Minden vég egy új kezdet.

Az első rendszeres olvasó, hát ez is megéltem, köszönöm Geti. és örülök, hogy tetszett. Ezen felindulva rögtön fel is rakom a következő fejezetet, bár ez inkább csak átvezető rész és nem is igazán hosszú, azért remélem megfelel. Üdv: Bee

4. fejezet

Jövőm?

Reggel 8 óra lett mire a rendőrök mindenkit kikérdeztek és megállapítottak pár dolgot. 1. a kertész eltűnt. 2. a gyilkossági riasztás vaklárma volt. 3. a hívás valószínűleg az egyik lány ellopott Blackberry-éről érkezett. Tehát kiestem a képből. Mi értelme is lett volna egy jól nevelt 15 éves lánynak telefonálnia? Semmi. Ez volt a rendőrök válasza saját kérdésükre. Arra a következtetésre jutottak, hogy valaki azért lopta el a telefonomat, hogy hülyére vegye a rendőrséget. Nem is gondoltam, hogy ez ilyen jól is elsülhet. Volt még egy fontos dolgom, amin gondolkodhattam: a jövőm. Ha eszembe jutott mindig halogattam. Akkor jutottam elhatározásra miután a rendőrök elmentek, én meg visszamentem a szobámba és megláttam a kis emlékeztetőt, amit a gyilkos hagyott. Ezután már tudtam, mit fogok tenni. Fel kell hívnom Nathet, és tanácsot kell kérnem tőle, pontosabban a családjától. Ez volt az egyetlen esélyem. Talán ők tudják, mit kellene tennem, és mennyi az esélyem arra, hogy jól jövök ki az egészből. Bár ezt sajnos sejtettem, az esélyem egy nulla és egy közé eső szám, ami a nullához van közelebb. De küzdeni fogok, ezt tudtam. Nem bírtam rászánni magam a hívásra, pedig minél gyorsabban végzek vele annál jobb. Ültem az ágyamon és néztem a telefonom képernyőjét, a számot már beírtam. A telefonszáma megint csak egy megérzés volt, de biztos voltam benne. Azon gondolkoztam, mit mondok neki, ha felveszi. Egyik lehetőség rosszabb volt, mint a másik. Végül úgy döntöttem azt mondom, ami eszembe jut. Rosszabb helyzetbe már úgysem kerülhetek. Megnyomtam a zöld gombot. Kicsöng. 1 2 3 4 5 6 számoltam a másodperceket, és ekkor fölvette. - Halló – ismerős a hang, ez Nathe. - Szia Nathe itt Elisabeth… - egy pillanatig elbizonytalanodtam, hisz pénteken be sem mutatkoztam neki, így a nevem semmit nem mondhatott - akit a pénteki buli után hazavittél – magyarázkodtam. Azt szerettem volna, ha a hangom magabiztos, ehelyett inkább egy kis sírás közeli nyekergés lett. - Szia - azt hiszem, mondott volna még valamit, de nem hagytam. Nem akartam, hogy lerázzon, mielőtt még bármit mondhatnék. - Bajba kerültem, és csak te segíthetsz – tértem tárgyra. - Nem hiszem, hogy lehet akkora baj, amiben csak én segíthetek – tiltakozott. - Kérlek, higgy nekem – előre felkészültem, hogy könyörögni is fogok, ha kell, de most jobb ötletem támadt - Egy kicsit titeket is érint – húztam el a mézes madzagot. - Hogyan? – lepődött meg - Mondd el! - Hosszú. Gyere értem és elmondom – ajánlottam. - Ha elmondod, miről van szó, átgondolom, hogy érted mennyek - nem akart engedni nekem, de én nem hagyhattam magam, túl sok minden múlott ezen a találkozáson. - Az túl sok időbe telne, de ha nem hiszel nekem, legalább mond meg Alicenek, hogy szép a kanárisárga Porsche-ja. - Ezt meg honnan tudod? - ez nem Nathe volt, valószínűleg Alice. - Azonnal érted megyek! – ez viszont ő volt. Úgy tűnik meggyőztem, Végre. Sikerült. Hallottam, hogy kirohan, aztán azt, amikor beindítja az autót. - Mindjárt ott leszek – tisztán hallottam, ahogy felpörög a motor. - Ha ideérsz, állj meg a saroknál, és ott várj meg – adtam ki az utasítást. - Rendben – egyezett bele. Életem egyik leghosszabb órája volt, míg ideért. Az út csendben zajlott leszámítva az elejét, amikor megkérdezte mi történt, én meg azt feleltem, hogy csak egyszer szeretném elmondani, amikor majd a többiek is hallják. Az úton át akartam gondolni, hogy mit is mondjak majd. Ez sajnos nem sikerült. Eddig annyira izgultam azon mi lesz majd, hogy most, amikor már egy kicsit is többet tudtam, ráadásul biztonságban voltam az agyam kikapcsolt. Nem voltam többre képes, minthogy bámuljam a várost felváltó erdő sebességtől elmosódó zöldjét. Az egyetlen, ami eszembe jutott, az, hogy hogyan jutottam ide. Az egészért csak magamat okolhattam, ha nem megyek el arra a bulira, nem alszom át a napot, majd nem ébredek fel éjszaka, és nem veszem észre a gyilkost. Ugyanakkor, ha nem megyek el a buliba, nem találkozom Nathe-tel, és ha éjszaka mégis felébredek a dörgésre, kinézek az ablakon és meglátom a gyilkost… Bele se merek gondolni, akkor most mit tennék. De akkor is csak magamat okolhatom, hiába próbálnék bűnbakot találni, a sorsomat én irányítom. Legalábbis remélem.