Minden vég egy új kezdet.

3. fejezet

A gyilkos

Először azt hittem valami állat és legszívesebben kinevettem volna magam, hogy ennyire megijedtem. Aztán újra hallottam és rájöttem, hogy ez nem állat. Talán nyögések voltak, vagy inkább hörgés. Nem, ez nem hörgés, már tisztán hallottam, morgás volt, de nem kutyáé, vagy farkasé. Nem, ez más volt. Ijesztőbb. Hátborzongatóbb. Ilyen érzés lehet, amikor azt írják a könyvek „megfagy az ereiben a vér”. Mindig azt hittem csak kitaláció, de most így éreztem, mintha megfagyott volna az ereimben a vér. Sajnos kis korom óta túl kíváncsi természet voltam, és a kíváncsiságom most is erősebb volt a félelmemnél. Ugyanis volt egy sejtésem mi lehetett, és inkább csak be akartam bizonyítani magamnak, hogy túl paranoiás vagyok. Így elkezdtem fürkészni az éjt a szememmel, honnan jöhetett a hang. Sötét volt és esett is, de még így is könnyen megtaláltam. Sajnos. A bőréről visszatükröződött a gyenge holdfény és ettől mattan ragyogott tejfehér bőre. A kertész háza mellett guggolt, vagy talán inkább görnyedt valami fölött. Szerencsére nekem háttal. Hálát adtam Istennek, hogy nem kell látnom az arcát, és elborzasztott a gondolat, ha belegondoltam mi fölött görnyedhet. Azért nem tartott sokáig mire rájöttem 2 lába volt és 2 keze, amiből valójában csak egyet láttam, az is kicsavarodva és deformálódottan lógott a teste mellett. Bár a másikat nem is láthattam, mert annak takarásban kellett lennie. Legalábbis reméltem, hogy azért nem látom. Az egész test ernyedten lógott gyilkosa kezében. Nem volt számomra kétséges, hogy az ölte meg, mint ahogy az sem, hogy már nem élt, és hogy életében ő volt az iskola kertésze. Ekkor elöntöttek az emlékek. A gyilkos emlékei. Meleg, nyári éjszaka volt, talán június, és biztos, hogy nem mostanában, mert a szoba berendezése a római időkre emlékeztetett. (Bár lehet hogy tévedek és nem olyan régi de az is lehet, hogy még régebbi) Egy ablakból figyeltem egy nőt. Aki gyönyörű volt - ezt még ilyen sötétben is meg lehetett állapítani – és aki sietett valahová. Egy sötét sikátorban járt, amikor meguntam a várakozást. Kiugrottam az ablakon, le a sikátorba, hangtalanul értem földet, majd amikor a nő megfordult ráugrottam és kitörtem a nyakát. Az emlék véget ért, de kezdődött helyette egy másik. Egy díszes teremben tárult a szemem elé. Most nappal volt, de a teremben félhomály uralkodott, mivel nem volt rajta ablak. Egy hármas trón elé sétáltam, lassan, kimérten. - Mi hírt hoztál?- kérdezte az, aki középen ült. - Megtaláltuk Letitia-t. Megölték - fogalmaztam tárgyilagosan. A termen végigsöpört a megrendülés. A trónus bal oldalán ülő férfi arcán eddig remény mutatkozott, helyét most felváltott a gyász. Látszott, hogy őt rendítette meg legjobban a hír, és látszott az is, hogy Letitia neki volt fontos. Itt visszazökkentem a valóságba. Jó, hogy így történt, mert a gyilkos már észrevett. Tudtam, nincs sok időm, ha el akar kapni, talán csak pár másodperc. Gyorsan kellett cselekednem, azt tettem, ami leghamarabb eszembe jutott, és ami talán megzavarja. Megnyomtam a tűzjelzőt és fölkaptam a telefonom. A rendőrséget hívtam, nem abban reménykedtem, hogy a rendőrség ideér és megment, hanem abban, hogy a gyilkos meghallja a hívást, és úgy dönt, először eltünteti a nyomait. A holttestet, vagy el kellett vinnie, vagy föl kellett gyújtania, de ez az eső miatt nehezen ment volna. Ha előbb engem megöl, nem lenne elég ideje eltüntetni mindkét testet és elég messzire jutnia innen. Ráadásul a tűzjelző miatt fél percen belül mindenki az utcán lesz. - Halló gyilkosság történt a St. Johannánál. A gyilkos még itt van. Jöjjenek gyorsan! - meg sem vártam, hogy bemutatkozzon, de azért ő megkérdezte a nevem. - Hölgyem mi a neve?- nem mondhattam, hogy Elizabeth Carter. Nem akartam még jobban belekeveredni így az első nevet mondtam, ami eszembe jutott. - Ann Taylor. - nem ismertem egy Ann Taylort sem és reméltem senkit nem keverek ezzel a névvel bajba. - Jól van Ann, egy járőr máris in... - nem vártam meg, míg befejezi, letettem. Az ablakhoz mentem és megkönnyebbülve láttam, hogy a kertész teste és a gyilkosa is felszívódott. Biztos lehetett benne, hogy úgysem mondom el, amit láttam, hisz az, belépő lenne a diliházba, és abban is, hogy lesz még alkalma elkapni. Hálát adtam Mary-nek, hogy egy Blackberry-t kaptam a születésnapomra, mert ez lenyomozhatatlan. A telefont elrejtettem a dupla fenekű bőröndömbe, mert még ilyenem is volt. Szintén Mary ötlete. Úgy terveztem, oda megyek a kiérkező rendőrhöz, miután elvégezte a dolgát - és abból igen kevés lesz, mert a gyilkos valószínűleg az összes nyomot eltüntette - és azt mondom „ Ó biztos úr, de jó, hogy itt van így nem kell majd bemennem az őrsre, ugyanis pénteken ellopták valahol a városban a Blackberry típusú telefonom. Eddig azért nem szóltam, mert azt hittem csak elkavartam valahol, de feltúrtam az egész szobám és nincs sehol. Úgy elszomorít, hogy ellopták még nagyon új volt és drága, a szüleimtől kaptam ajándékba, ha megtudják, hogy ellopták…” A tervem bejött a rendőr elhitte, de mit is tehetett volna, olyan kétségbeesetten néztem rá és ráadásul a történetem is elég hihetően hangzott ahhoz képest, hogy hazugság. Még jegyzőkönyvet is vett fel. Szinte már sajnáltam, hogy így lóvá tettem. Hogy mégis miért volt minderre szükség? Mivel az iskolában jegyzőkönyv készül minden személyes holmiról így a telefonokról is, a rendőrségre érkező hívás pedig beazonosíthatatlan volt. Ráadásul a kertészlakot csak az iskolaépületből lehet látni, az utcáról nem, valaki pedig még a tűzjelzőt is bekapcsolta, ergo csakis innen jöhetett a hívás. Ha ezt a pár információt összekapcsolják, könnyedén eljuthatnak a telefonok listájához, és tudomásom szerint csak nekem van Blackberry-m, szóval a kör bezárult és én bent ragadtam. Ezt pedig célszerű volt elkerülni, így hazudtam, rendőrségnek. Komolyan egyre lejjebb csúszom. Mi jön legközelebb? Hamis iratokkal, álnéven Európába szökök, vagy mi?