít – áradozott.
- Ez személyes tapasztalat? – viccelődtem.
- Hú, de vicces valaki – jegyezte meg szátazon.
Közben a pincér odajött hozzánk.
- Jó napot kívánok, miben segíthetek a hölgyeknek? - vigyo-rodott ránk, vagy inkább Alice-re.
- Egy asztalt szeretnénk két főre. – válaszolt Alice.
- Dohányzó vagy nem dohányzó? – kérdezte a pincér. Ezek szerint Alice többnek néz ki, mint tizennyolc, a száznegyven-hét centije ellenére is.
- Nem dohányzó – mondta.
A pincér kivezetett minket a teraszra, ahonnan szép kilátás nyílt a hotel parkjára. Alice a napos terasz láttán elsütött egy kis fintort, mire a pincér vette a lapot.
- Jobban örülnének egy benti asztalnak? - kérdezte
- Igen – felelte Alice és hozzátette – szerintem esni fog.
Mivel az ég gyönyörű kék és tiszta volt, nem tudom komo-lyan gondolta-e a jóslatát.
A pincér kihúzta nekünk a széket aztán, mikor leültünk átadta az étlapot.
- Hozhatok valami frissítőt? – kérdezte.
- Én egy narancs juice-t kérek – mondtam
- Akkor kettőt – tette hozzá Alice.
A pincér bólintott és elment.
Kinyitottam az étlapot és elkezdtem böngészni, az árak kicsit borsosnak tűntek, mondjuk minden gond nélkül ki tudtam volna fizetni a számlát, akkor is ha mindent megkóstolok.
- Ugye itt lehet kártyával fizetni? – nem kifejezetten kérdezni akartam, inkább csak hangosan gondolkodtam.
- Gondolom, de meg vagy hívva. A kártyád meg szerintem már ki is dobhatod. Tudod készül az új Thompson névre – emlékeztetett Alice.
- Ja igen. Kösz a meghívást. Mondanám, hogy legközelebb majd én hívlak meg, de erősen kétlem, hogy lenne olyan étte-rem, ami a te igényeidnek is megfelel – ugrattam.
- Az én igényeimre ott vannak a magashegységek, nemzeti parkok és persze az erdők – válaszolt kissé már ijesztő termé-szetességgel.
A pincér visszatért az italokkal.
- Mit hozhatok előételnek, a hölgyeknek – Alice jelezte, hogy először mondjam én.
- Egy Insalata Bucanova-t tonhallal. (saláta, ruccola, fekete olíva koktélparadicsom, parmezán, focaccia, tonhal)
- Akkor én egy Prosciutto di parma con melon –t szeretnék. (pármai sonka és sárgadinnye) – mondta Alice. A pincér felírta az ő rendelését is, majd elsétált.
- Ugye szereted a sárgadinnyét? – kérdezte Alice.
- Igen, de nem tudom megenni a te ebéded is – tettem hozzá.
- Nem is kell az egészet, csak kostólj bele. Ne érintetlenül vigyék már vissza.
Az előételt gyorsan kihozták és megrendeltük az első főfo-gást. Én Gnocchi pesto e gorgonzola-t (pestos-gorgonzolás gnocchi) Alice pedig Spaghetti al’amatriciana-t (hagyma, pancetta, paradicsom). Miután a pincér elment és nekilát-tunk, pontosabban én nekiláttam az előételnek Alice megszó-lalt.
- Tudom, hogy Edward kifaggatott, vagy legalább megpró-bált, amíg vezettél, persze nekem nem mondott semmit sem, ami még rendben is lenne, ha őse tudna semmit, de biztosan tudom, hogy valamit mondtál neki – magyarázott kicsit bo-nyolultan.
- Tehát erre ment ki az egész – ez inkább megállapítás volt tőlem, mintsem kérdés
- Milyen egész? – kérdezte meglepetten.
- Az ebéd egész – pontosítottam.
- Nem, amúgy is ide hozlak. Akkor elmondanád, mit mondtál neki, kérlek, könyörgök. Tudnom kell. Nem hagyhatod, hogy Edward többet tudjon, mint én – sopánkodott.
- Jaj Alice, hidd el, nem tud sokkal többet nálad, és csak azért mondtam neki bármit is, mert egy részére rájött – mondtam.
- Ő könnyebben rájöhet, hiszen olvas a gondolataidban, vagy nem olvas, vagy mit tudom én, mit csinál, vagy, mit nem csi-nál néha. Arra én is rájöttem, hogy valamit az emlékekkel kavarsz, de hogy mit és hogyan azt nem tudom – magyará-zott.
Sóhajtottam, ebből már megint nem jöhetek ki annélkűl, hogy el ne árulnák valamit, állapítottam meg.
- Edward mire jött rá? – kérdezte, mikor rájött, hogy eszem ágában sincs megszólalni.
- Ő egy kicsit konkrétabb volt, ő rájött a „mit” kérdésre - vá-laszoltam.
- Kérlek, áruld el! – szinte már könyörgött.
- Egye-fene, ha nem tőlem tudod meg, akkor majd elmondja ő. – adtam fel a harcot - Látom az emlékeket, vagy a múltat. Hívd, ahogy tetszik.
- Az emlékeket? Úgy, mint Edward a gondolatokat? - kérdez-te némi meglepettséggel, illetve elismeréssel a hangjában. Az utóbbi reakciót sosem értettem.
- Vagy mint te a jövőt – világítottam rá a hasonlóságra - Ké-pekben, hangokkal, szagokkal, érzésekkel. Annak a szemé-ből, akivel történt.
- Tehát úgy mintha veled történne? – foglalta össze.
- Nem teljesen. Azt nem tudom mit gondolt közben - javítot-tam ki.
- De ha jól sejtem ki tudod találni – mondta, nem kérdezte, hanem kijelentette. Csak tudnám, miért olyan biztos benne.
- Talán – feleltem.
- Hogy, hogy talán?
- Függ az eseménytől, a személytől és attól, hogy mennyire ismerem – magyaráztam.
- Azt mondtad a személytől, és nem azt, hogy az embertől, tehát akkor nálunk szintén más – állapította meg.
- Miért gondolod, hogy ennyire megfontoltak a mondataim? – lepődtem meg egy kicsit.
- Miért nincs igazam? – kérdezett vissza magabiztosan.
- Kérdésre kérdés, ez nem ér – háborodtam fel egy kicsit - Mellesleg igazad van, okkal mondtam személyt.
- Mert a többi mondatod is logikus. Az emberek többsége képes mindenfélét összehablatyolni, míg végül elveszik a lényeg, te nem – válaszolt az előbbi kérdésemre.
- A ti cselekedeteitek adott esetben ösztönösek, ilyenkor nem gondolkodtok. Aztán, ha nem az ösztöneitek irányítanak, akkor a nagyobb tapasztalat miatt, másképp reagálhattok, mint az emberek – feleltem én is a kérdésére, majd folytat-tam.
- Ők kiszámíthatóbbak egy adott helyzetben. Tízből kilenc-nek ugyanaz a reakciója, ebből következik, hogy a gondolata-ik is hasonlóak, ha meg nem is egyeznek teljesen. Ez olyan, mint amikor Jasperrel ugyanakkor, ugyanarra gondoltok. A különbség szemléltetésére egy példa: az óceán fölött repülő utasszállító hajtóműve kigyullad az emberek azon fognak gondolkodni, hogy lezuhan a gép és megfognak halni, meg hogy érezni fogják-e, hogy van-e mennyország, a vallásosok Istenhez imádkoznak. Ezzel szemben a vámpírunk vagy azon kezed el gondolkodni, hogy mikor tudna feltűnés nélkül kiug-rani olyan magasságból, hogy még élvezhesse a szabadesést, vagy ha nem úgy él mint ti, akkor még az is eszébe jut, hogy meg tudna e ölni mindenkit azelőtt, hogy kiugrik a gépből és felgyújtja azt – magyaráztam. Alice közben halkan kunco-gott, úgy tűnik, megnevette a gondolatmenetem.
- Oké azt gondolom, hogy az ismeretségtől azért függ, mert ha jól ismersz valakit, akkor könnyebb rájönnöd mire gondol, de az eseménytől mért függ? – tette fel a következő kérdését.
- Vannak tipikus események. Például ha havazik, akkor ha 18 alatti vagy, és nem Bella, akkor örülsz és a hógolyózáson, a hóemberépítésen, a szánkózáson vagy valamilyen téli sporton kezdesz el gondolkodni. Ha idősebb, akkor azon, hogy ho-gyan jutsz be a munkahelyedre, és hogy el kell takarítanod járdáról meg a kocsibejáróról a havat. Vagy egy másik, ha megbüntetnek tilosban parkolásért, a legtöbben ugyanúgy szidják a parkoló társaságot – mondtam és újra sikerült meg-nevettetnem Alice-t
- Amúgy már Bella is megbarátkozott a hóval az utóbbi idő-ben – kuncogott.
- Na erről lemaradtam – jelentettem ki.
- Mindent látsz? – kérdezte, gondolom az előbbi állításom miatt és már éppen válaszolni akartam, amikor megjelent a pincér.
- Mit hozhatok köv… – hagyta félbe a mondatot, amikor ész-revette, hogy az én tányérom szinte, Alice-é pedig teljesen érintetlen – Talán nem ízlik az étel? – kérdezte rémülten.
- Dehogynem, nagyon finom – vágtam rá, majd igazolásképp bekaptam egy jó nagy falatot a gnocchiból. Észrevettem, hogy Alice is bólogat.
- Akkor, elnézést a zavarásért, azt hittem már befejezték, de úgy tűnik tévedtem. Netalántán választottak már következő fogást? – kérdezte a pincér félve.
- Igen, én egy Salmone griglia limone latte-t (grillezett lazac tejszínes lime mártással) kérek - mondtam
- Én pedig a diétámra való tekintettel eltekintek a következő fogástól – jelentette ki Alice.
- Ha megengedi, önnek semmi szüksége rá – bókolt a pincér.
Szerintem szegény közel járt az ájuláshoz, de az biztos, hogy levegőt már alig kapott.
- A menedzserem szerint jót tenne a következő szerepemnek pár leadott kiló, ugyanis egy anorexiást alakítok – mondta ezt Alice kicsit kioktatón és elbájolón, meg még ki tudná leírni hogyan, de egy biztos fantasztikus alakítás volt. Alig bírtam nevetés nélkül ránézni a pincér képére.
- Egy ismerősöm egyszer borzasztóan kiosztott egy pincért, egy hasonló helyzetben. Valami olyasmit mondott neki hogy egy pincérnek nem kell se gondolnia, se hinnie semmit. Csak annyi a feladata, hogy kihozza az ételt és a számlát - mesél-tem el, miután a pincér sietve távozott az asztalunktól.
- Egy ismerős, ez azt jelenti, hogy egy fiúd – találgatott.
- A fiú erős szó, nem volt a fiúm. Csak egy borzasztóan sznob srác, akinek az anyja szervezett egy randit velem – mondtam.
- Aha, egyébként ott tartottunk, hogy megkérdeztem látsz-e minden emléket – terelte vissza a beszélgetésünket Alice az előbbi témához.
- Tudom, és én erre azt akartam válaszolni, hogy nem, amikor megzavart a pincér. Aztán hozzátettem volna, hogy azért ez mégsem egy egyértelmű nem – válaszoltam.
- Ezzel most kicsit összezavartál – jelentette ki.
- Értsd úgy, hogy nem látok szó szerint mindent. Úgy nem, ahogy Aro látja az összes gondolatot, ami valaha is megfo-gant a fejedben. Néha csak egyetlen emléket látok, néha több olyat, amik között van valami kapcsolat, de általában egy átfogó képet látok a személy múltjáról. Bár néha előfordul, hogy semmit sem látok – magyaráztam.
- Oké, akkor ugye most jön az a rész, amikor föl lehet tenni a kérdéseket.
Bólintottam.
- Először is szeretném megjegyezni, hogy mennyire meglep-tél azzal, hogy még Aro képességéről is tudsz - mondta
- Edwardnak beszédes emlékei vannak, úgyhogy a legtöbb tagét ismerem – árultam el.
- Elképesztő – mondta őszintén - Akkor most kifejthetnéd nekem mit is jelent az átfogó kép – tanácsolta.
- Erre van egy kicsit idióta példám útlevelekkel – kezdtem kicsit félve bele.
- Hallgatom.
- Ugye ha az ember külföldre utazik, akkor kerül az útlevelé-be egy pecsét. Tehát, ha valaki megnéz egy útlevelet, meg tudja mondani, hogy a tulajdonosa merre járt – mondtam.
- Igen – bólintott Alice.
- Na már most, tegyük fel, hogy mindenkinek van egy olyan útlevele, amibe akkor kerül egy bejegyzés, ha életében vala-mi meghatározó történik – folytattam.
- És te ezt az „útlevelet” látod – vágott közbe Alice, ezzel be is fejezve a gondolatmenetemet.
- Pontosan – mondtam és bekaptam pár falatot – Mellesleg, mit fogsz csinálni a kajáddal? - kérdeztem
- Gondoltam eszel belőle pár falatot, a maradékot meg visz-szaküldöm. – A tányérját odatolta nekem.
- Meg fog sértődni a chef – figyelmeztettem.
- Akkor becsomagoltatom – mondta - de térjünk vissza az előző témához, és közben próbálj meg enni kicsit, kezd a pincér aggódni, hogy valami bajod van az étellel – árulta el.
- Hogyan egyek és beszéljek egyszerre – emlékeztettem.
- Én kérdezek, te pedig megpróbálsz rövid választ adni - ta-nácsolta.
- Jó – feleltem és bekaptam néhány falatot a tésztájából, aztán visszatoltam elé.
- Az előbb azt mondtad, hogy néha több néha kevesebb em-léket látsz. Ez mitől függ? – kérdezte.
- Minél jobban megismerek valaki, annál több emlékét látom. Aztán, ha közelebb vagyok valakihez, netalántán meg is érin-tem, akkor is többet látok – válaszoltam.
- Tehát eltelt idő és távolság? – foglalta össze a magyaráza-tom.
- Igen. – bólintottam és tovább ettem.
- Miben különböznek a mi emlékeink? – tette fel a következő kérdést.
- Ég és föld. Mint az első mozifilm és a mai 3D filmek. A ti emlékeitek színesebbek, pontosabbak, tisztábbak a hangok és a környezet, részletesebbek – magyaráztam - Ti emlékeztek arra is merről fújt a szél, míg az emberek általában csak a főbb cselekményre.
- Az emberi emlékeket könnyebben látod? – kérdezte, majd magyarázatba fogott - Tudod, abból indulok ki, hogy én a mi jövőnket könnyebben látom, mint az emberekét, de Renesmee és az alakváltók jövőét egyáltalán nem. Valószínű-leg azért van így, mert valaha ember voltam most meg vám-pír vagyok – mondta, aztán eszébe jutott, hogy talán már ezt is láttam egy emlékben - Ezt is feleslegesen mondtam el mi? – kérdezte.
- Nem. Én sem tudhatok mindent, csak a bemutatkozó emlé-keiteket ismerem, meg néhány hozzájuk kapcsolódót. Az pedig, hogy milyen könnyen látok meg egy emléket változó - mondtam - Például vannak olyanok akiknek könnyű olvasni az emlékeiben, másokéban pedig szinte lehetetlen. Aztán a frissebb emlékeket szintén könnyebb meg, illetve azokat is, amik erős érzelmeket váltanak ki a tulajdonosukból, legyen az jó, vagy rossz. Meg könnyebb meglátni a nagy titkokat – tettem hozzá végül.
- És nálunk?
- Változó. A ti emlékeitek erősebbek, de bonyolultabbak is. Kevés az olyan ember, akit ne tudnák megfejteni, de ti – for-gattam a szemem – Mary-nek például, soha egyetlen húsz évnél régebbi emlékét sem láttam, és soha nem is beszélt a múltjáról, és Nathe is nehéz eset. Azt hittem másodjára látok majd valamit, de tévedtem, csak színek és hangfoszlányok semmi konkrét, és Bella, hát nála semmi – magyaráztam -Mondjuk ez nyilvánvaló a képessége miatt – gondolkodtam el - De nem arról volt szó, hogy rövid válaszokat adok és közben eszek? – emlékeztettem.
- De, úgy indult. Bár lenne még pár kérdésem.
- Később rendben? - ajánlottam - Most had kérdezzek egyet én. Korábban azt mondtad, hogy néha az én jövőm se tiszta, szerinted miért? – kérdeztem.
- Igazából nem tudom – kezdte - de gondolom, mert ember vagy, és mint mondtam, nálatok gyakrabban tévedek. Lehet, hogy megbeszélem Carlisle-lal vagy Edwarddal, hátha nekik van valami ötletük – vetette fel. Közben én végeztem a gnocchival.
A pincér szerintem már régóta figyelhetett, mert amint meg-látta, hogy letettem a villát és a kést (ezzel jelezve, hogy be-fejeztem) megjelent és már hozta is a halamat. Alice most hagyott enni… bár nem sokáig.
- Azt akartam még megkérdezni, de nyugi ez már tényleg az utolsó… - tette hozzá megnyugtatásképp - pontosabban az utolsó előtti, hogy milyen emlékek vannak abban a kis „útle-vélben”.
- Már mondtam, amik fontosak a tulajdonosnak – feleltem két falat között.
- Nincs valami egyéb hasonlóság – találgatott.
- Egyéb hasonlóság – egy pillanatra elgondolkoztam – azt hiszem nincs. - Alice kicsit csalódottnak látszott. – Vagy várj csak, egy talán mégis van – jutott eszembe - Nálatok, szinte mindegyikőtöknél volt valami emlék az átváltozásról, bár hogy ez mennyire általános, azt nem tudom, de nem is sze-retném megtudni.
- És még egy, de ez tényleg az utolsó – nyugtatott meg - Mi-ért ájultál el?
- Az előbbi miatt – mondtam.
- Az átváltozásos emlékek miatt? – kérdezte.
- Igen – bólintottam. Láttam Alice-szen, hogy nem igazán érti, így megpróbáltam konkrétabb lenni - Tudod a tűz, a fáj-dalom.
- Nem tudom – mondta.
- Ja tényleg, te nem emlékszel – jutott eszembe - Ne sajnáld! Neked a legjobb!
Ezzel ért véget a „kihallgatásom” vagy faggatásom, ha úgy jobban tetszik. Később Alice megköszönte, hogy elmondtam neki is. Aztán a pincér kihozta a desszertet, ami köztudottan a vacsora legjobb része. Alice Pannacotta-t (pannacotta kara-mell tükrön) kért én pedig jeges kávét. Nem nagy meglepe-tésre mindkettőt én ettem/ittam meg. Mondjuk nem bántam, mert az édesség a gyengém.
- Ez a Pannacotta isteni. Egyébként teljesen egyetértek azzal, amit az Emlékezz rá -ban mondott a csaj a desszertről. Ezzel kéne kezdeni, mert ha bármi is történik veled vacsora közben, akkor pont a legjobb részéről maradsz le.
- Ez a filmben úgy hangzott el ha jól tudom, hogy ha vacsora közben meghalna – pontosított.
- Igen, de a halállal egy kicsit abszurd szerintem. Elég kicsi a valószínűsége. Ezzel szemben, a két kezemen nem tudnám megszámolni, hányszor hívtak fel vacsora közben azzal, hogy sürgősen találkoznunk kell – mondtam.
- Biztosan igazad van, bár ez velem még nem fordult elő.
Ebéd
Pár perc múlva már a Porsche-ban ültünk és száguldtunk va-lamerre.
- Hova megyünk Alice? – kérdeztem.
- Abbotsfordba – válaszolt félvállról.
- Abbotsfordba?? – kérdeztem vissza megrökönyödve. Azt hittem csak rosszul hallok.
- Mehetünk Vancouverbe is, ha szeretnéd – ajánlotta fel Alice.
- Nem úgy értettem, hogy Abbotsfordba, abba a „kis porfé-szekbe”, hanem úgy, hogy minek olyan messzire – fejtettem ki a gondolataim.
- Szeretnék valami ehetőt a tányérodra – mondta.
- És közelebb nincs ehető? – kérdeztem gúnyosan.
- Hát számomra van, de nálad jobb biztosra menni - kunco-gott.
- Gondolom, a biztosra menni alatt nem egy Mc Donald’s –ot, vagy egy út menti büfét értesz – latolgattam.
- Nem ám.
- És remélem nem is valami 5 csillagos éttermet – fejeztem be a gondolatot.
Alice hallgat, és hallgat, és még mindig csak hallgat. Tehát ráhibáztam.
- Na ne. Erre egyáltalán nincs szükségem – törtem ki.
- Akkor az én kedvemért – mosolygott rám bájosan.
- Tudod egy Mc Donald’s-ban kevésbé feltűnő, ha nem eszel – világítottam rá a gyorsétteremben rejlő lehetőségre.
- Lehet, de akkor sem megyünk gyorsétterembe – jelentette ki.
- Jó, egyezzünk ki valami barátságos, nem túlzsúfolt kisven-déglőben – ajánlottam fel.
- Nyertél! Mit akarsz enni hagyományost, olaszt, kínait, thai-t vagy valami mást – kérdezte.
- Az olasz jó lesz – feleltem abban a reményben, hogy ez egy pizzériát jelent. Persze megint nem volt szerencsém. Ezt ak-kor kezdtem sejteni, mikor elhagytuk a Vancouver kezdetét jelző táblát és akkor jöttem rá véglegesen, amikor megérkez-tünk a „kis vendéglő” elő és megjelent a parkoló fiú.
- Ez tényleg egy barátságos kisvendéglő Abbotsfordban. – mondtam és megpróbáltam annyi gúnyt beletölteni a mondat-ba amennyi csak belefért.
- Olaszosat kértél és nézd a jó oldalát, csendes – felelt egy vállrándítás kíséretében.
- Tényleg, ez még a Vancouveri felső osztálynak is drága, nem csoda, hogy üres. Mellesleg emlékeztetlek, hogy mind-ketten farmerban vagyunk.
- Drága farmerban – jelentette ki - de ha akarod, ezen köny-nyen változtathatunk. Egyébként nem is olyan drága, és csak azért vannak kevesen, mert ide főleg vacsorázni járnak – mondta ezt Alice roppant kioktató hangnemben, miközben besétáltunk a roppant fényűző hotel, szintén roppant fényűző éttermébe.
- Jó Alice, hiszek neked, már csak azt áruld el miért olaszos? – kérdeztem.
- Mert olasz a chef és isteni pastat készít – áradozott.
- Ez személyes tapasztalat? – viccelődtem.
- Hú, de vicces valaki – jegyezte meg szátazon.
Közben a pincér odajött hozzánk.
- Jó napot kívánok, miben segíthetek a hölgyeknek? - vigyo-rodott ránk, vagy inkább Alice-re.
- Egy asztalt szeretnénk két főre. – válaszolt Alice.
- Dohányzó vagy nem dohányzó? – kérdezte a pincér. Ezek szerint Alice többnek néz ki, mint tizennyolc, a száznegyven-hét centije ellenére is.
- Nem dohányzó – mondta.
A pincér kivezetett minket a teraszra, ahonnan szép kilátás nyílt a hotel parkjára. Alice a napos terasz láttán elsütött egy kis fintort, mire a pincér vette a lapot.
- Jobban örülnének egy benti asztalnak? - kérdezte
- Igen – felelte Alice és hozzátette – szerintem esni fog.
Mivel az ég gyönyörű kék és tiszta volt, nem tudom komo-lyan gondolta-e a jóslatát.
A pincér kihúzta nekünk a széket aztán, mikor leültünk átadta az étlapot.
- Hozhatok valami frissítőt? – kérdezte.
- Én egy narancs juice-t kérek – mondtam
- Akkor kettőt – tette hozzá Alice.
A pincér bólintott és elment.
Kinyitottam az étlapot és elkezdtem böngészni, az árak kicsit borsosnak tűntek, mondjuk minden gond nélkül ki tudtam volna fizetni a számlát, akkor is ha mindent megkóstolok.
- Ugye itt lehet kártyával fizetni? – nem kifejezetten kérdezni akartam, inkább csak hangosan gondolkodtam.
- Gondolom, de meg vagy hívva. A kártyád meg szerintem már ki is dobhatod. Tudod készül az új Thompson névre – emlékeztetett Alice.
- Ja igen. Kösz a meghívást. Mondanám, hogy legközelebb majd én hívlak meg, de erősen kétlem, hogy lenne olyan étte-rem, ami a te igényeidnek is megfelel – ugrattam.
- Az én igényeimre ott vannak a magashegységek, nemzeti parkok és persze az erdők – válaszolt kissé már ijesztő termé-szetességgel.
A pincér visszatért az italokkal.
- Mit hozhatok előételnek, a hölgyeknek – Alice jelezte, hogy először mondjam én.
- Egy Insalata Bucanova-t tonhallal. (saláta, ruccola, fekete olíva koktélparadicsom, parmezán, focaccia, tonhal)
- Akkor én egy Prosciutto di parma con melon –t szeretnék. (pármai sonka és sárgadinnye) – mondta Alice. A pincér felírta az ő rendelését is, majd elsétált.
- Ugye szereted a sárgadinnyét? – kérdezte Alice.
- Igen, de nem tudom megenni a te ebéded is – tettem hozzá.
- Nem is kell az egészet, csak kostólj bele. Ne érintetlenül vigyék már vissza.
Az előételt gyorsan kihozták és megrendeltük az első főfo-gást. Én Gnocchi pesto e gorgonzola-t (pestos-gorgonzolás gnocchi) Alice pedig Spaghetti al’amatriciana-t (hagyma, pancetta, paradicsom). Miután a pincér elment és nekilát-tunk, pontosabban én nekiláttam az előételnek Alice megszó-lalt.
- Tudom, hogy Edward kifaggatott, vagy legalább megpró-bált, amíg vezettél, persze nekem nem mondott semmit sem, ami még rendben is lenne, ha őse tudna semmit, de biztosan tudom, hogy valamit mondtál neki – magyarázott kicsit bo-nyolultan.
- Tehát erre ment ki az egész – ez inkább megállapítás volt tőlem, mintsem kérdés
- Milyen egész? – kérdezte meglepetten.
- Az ebéd egész – pontosítottam.
- Nem, amúgy is ide hozlak. Akkor elmondanád, mit mondtál neki, kérlek, könyörgök. Tudnom kell. Nem hagyhatod, hogy Edward többet tudjon, mint én – sopánkodott.
- Jaj Alice, hidd el, nem tud sokkal többet nálad, és csak azért mondtam neki bármit is, mert egy részére rájött – mondtam.
- Ő könnyebben rájöhet, hiszen olvas a gondolataidban, vagy nem olvas, vagy mit tudom én, mit csinál, vagy, mit nem csi-nál néha. Arra én is rájöttem, hogy valamit az emlékekkel kavarsz, de hogy mit és hogyan azt nem tudom – magyará-zott.
Sóhajtottam, ebből már megint nem jöhetek ki annélkűl, hogy el ne árulnák valamit, állapítottam meg.
- Edward mire jött rá? – kérdezte, mikor rájött, hogy eszem ágában sincs megszólalni.
- Ő egy kicsit konkrétabb volt, ő rájött a „mit” kérdésre - vá-laszoltam.
- Kérlek, áruld el! – szinte már könyörgött.
- Egye-fene, ha nem tőlem tudod meg, akkor majd elmondja ő. – adtam fel a harcot - Látom az emlékeket, vagy a múltat. Hívd, ahogy tetszik.
- Az emlékeket? Úgy, mint Edward a gondolatokat? - kérdez-te némi meglepettséggel, illetve elismeréssel a hangjában. Az utóbbi reakciót sosem értettem.
- Vagy mint te a jövőt – világítottam rá a hasonlóságra - Ké-pekben, hangokkal, szagokkal, érzésekkel. Annak a szemé-ből, akivel történt.
- Tehát úgy mintha veled történne? – foglalta össze.
- Nem teljesen. Azt nem tudom mit gondolt közben - javítot-tam ki.
- De ha jól sejtem ki tudod találni – mondta, nem kérdezte, hanem kijelentette. Csak tudnám, miért olyan biztos benne.
- Talán – feleltem.
- Hogy, hogy talán?
- Függ az eseménytől, a személytől és attól, hogy mennyire ismerem – magyaráztam.
- Azt mondtad a személytől, és nem azt, hogy az embertől, tehát akkor nálunk szintén más – állapította meg.
- Miért gondolod, hogy ennyire megfontoltak a mondataim? – lepődtem meg egy kicsit.
- Miért nincs igazam? – kérdezett vissza magabiztosan.
- Kérdésre kérdés, ez nem ér – háborodtam fel egy kicsit - Mellesleg igazad van, okkal mondtam személyt.
- Mert a többi mondatod is logikus. Az emberek többsége képes mindenfélét összehablatyolni, míg végül elveszik a lényeg, te nem – válaszolt az előbbi kérdésemre.
- A ti cselekedeteitek adott esetben ösztönösek, ilyenkor nem gondolkodtok. Aztán, ha nem az ösztöneitek irányítanak, akkor a nagyobb tapasztalat miatt, másképp reagálhattok, mint az emberek – feleltem én is a kérdésére, majd folytat-tam.
- Ők kiszámíthatóbbak egy adott helyzetben. Tízből kilenc-nek ugyanaz a reakciója, ebből következik, hogy a gondolata-ik is hasonlóak, ha meg nem is egyeznek teljesen. Ez olyan, mint amikor Jasperrel ugyanakkor, ugyanarra gondoltok. A különbség szemléltetésére egy példa: az óceán fölött repülő utasszállító hajtóműve kigyullad az emberek azon fognak gondolkodni, hogy lezuhan a gép és megfognak halni, meg hogy érezni fogják-e, hogy van-e mennyország, a vallásosok Istenhez imádkoznak. Ezzel szemben a vámpírunk vagy azon kezed el gondolkodni, hogy mikor tudna feltűnés nélkül kiug-rani olyan magasságból, hogy még élvezhesse a szabadesést, vagy ha nem úgy él mint ti, akkor még az is eszébe jut, hogy meg tudna e ölni mindenkit azelőtt, hogy kiugrik a gépből és felgyújtja azt – magyaráztam. Alice közben halkan kunco-gott, úgy tűnik, megnevette a gondolatmenetem.
- Oké azt gondolom, hogy az ismeretségtől azért függ, mert ha jól ismersz valakit, akkor könnyebb rájönnöd mire gondol, de az eseménytől mért függ? – tette fel a következő kérdését.
- Vannak tipikus események. Például ha havazik, akkor ha 18 alatti vagy, és nem Bella, akkor örülsz és a hógolyózáson, a hóemberépítésen, a szánkózáson vagy valamilyen téli sporton kezdesz el gondolkodni. Ha idősebb, akkor azon, hogy ho-gyan jutsz be a munkahelyedre, és hogy el kell takarítanod járdáról meg a kocsibejáróról a havat. Vagy egy másik, ha megbüntetnek tilosban parkolásért, a legtöbben ugyanúgy szidják a parkoló társaságot – mondtam és újra sikerült meg-nevettetnem Alice-t
- Amúgy már Bella is megbarátkozott a hóval az utóbbi idő-ben – kuncogott.
- Na erről lemaradtam – jelentettem ki.
- Mindent látsz? – kérdezte, gondolom az előbbi állításom miatt és már éppen válaszolni akartam, amikor megjelent a pincér.
- Mit hozhatok köv… – hagyta félbe a mondatot, amikor ész-revette, hogy az én tányérom szinte, Alice-é pedig teljesen érintetlen – Talán nem ízlik az étel? – kérdezte rémülten.
- Dehogynem, nagyon finom – vágtam rá, majd igazolásképp bekaptam egy jó nagy falatot a gnocchiból. Észrevettem, hogy Alice is bólogat.
- Akkor, elnézést a zavarásért, azt hittem már befejezték, de úgy tűnik tévedtem. Netalántán választottak már következő fogást? – kérdezte a pincér félve.
- Igen, én egy Salmone griglia limone latte-t (grillezett lazac tejszínes lime mártással) kérek - mondtam
- Én pedig a diétámra való tekintettel eltekintek a következő fogástól – jelentette ki Alice.
- Ha megengedi, önnek semmi szüksége rá – bókolt a pincér.
Szerintem szegény közel járt az ájuláshoz, de az biztos, hogy levegőt már alig kapott.
- A menedzserem szerint jót tenne a következő szerepemnek pár leadott kiló, ugyanis egy anorexiást alakítok – mondta ezt Alice kicsit kioktatón és elbájolón, meg még ki tudná leírni hogyan, de egy biztos fantasztikus alakítás volt. Alig bírtam nevetés nélkül ránézni a pincér képére.
- Egy ismerősöm egyszer borzasztóan kiosztott egy pincért, egy hasonló helyzetben. Valami olyasmit mondott neki hogy egy pincérnek nem kell se gondolnia, se hinnie semmit. Csak annyi a feladata, hogy kihozza az ételt és a számlát - mesél-tem el, miután a pincér sietve távozott az asztalunktól.
- Egy ismerős, ez azt jelenti, hogy egy fiúd – találgatott.
- A fiú erős szó, nem volt a fiúm. Csak egy borzasztóan sznob srác, akinek az anyja szervezett egy randit velem – mondtam.
- Aha, egyébként ott tartottunk, hogy megkérdeztem látsz-e minden emléket – terelte vissza a beszélgetésünket Alice az előbbi témához.
- Tudom, és én erre azt akartam válaszolni, hogy nem, amikor megzavart a pincér. Aztán hozzátettem volna, hogy azért ez mégsem egy egyértelmű nem – válaszoltam.
- Ezzel most kicsit összezavartál – jelentette ki.
- Értsd úgy, hogy nem látok szó szerint mindent. Úgy nem, ahogy Aro látja az összes gondolatot, ami valaha is megfo-gant a fejedben. Néha csak egyetlen emléket látok, néha több olyat, amik között van valami kapcsolat, de általában egy átfogó képet látok a személy múltjáról. Bár néha előfordul, hogy semmit sem látok – magyaráztam.
- Oké, akkor ugye most jön az a rész, amikor föl lehet tenni a kérdéseket.
Bólintottam.
- Először is szeretném megjegyezni, hogy mennyire meglep-tél azzal, hogy még Aro képességéről is tudsz - mondta
- Edwardnak beszédes emlékei vannak, úgyhogy a legtöbb tagét ismerem – árultam el.
- Elképesztő – mondta őszintén - Akkor most kifejthetnéd nekem mit is jelent az átfogó kép – tanácsolta.
- Erre van egy kicsit idióta példám útlevelekkel – kezdtem kicsit félve bele.
- Hallgatom.
- Ugye ha az ember külföldre utazik, akkor kerül az útlevelé-be egy pecsét. Tehát, ha valaki megnéz egy útlevelet, meg tudja mondani, hogy a tulajdonosa merre járt – mondtam.
- Igen – bólintott Alice.
- Na már most, tegyük fel, hogy mindenkinek van egy olyan útlevele, amibe akkor kerül egy bejegyzés, ha életében vala-mi meghatározó történik – folytattam.
- És te ezt az „útlevelet” látod – vágott közbe Alice, ezzel be is fejezve a gondolatmenetemet.
- Pontosan – mondtam és bekaptam pár falatot – Mellesleg, mit fogsz csinálni a kajáddal? - kérdeztem
- Gondoltam eszel belőle pár falatot, a maradékot meg visz-szaküldöm. – A tányérját odatolta nekem.
- Meg fog sértődni a chef – figyelmeztettem.
- Akkor becsomagoltatom – mondta - de térjünk vissza az előző témához, és közben próbálj meg enni kicsit, kezd a pincér aggódni, hogy valami bajod van az étellel – árulta el.
- Hogyan egyek és beszéljek egyszerre – emlékeztettem.
- Én kérdezek, te pedig megpróbálsz rövid választ adni - ta-nácsolta.
- Jó – feleltem és bekaptam néhány falatot a tésztájából, aztán visszatoltam elé.
- Az előbb azt mondtad, hogy néha több néha kevesebb em-léket látsz. Ez mitől függ? – kérdezte.
- Minél jobban megismerek valaki, annál több emlékét látom. Aztán, ha közelebb vagyok valakihez, netalántán meg is érin-tem, akkor is többet látok – válaszoltam.
- Tehát eltelt idő és távolság? – foglalta össze a magyaráza-tom.
- Igen. – bólintottam és tovább ettem.
- Miben különböznek a mi emlékeink? – tette fel a következő kérdést.
- Ég és föld. Mint az első mozifilm és a mai 3D filmek. A ti emlékeitek színesebbek, pontosabbak, tisztábbak a hangok és a környezet, részletesebbek – magyaráztam - Ti emlékeztek arra is merről fújt a szél, míg az emberek általában csak a főbb cselekményre.
- Az emberi emlékeket könnyebben látod? – kérdezte, majd magyarázatba fogott - Tudod, abból indulok ki, hogy én a mi jövőnket könnyebben látom, mint az emberekét, de Renesmee és az alakváltók jövőét egyáltalán nem. Valószínű-leg azért van így, mert valaha ember voltam most meg vám-pír vagyok – mondta, aztán eszébe jutott, hogy talán már ezt is láttam egy emlékben - Ezt is feleslegesen mondtam el mi? – kérdezte.
- Nem. Én sem tudhatok mindent, csak a bemutatkozó emlé-keiteket ismerem, meg néhány hozzájuk kapcsolódót. Az pedig, hogy milyen könnyen látok meg egy emléket változó - mondtam - Például vannak olyanok akiknek könnyű olvasni az emlékeiben, másokéban pedig szinte lehetetlen. Aztán a frissebb emlékeket szintén könnyebb meg, illetve azokat is, amik erős érzelmeket váltanak ki a tulajdonosukból, legyen az jó, vagy rossz. Meg könnyebb meglátni a nagy titkokat – tettem hozzá végül.
- És nálunk?
- Változó. A ti emlékeitek erősebbek, de bonyolultabbak is. Kevés az olyan ember, akit ne tudnák megfejteni, de ti – for-gattam a szemem – Mary-nek például, soha egyetlen húsz évnél régebbi emlékét sem láttam, és soha nem is beszélt a múltjáról, és Nathe is nehéz eset. Azt hittem másodjára látok majd valamit, de tévedtem, csak színek és hangfoszlányok semmi konkrét, és Bella, hát nála semmi – magyaráztam -Mondjuk ez nyilvánvaló a képessége miatt – gondolkodtam el - De nem arról volt szó, hogy rövid válaszokat adok és közben eszek? – emlékeztettem.
- De, úgy indult. Bár lenne még pár kérdésem.
- Később rendben? - ajánlottam - Most had kérdezzek egyet én. Korábban azt mondtad, hogy néha az én jövőm se tiszta, szerinted miért? – kérdeztem.
- Igazából nem tudom – kezdte - de gondolom, mert ember vagy, és mint mondtam, nálatok gyakrabban tévedek. Lehet, hogy megbeszélem Carlisle-lal vagy Edwarddal, hátha nekik van valami ötletük – vetette fel. Közben én végeztem a gnocchival.
A pincér szerintem már régóta figyelhetett, mert amint meg-látta, hogy letettem a villát és a kést (ezzel jelezve, hogy be-fejeztem) megjelent és már hozta is a halamat. Alice most hagyott enni… bár nem sokáig.
- Azt akartam még megkérdezni, de nyugi ez már tényleg az utolsó… - tette hozzá megnyugtatásképp - pontosabban az utolsó előtti, hogy milyen emlékek vannak abban a kis „útle-vélben”.
- Már mondtam, amik fontosak a tulajdonosnak – feleltem két falat között.
- Nincs valami egyéb hasonlóság – találgatott.
- Egyéb hasonlóság – egy pillanatra elgondolkoztam – azt hiszem nincs. - Alice kicsit csalódottnak látszott. – Vagy várj csak, egy talán mégis van – jutott eszembe - Nálatok, szinte mindegyikőtöknél volt valami emlék az átváltozásról, bár hogy ez mennyire általános, azt nem tudom, de nem is sze-retném megtudni.
- És még egy, de ez tényleg az utolsó – nyugtatott meg - Mi-ért ájultál el?
- Az előbbi miatt – mondtam.
- Az átváltozásos emlékek miatt? – kérdezte.
- Igen – bólintottam. Láttam Alice-szen, hogy nem igazán érti, így megpróbáltam konkrétabb lenni - Tudod a tűz, a fáj-dalom.
- Nem tudom – mondta.
- Ja tényleg, te nem emlékszel – jutott eszembe - Ne sajnáld! Neked a legjobb!
Ezzel ért véget a „kihallgatásom” vagy faggatásom, ha úgy jobban tetszik. Később Alice megköszönte, hogy elmondtam neki is. Aztán a pincér kihozta a desszertet, ami köztudottan a vacsora legjobb része. Alice Pannacotta-t (pannacotta kara-mell tükrön) kért én pedig jeges kávét. Nem nagy meglepe-tésre mindkettőt én ettem/ittam meg. Mondjuk nem bántam, mert az édesség a gyengém.
- Ez a Pannacotta isteni. Egyébként teljesen egyetértek azzal, amit az Emlékezz rá -ban mondott a csaj a desszertről. Ezzel kéne kezdeni, mert ha bármi is történik veled vacsora közben, akkor pont a legjobb részéről maradsz le.
- Ez a filmben úgy hangzott el ha jól tudom, hogy ha vacsora közben meghalna – pontosított.
- Igen, de a halállal egy kicsit abszurd szerintem. Elég kicsi a valószínűsége. Ezzel szemben, a két kezemen nem tudnám megszámolni, hányszor hívtak fel vacsora közben azzal, hogy sürgősen találkoznunk kell – mondtam.
- Biztosan igazad van, bár ez velem még nem fordult elő.
sziia.
VálaszTörlésnagyon jó !!!!! kövit!:)
Szia!
VálaszTörlésBenne vagyok a cserében!A fejezettel, pedig igyekszem:)
Puszi:)
Carly