Minden vég egy új kezdet.

Sajnos most csak egy nem túl hosszú átvezteő fejezettel szolgálhatok, de ígérem igyekszem és a következő tartalmasabb lesz.

Jó olvasást!

Üdv: Bee

9. fejezet
A költözés

Mikor beléptem a napaliba Alice és Jasper még mindig a számítógép előtt ültek, a többiek meg a TV előtt. Abban reménykedtem, hogy rögtön elmondják mi történt, vagy ha nem, legalább látszik rajtuk valami érzelem, de semmi.
Nem tudtam, hogy meg merjem-e kérdezni. Ha megkérdezem, azzal lehet, hogy megbántom őket. Ha nem sikerült azért, ha sikerült, akkor meg azzal, hogy nem bízom eléggé bennük ahhoz, hogy magától értetődőnek vegyem a sikerüket. Ha nem kérdezek semmit, akkor is megbántódhatnak, mert azt hihetik, nem érdekel, ráadásul nem tudom meg mi történt. Edward valószínűleg hallhatott valamennyit a gondolataimból, mert megkérdezte, ami foglalkoztatott. Annak ellenére, hogy neki nyílván nem volt szüksége kérdésre az információ megszerzéséhez.
- Mi történt?
- Elmenekült – kezdte Jasper – egy ideig üldöztük, be akartuk keríteni, de észrevette és irányt változtatott. A főút felé ment. Először azt hittük, le akar ugrani a szakadékba. Aztán megint változatott, és az út mellett haladt a város felé, ezért csak távolabbról tudtuk követni. Aztán egy teherautó előtt átvágott az úton, de a többi autó miatt nem tudtunk utána menni észrevétlenül és inkább nem kockáztattunk, ráadásul már a városhoz is túl közel voltunk. – Jasper emlékeit is láthattam közben, mondjuk, azzal túl sokra nem mentem, mert az egészből csak a nagy száguldozást fogtam fel.
- A Volturi jól kitanította – tette hozzá Nathe.
Ezzel a dolog le volt zárva.
- Indulok Jenks-hez – állt fel Jasper – Akkor kell jogsi vagy nem? Emmett azt mondta, úgy vezet, mint egy örült.
Ránéztem Emmettre, próbáltam nagyon, nagyon dühösen nézni, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel.
- 100-zal kanyarodtál kislány, csoda, hogy nem pörögtél ki – jegyezte meg védekzésképp.
- Ne nevezz kislánynak – préseltem ki a fogaim között – Nem mellesleg azért kanyarodtam 100-zal, mert Siegfried üldözött és egy fára se kenődtem fel mindenféle kipörgések miatt – dühöngtem egy kicsit majd visszafordultam Edwárdhoz – Tehát akkor vezethetek?
- Végül is túlélted és a kocsin egyetlen karcolás sincs. Azt hiszem, amíg nem kapnak el a rendőrök, igen – válaszolt - És lenne még egy kérdésem – tette hozzá legnagyobb meglepetésemre.
- Igen?
- Hol tanultál vezetni? – kérdezte.
- Terep rali pályán – mondtam olyan könnyedséggel, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Ez mindent megmagyaráz – jegyezte meg - Jasper kell az Aston Martin? – fordult az említetthez.
- Nem motorral megyek, de először elkísérem Alicet az iskoláig – felelt Jasper.
- Ja még nem is mondtam – kezdte Alice és széles vigyorral az arcán belém karolt – segítek pakolni.
- Köszönöm Alice, de nincs olyan sok cuccom.
- Nem baj – mondta és közbe már a garázs felé húzott – Ja és Jasper, tudunk magunkra vigyázni. – Alice már épp a Porsche-jába tuszkolt be mikor Jasper válaszolt.
- Azért én is vigyázok rád, fő az óvatosság. – közben hátulról átölelte és megcsókolta a nyakán, erre Alice megfordult és visszacsókolta, aztán kiszabadult az öleléséből.
- Jasper nem is baj, hogy jössz, még nem adtam oda a pénzt. Csak öt perc – jegyeztem meg, amikor Jasper elment a kocsi mellett.
A választ már nem hallottam, mert Alice elindult.

■

Alice az Iskola előtt parkolt, Jasper egy kicsit távolabb. Egész úton azon gondolkoztam, ha Jasper nem áll meg, hogy adom oda neki a pénzt, de úgy tűnik, feleslegesen aggódtam.
- Öt perc. Mindjárt jövök – kiáltottam oda neki és elindultam az iskola felé.
Reménykedtem, hogy nem találkozom senkivel, és eddig úgy tűnt sikerül is elkerülnöm mindenkit Már másodikon jártam, amikor megláttam Cyntiát. Ne vegyél észre, kérlek, kérlek, kérlek – könyörögtem gondolatban. Persze, mért is történne valami úgy, ahogy szeretném.
- Szia Betty – köszönt rám már a folyosó végéről. - Egész nap nem láttalak, igaz csak nem rég keltem föl – mondta.
- Szia Cyntia, bocs, de most sietek. - Miért legyek vele kedves, amikor lehet, hogy többet nem is látom?
- Még meg sem köszöntem a tegnap estét. Király volt – szólt utánam.
- Szívesen – fordultam vissza egy pillanatra mielőtt végigsiettem volna folyosón.
Végül szerencsésen beértem a szobámba. Még jó, az igazgató nővel nem találkoztam.
Előszedtem a bőröndöm az ágy alatti fiókból, kinyitottam és végighúztam az ujjam a perem alján, hogy megtaláljam a titkos rekesz gombját. Aztán megnyomtam és a mechanikája megemelte egy kicsit a bőrönd fenekét, éppen annyira, hogy az ujjam beférjen, és fel tudjam emelni. Tele volt pénzel. Még Mary pakolta bele egykoron. Igazából az ő bőröndje volt, de rám hagyta mindenestől. Sosem számoltam meg mennyi van benne, de majdnem tele volt az alja százas kötegekkel százdollárosokból. Felnyaláboltam egy részét és beleraktam egy papírzacskóba. „Pénzt sose rakj átlátszó zacskóba” – halottam a fejemben egyet Mary szabályai közül.
Lecsaptam a bőrönd fedelét és már rohantam is vissza Jasperékhez. Szerencsére megvárt. Átmentem az úton és a kezébe nyomtam.
- Azt hiszem elég lesz, de ha mégsem csak szólj és megadom – mondtam.
- Tudod, hogy erre semmi szükség – emlékeztetett.
- Persze. Szerintetek semmi szükség rá, de szerintem igenis van – tartottam ki továbbra is az elveim mellett.
Jasper közben belenézet a zacskóba.
- Mennyit tartasz te magadnál! –hangjában őszinte meglepettség tükröződött – Ja bocs, ne válaszolj! Ez nem rám tartozok – szabadkozott rögtön.
- Nem is tudnák válaszolni, még sosem számoltam össze – feleltem egy vállrándítás kíséretében.
- Jasper nem tartsd fel Betty-t, nekünk még rengetek dolgunk van – szolt közbe Alice és a rengeteget külön ki is hangsúlyozta. Kezdetem megijedni mit érthet az alatt a „rengeteg dolog” alatt, mert a cuccaimat összepakolni (bedobálni a bőröndökbe) hát az egyáltalán nem rengeteg.
- Azt hiszem inkább én tartottam fel Jaspert nem ő engem – védtem meg az említettet - de már megyek is Alice – biztosítottam és elindultam az iskola felé.
- Viszlát – intettem egyet Jaspernak, de ő már addigra elindult.