Minden vég egy új kezdet.

Sziasztok, hoztam a következő fejezetet, ráadásul azt is leírhatom, hogy immár két rendszeres olvasóm is van, és nem utólsó sorban azzal is büszkélkedhetem, hogy ólvasóim ötven százaléka fiú, ilyen arányt pedig tudomásom szerint nem sokan tudhatnak magukénak :)

De nem húzom tovább az időt... Jó olvasást!

Üdv: Bee

6. fejezet
Múltam

- 1999. április 16.-án születtem valahol. Anyámat és apámat sosem ismertem még csak nem is hallottam róluk. Semmi olyan történet, mint általában az örökbe fogadott gyereknél lenni szokott, mint például autóbalesetben meghaltak, leégett a házunk, vagy valami más. Szerencsére nem kerültem árvaházba. Két napos korom óta Mary Carter nevű nő nevelt 3 mostohabátyámmal együtt, szóval szép nagy család voltunk. Marytől tudok a vámpírokról, ugyanis ő is az volt. Az igazat csak én tudtam róla, a többieknek mindent megmagyarázott pár hangzatos betegséggel, mint például napallergia vagy, valami rejtélyes dél-amerikai betegség és a hozzájuk kapcsolódó hangzatos latin nevek.
Nevadában éltünk, Reno-tól úgy harminc percre, a kertváros legszélén. Igaz az éghajlat nem volt tökéletes, de mivel távol voltak a szomszédok, értünk meg reggel jött az iskolabusz vagy elmentünk kocsival ez nem volt probléma. Azt hiszem Mary-t, mindig is csodabogárnak tartották, de becsülték is. Négy árvát egyedül nevelt meglehetősen jó módban úgy, úgy hogy látszólag nem csinált semmit, amiből pénze lehetne. Tehát Mary-nek hála mindig jól éltünk, nem csak anyagilag, hanem egyéb téren is. Több szeretetet és gondoskodást kaptunk tőle, mint más gyerekek a valódi szüleiktől. Aztán tavaly júniusban minden elromlott. A szünet első hónapjában volt egy edzőtáborral egybekötött sportverseny, amin részt vettem, de ne szaladjunk ennyire előre. Mary pár héttel a tanév vége és egyben az edzőtábor előtt elkezdett furcsán viselkedni. Gyakran eljárt otthonról, sokat telefonált a szobájából zárt ajtónál néha több órát is, iratokat böngészett órákon át, gyakran beszélt a pénzről mi hol van, és hogyan férhetünk hozzá, folyton praktikus tanácsokkal akart ellátni minket, az életet illetően és minden fontos dolgot leírt nekünk, ami a jövőre vonatkozik és félő volt, hogy elfelejtjük. Akkor ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget és különösebben nem is értettem miért kéne azt feltételeznünk, hogy ő nincs, mivel a legtöbb tanács így kezdődött, amikor őt nem érheti semmi. Azért én sem tudtam mindent például sosem beszélt arról, hogy mi tehet kárt benne. Az utolsó néhány hét így telt el és egyre jobban vártam a tábort már nem csak az iskolából, Mary-ből is kezdett elegem lenni. Fáj ezt kimondani, de igaz, sosem volt az, az aggodalmaskodó típus de most a félelmeivel az idegeimre ment. Aztán eljött a tábor. Mary kivitt minket a buszhoz, pontosabban engem és a legfiatalabb bátyám, aki szerzett munkát a táborban, a másik kettő pedig a főiskolán aszalódott. Az úton az elmúlt hetekhez képest jó kedve volt általában csak azt mondogatta, amit ilyenkor minden évbe, vigyázzunk magunkra, legyünk jók, satöbbi és, hogy mennyire szeret minket. Pont, mint egy aggodalmaskodó szülő, aki pár hétre elengedi a gyerekeit.
Aztán életem leghosszabb búcsúzkodása után fölszálltunk a vonatra.
Az út nagyon hosszúnak ígérkezett, mivel ha az ember vár valamit, olyan mintha az idő megállna, és én már egy ideje vártam ezt a tábort. Már pár órája úton voltunk, amikor átfutott a busz előtt egy szarvas a busz fékezett egy lány meg beverte a fejét az előtte lévő ülésbe és felrepedt a homloka és a vékony csíkban kicsorduló vére óhatatlanul is eszembe jutatta Mary-t. Aztán valahogy összeállt a kép az apróbb és a nagyobb részletekből. Mary mindent elrendezett mondhatni végrendelkezett, amint erre rájöttem elfogott a rossz érzés. Ezért haza akartam menni, szóval amint megérkeztünk eljátszottam, hogy kiment a bokám, így elértem, hogy elmehessek. Sajnos így is későn értem vissza. Mire hazaértem a pajta már éget és mindent ellepett a fojtó, sűrű füst. A tűzoltók rögtön utánam érkeztek, a tüzet eloltották, de Mary-ből csak a nyakláncán lógó gyémánt maradt. A rendőrség megállapította, hogy baleset történt a száraz szalma kigyulladt és mire Mary észrevette füstmérgezést kaphatott és elájult, ezzel az ügyet, lezárták. Persze én tudom, hogy nem lehetett baleset, ha az lett volna, Mary még élne.
Így utólag ijesztő, hogy mennyi mindent rendezett el előre. Az egyik mostoha bátyám már elköltözött otthonról a fősuli, meg az egyetem miatt, volt otthona és saját élete ő már az utólagos segítsége nélkül is boldogult. A másik két mostoha bátyám édes testvérek voltak ők örökölték a házat és az idősebbik az én gyámságomat. A többit én, ebből járok most a magániskolába. Felejteni jöttem ilyen messzire, de ez így utólag nem volt túl jó ötlet, mert hát most itt vagyok. Szóval ennyi az én történetem.
Azért próbáltam rövidre fogni. Nem szerettek erről beszélni, de hát ki szeret arról, amit el szeretne felejteni.
- Köszönjük, hogy ezt elmondtad – mondta Carlisle
- Én köszönöm, hogy meghallgatatok. – próbáltam illemtudóan viselkedni – gondolom, vannak még kérdéseitek.
- Hogyan nézett ki a vámpír, akit láttál, csak a miheztartás végett? – kérdezte Jasper, számítottam erre a kérdésre most mégis valahogy meglepett.
- Magas, tejfehér bőr, barna haj, piros szemek összességében olyan átlagosan – ráztam, meg tanácstalanul a fejem.
- Hát ezzel sokra nem megyünk – állapította meg Jasper – Nem volt véletlenül valami különös ismertető jegye?
- Nem semmi különös, de ha az segít, Edwardnak megmutathatom – ajánlottam fel.
- Rendben – egyezett bele Edward. Leplezte, de tudtam, hogy tetszik neki az ötlet, hogy beengedem a fejembe még, ha csak rövid időre is.
- De gyorsan távozol a fejemből! – azért biztosra kellett mennem. Edward bólintott. Én pedig felidéztem a vámpírt. Kapott három másodpercet mielőtt újra összezavartam volna a gondolataim.
- Ez Sigfried – mondta Edward miközben olyan arckifejezés futott végig az arcán, amiről az jutott eszembe, hogy sajnálom, de neked véged.
- Mi? Ti ismeritek? Ugye nekem nem kéne tudnom, hogy kicsoda?- kérdeztem, meglepetten vagy talán ijedten.
- Nem, nem kellene tudnod, és igen ismerjük, de nem személyesen – válaszolta Carlisle, nyugodtan, de olyan érzésem volt csak engem akar ezzel megnyugtatni.
- Akkor honnan? Ki ő? Mi nem stimmel vele? – záporoztak a kérdéseim, bár némelyik elég idióta kérdés volt tőlem, például, hogy mi nem stimmel vele. Mintha nem lett volna elég, hogy vámpír és a kertész volt a vacsorája, de ez őket nem zavarta.
- Miből gondolod, hogy nem stimmel vele valami? – kérdezte Edward némi meglepettséggel a hangjában.
- Az arckifejezésedből, mintha csak azt mondtad volna, na neked annyi – válaszoltam talán túlzottan könnyeden, ahhoz képest, hogy a halálomról beszéltem.
- Csak hírből ismerjük – válaszolt Carlisle, mielőtt még Edward reagálhatott volna – a Volturi tagja volt.
- Az mi? – kérdeztem
- Inkább kik. Egy család, mondhatni a fajtánk királyi családja. Érdekes, hogy még nem hallottál róluk – mondta Carlisle.
- Mary csak annyit mondott, amennyit muszáj volt. Főleg olyan dolgokat, amikre magamtól is rá jöttem. Nem szeretett volna még jobban belekeverni – magyarázkodtam a „tudatlanságom” miatt.
Mire ezt elmondtam Alice ott termett mellettem egy könyvel pedig észre se vettem, hogy elment érte. Régi, bőrkötésű, elég egyszerű darab volt. A sötétbarna bőrt csupán egy tűzzománc címer díszítette. Alice kinyitotta és letette elém. A lapjai kissé sárgásak voltak már, gondolom nagyon régi lehetett, fekete tintával, kézzel írták a gyönyörű cifra betűit. Az egyik oldal vastagabb papír volt és egy kép volt ráfestve, felismertem a korábban látott vámpírt ugyanaz az arc, ugyanaz az alkat csak éppen a ruhái a pár száz évvel korábbi divatot idézték.
- Őt láttad? – kérdezte Alice, mintha a hangjában némi reménykedést hallottam volna a nemleges válasz iránt – Sajnálom Edward, de szeretnék biztosra menni – fordult bocsánatkérően a fiúhoz.
- Igen – miután válaszoltam megnéztem a másik oldalt is, csak most vettem észre, hogy az oldal tetején Sigfried neve állt. Gondolom az egész oldal róla szólt, szívesen elolvastam volna, de nem boldogultam a régies írással ráadásul azt hiszem latinul vagy olaszul volt. Aztán eszembe jutott mit mondott Carlisle.
- Az előbb azt mondtad, hogy a Volturi tagja volt, de ha csak volt, akkor most hol van?- miután kimondtam, rájöttem, hülyeséget kérdeztem azzal, hogy hol van, azt még én is tudtam, nyilván valahol a környéken legalábbis reggel itt volt. Így hát folytattam – Mármint mi lett vele.
- Ezt mi sem tudjuk pontosan, már régen távozott a Volturiból – válaszolt Carlisle, már éppen meg akartam kérdezni miért, amikor folytatta – Kevesen távoztak a tőlük az idők során.
- De hát te is eljöttél – lepődtem meg.
- Az más volt, én nem tartoztam oda igazán. Nehezen engedik el a hozzájuk tartozókat, de volt egy eset, amikor többen is eljöttek. – mondta és közben lapozott a könyvben. Megint egy ismerős képnél állt meg.
- Letitia?
- Honnan tudtad?- meglepődött, ezt tényleg nem kellett volna tudnom, de láttam a múltban. Szerencsére eszembe jutott, hogy Sigfried neve is oda volt írva, így odamutattam a mellette lévő lap tetejére. Ott is volt Letitia neve. Elmosolyodtak. Még jó, hogy nem jutott eszükbe, hogy nem kellett volna látnom a lap tetejét Carlisle kezétől.
- Tehát egyszer Letitia-t megölte valaki és ez Caiust annyira lesújtotta, hogy megkeserítette a körülötte élők életét is, és ezt többen nem bírták elviselni. Ekkortájt könnyebben el lehetett jönni.
- Ki ölte meg? – tudtam, hogy Siegfrid volt de azt nem, hogy ezt más is tudja-e. Bár gondolom, ha tudták volna, nem engedik el olyan könnyen. Emlékeikből láttam, hogy a Volturi milyen kegyetlen a törvényszegőkkel és nem hiszem, hogy Letitia halála elrendelt volt őt Siegfrid bosszúból ölte meg vagy ha nem bosszúból, akkor is valami erős érzelem lehetett a háttérben.
- Senki sem tudja – ebben Carlisle tévedett én tudtam és így már azt is, hogy Sigfried nem egyszerűen eljött, hanem elmenekült a Volturiból.
- Azt hiszem szerencse a szerencsétlenségemben, hogy már eljött a tőlük, így csak ő akar megölni nem az egész Volturi. – latolgattam az esélyeim
- Túl bizakodó vagy – állapította meg Jasper, majd rögtön utána a reményem is összezúzta – egyedül is könnyen megöl.
Úgy tűnik Jaspernek sem lettem a szíve csücske, azt hiszem, nem is zavarná túlságosan, ha tényleg megölne Siegfrid. Igaz, Jaspert nem ismerem igazán, lehet, hogy minden emberhez így viszonyul.
- Éppen ezért azt hiszem jobb lesz, ha nálunk maradsz. Lehet, ha rájön, hogy már rég tudsz a vámpírokról és nem árulod el a titkunk, letesz arról, hogy megöljön. – mondta Carlisle, és úgy gondolom el is akarta ezt hinni. Én is nagyon, nagyon szerettem volna ezt hinni.
- Lehet, de az, hogy veletek maradjak kockázatos nektek – mondtam szinte gondolkodás nélkül, mivel semmiképp sem akartam veszélybe sodorni őket, mikor még csak nem is ismernek.
- Szerintem igaza van, én is mondtam, hogy túl kockázatos – fűzte hozzá Rosalie.
- Szerintem maradhatna, úgy is lenne még Alice-szel pár kérdésünk? – monda Edward. Jólesett, hogy többen is úgy gondolják maradjak, de azoktól a kérdésektől előre rettegtem, sejtettem miről fognak szólni.
- Egyetértek, pár dolog tényleg érdekelne – értett egyet Alice heves bólogatások közepette.
- Még egy fura szerzet miért ne maradhatna? –viccelődött Emmett, erre Bella dühösen nézett rá mintha még morgott is volna (bár ebben nem vagyok biztos) nyilván rájött, hogy rá gondolt a fura szerzettel. Emmett kuncogott, a többiek megpróbálták elnyomni a mosolyukat.
Kezdett az egésznek szavazás hangulata lenni, hisz szinte mindenki elmondta a véleményét.
- Örülnék, ha maradnál, legalább vinnél egy kis színt unalmas napjainkba – Esme pont olyan volt, mint amilyennek az emlékek után képzeltem, kedves, gondoskodó, kicsit anyáskodó és még értem is képes volt aggódni, mikor nem is ismer igazán. Így még jobban esett a szeretete, amely kissé már túl magától értetődő volt, olyan anyai, bár pontosan nem is tudom milyen az, de azért sejtem. Mary szeretett hasonló módon, aki anyám helyett anyám volt és a szeretete hiánya üressé tett. Azt hiszem hiányzott belőlem minden érzelem. Pedig én csak a hiánya okozta fájdalmat akartam feledni – nem hiszem, hogy nagy kérés volt - de a feledés magával rántott mindent, ami emberré tett, ami megkülönböztetett egy szobortól, egy érzéketlen kődarabtól. Ma hajnalig egy monoton életre programozott bábú voltam, aki először érzett, azóta, hogy Mary nincs. És bár a félelem egy erős érzelem, azt csupán a testem kreálta a látottakra, az elmém még akkor sem félt és ez megrémisztett. Bár azt hiszem, akkor sem a haláltól féltem, ahhoz már túlságosan eltávolodtam az élettől, hanem csak a módjától, attól, hogy nem lesz fájdalommentes és kíméletes.
A testi fájdalmat nem bírtam sose, furcsa mód nagyon alacsony volt a fájdalomküszöböm, de szerencsére nem sérültem meg túl gyakran.
Mikor felnéztem Edward elég bizarr tekintetével találtam szemben magam és ráébredtem, hogy a gondolataim szabadok voltak és ő végig halotta őket, kissé elvörösödtem és megpróbáltam elfedni őket.
Aztán végre Nathe is megszólalt.
- Azt hiszem, tartozom érte némi felelősséggel. Ráadásul, ha én nem vagyok, nem tudna rólatok sem, tehát ez az én hibám - ez kissé én-központú volt. Ráadásul nem szeretem a szánalmat, vagy ha szánalomból akarnak segíteni rajtam. Ráadásul azt sem értettem miért lenne az ő hibája az, ami történt.
- Nem vagy felelős értem, eddig is megúsztam és talán majd legközelebb is meg fogom – persze ez a mondtat nem így hangzott a fejemben, hanem inkább így: Még élek és talán holnap is élek majd, de ha nem az már nem a te problémád. Aztán hozzátehettem volna még ezt is: Igaz, ha most nem itt lennék, talán már pár láb mélyen hevernék a földben.
Edward kuncogott. Ezt megint elszúrtam.
- Elég nyersek és tárgyilagosak a gondolataid, nem gondolod? – kérdezte két kuncogásroham között.
- Lehet, és nem szeretem, ha kihallgatnak – részemről lezártnak tekintettem, de ő nem.
- Pedig az emberek általában megpróbálják becsapni magukat.
- Én nem, jobb a tárgyilagosság. Jobb a biztos, mint a bizonytalan. Nem jó hinni abban, ami lehetetlen mert a végén nagyobb a csalódás és gyakran drága.
- Azért te is adsz esélyt a jobb lehetőségeknek – kötözködött.
- Én is csak emberből vagyok – emlékeztettem a nyilvánvalóra.
Bella ekkorra megunta.
- Minek ad esélyt? – kérdezte.
- Annak, hogy talán még holnap is él és nem pár láb mélyen lesz a földben, – Esme gorombán nézett fiára, talán zavarta szóhasználat. – Ő használta ezeket a szavakat – védekezett Edward, ezzel igazolva a feltételezésemet, és kissé zavart, hogy most mindenki a gondolataimon rágódhat.
- Engem nem zavar, ha marad, talán még érdekes is lesz – mondta Jasper, és hálás lehettem, hogy megszakította az előző témát, bár elképzelhető, hogy pont az előbbi miatt találja érdekesnek a társaságom.
- Rajtam meg nem múljon – egyezett bele Bella, talán kicsit flegmán, sőt még a vállát is megrándította közben.
- Akkor ez eldőlt – jelentette ki Carlisle. Úgy tűnk tényleg szavazás volt – Feltéve, ha nem zavar, hogy egy vámpírokkal teli házban leszel.
- Nem, ez egyáltalán nem zavar eddigi életem nagy részét már úgy is egy vámpír társaságban töltöttem. Az pedig, hogy egy vagy kilenc, azt hiszem nekem már teljesen mindegy – mosolyodtam el.
- Túl könnyen veszed – állapította meg.
- Lehet – értettem egyet - de az jobban zavar, hogy nem tudom hogyan hálálhatnám meg a segítségeteket.
- Arra semmi szükség, szívesen segítünk – hárította el kérdésem.
- Köszönöm – zavarban voltam és kissé el is érzékenyültem, de remélem nem vették észre. Nem szeretek gyengének látszani, egy újabb megszokás.
- Igazad van, ez jó ötlet – mondta Edward és aztán Jasper folytatta, minden bizonnyal az ő ötlete volt.
- Le kell zárnod a régi életedet, és újat kell kezdened – értetlenül nézhettem, mert elkezdte kifejteni, miközben leült egy laptop-hoz – Először is Elizabeth Cartert el kell tüntetni.
- Eltűnté akarsz nyilvánítani? – lepődtem meg.
- Valahogy úgy, persze visszadátumozom majd pár évvel, hogy ne tűnjön fel senkinek? – igazolta ötletem
- Mi lesz azokkal, akik ismertek és tudják, hogy nem tűntem el? – érdeklődtem.
- Ha az iskoládra gondolsz, azt megoldjuk. Mi volt náluk a story? – meglepő, hogy rögtön rájött, nem az igazat adtam elő az embreknek.
- A gazdag és rendkívül elfoglalt üzletember Thomas Carter unokahúga vagyok, aki pár éve vesztette el a szüleit. Mivel nagybátyám a munkája miatt sokat utazik, úgy érezte, nem tud kellő figyelmet fordítani a tanulmányi előmenetelemre, ezért keresett egy jó nevű magániskolát – meséltem.
- Az igazgató találkozott valaha is a bátyáddal? – érdeklődött tovább Jasper.
- Igen, amikor beíratott.
- Rendben, akkor írunk egy felhatalmazást, amiben engedélyezi, hogy a nevében intézkedhessünk, és azt fogjuk mondani, hogy egy rokonodhoz költözöl Európába és ott folytatod a tanulmányaidat.
- Oké, remélem beválik – sóhajtottam beletörődően.
- Biztosan.