Minden vég egy új kezdet.

Akkor hát itt a következő, de azért nem lesz rendszer abból, hogy naponta újat teszek fel, főleg nem hétköznap, most is csak azért, mert az előző olyan rövid volt. Ebből a fejezetből már kiderül pár dolog, de a nagy kérdések még váratnak magukra. Szóval jó olvasást, remélem tetszeni fog.Üdv: Bee

5.fejezet

Cullenék

Cullenék háza gyönyörű volt, eldugottan állt egy gondozott, pázsitos területen a vadul burjánzó erdő közepén. Úgy illett oda, mintha már évszázadok óta ott állt volna, holott látszott, hogy új építésű. Első látásra az egész idilli volt, a méregzöld növényzet – legyen az eredeti vagy telepített – kontrasztja a ház fehér falaival és hatalmas üveg felületivel, melyen visszatükröződött a táj. Mégis bizarr volt egy kissé, mintha egy golfpályát varázsoltak volna az érintetlen vadonba. Ha nem lettek volna gondjaim órákig tudtam volna elmélkedni a kert harmóniáján, vagy diszharmóniáján, ám Nathe megzavart. Miután leállította a motor, kinyitotta nekem a kocsi ajtaját és finoman a ház felé terelt, majd előrement és kinyitotta nekem a bejárati ajtót is. Ekkor tört rám újra az idegesség, most, hogy már a küszöbön álltam. Mély levegő. Nyugi. Nem lesz semmi baj – nyugtattam magam, de ezt magam is csak remélni tudtam. Amint beléptem az ajtón rá kellett jönnöm mekkorát tévedtem. Rögtön elájultam, bár nem a távolról sem a félelemtől, vagy az idegességtől, már megint azok a hülye emlékek. Kilencből nyolc jelenlévőé egyszerre. Nathe-nél megint csak színeket láttam Bellánál meg semmit. De még nyolc is sok, sőt rengeteg, ráadásul egyszerre csak egy emléket tudok „fogni” úgy, hogy azt meg is értsem, de így az egész olyan volt mintha nyolc különböző filmből egymás után vágnának be a képkockákat. Aztán összeszedtem magam és megpróbáltam kizárni őket a fejemből. Nagyjából sikerült. Aztán magamhoz tértem. Szerencsére Nathe elkapott, amikor elájultam így nem ütöttem meg magam. Még mindig mindenki ott volt. Rosalie, Emmett és Jasper a kanapén ültek, Edward a falnak dőlt Bella mellette volt, Alice a lépcsőn ült, Esme mellettem állt - látszott rajta aggódik értem, pedig nem is ismer - Carlisle orvosi teendőinek eleget téve a pulzusomat vizsgálta, míg Nathe mellettem térdelt. - Én megmondtam – jegyezte meg Alice. Még 3 másodperc és magához tér. Láttam egy emlékben, hogy kiében nem tudom. - Rosalie, felesleges játszanotok, már úgy is tudja – volt Edward mondatában valami furcsa nem abban, amit mondott, hanem abban, ahogy mondta. - Jobban vagy?- ez persze, hogy Carlisle volt, beszélt belőle az orvos. - Igen, sokkal – válaszoltam, miközben lassan feltápázkodtam. - Gyakran elájulsz?- még mindig az orvos. - Nem csak most sok volt az emlék. – hát, ezt lehet, hogy nem kellett volna, mert mindenki értetlenül nézett rám kivéve Edwardot, ő halkan kuncogott. - Edward kérlek, kimásznál a fejemből – kértem, bár a hangsúlyom kissé pimaszabb volt a kelleténél. - Tudod, hogy az nem olyan egyszerű – védekezett. - Csak, próbáld meg, és nekem ne mond kérlek, hogy a gondolataim ordítanak – egy picit erre meglepődött, így elégedetten rámosolyogtam. - Te tudod – sóhajtott és tett egy jelentőségteljes kört a szemével. - Miről beszéltek?- Alicenek elege lett abból, hogy nem érti. mi folyik körülötte. - Csak megkért rá, hogy ne olvassak a gondolataiban, és mivel tudta, hogy aki utoljára erre kért, annak azt mondtam, hogy a gondolatai ordítanak, azt is kérte, hogy neki ezt ne mondjam – magyarázta el készségesen Edward a beszélgetésünk. - Honnan tudta mit mondtál?- fura hogy Rosaliet érdekli valami. Edward elmosolyodott azon, amit gondoltam, de figyelt rá, hogy csak én lássam. Erre jelentőségteljesen ránéztem, mármint remélem annak tűnt. - Az egy hosszú történet – válaszoltam Edward helyett, mivel ő épp tágra nyílt, csodálkozó szemekkel nézett rám. - Ezt, hogy csináltad? – kérdezte meglepetten - Mit csinált? – fordult Bella Edwardhoz. - Semmit sem látok a gondolataiból, pontosabban semmi használhatót – magyarázott. - Nem Jasper, nem úgy, mint Bella. Ő valahogy összezavarta őket. Hogyan csináltad? – fordult felém. - Megint egy hosszú történet. Kérdezz egyszerűbbet - mosolyodtam el. - Hogy hívnak?- Carlisle átvette a szót, azt hiszem megunta a játékot Edward és köztem. - Oh tényleg még be sem mutatkoztam. Elisabeth Carter. Ha jól sejtem érdekelne titeket az is, hogy miért vagyok itt - vetettem fel. - Igen – bólintott. - Hát szóval… valószínűleg… egy… vámpír… vadászik rám. Mármint biztos, hogy… szívesebben látna holtan… mint élve – holtan, élve, vámpír, vadászik rám mind olyan szavak, amiket egy mondatban csak horror filmekben hallhatsz, jól begyakorolt szövegként. Ezzel szemben ez a valóság volt, nekem pedig nem volt időm gyakorolni és mi tagadás ez meg is látszott. - És hogyan jövünk mi a képbe? - ez Emmett volt, aki azt hiszem rögtön kevésbé békés megoldásokban reménykedett. - Csupán tanácsot szeretnék kérni. – Emmett válaszom hallatán csalódott volt. - Miben is? – kérdezte Edward. Ezt nem vártam volna pont tőle, aki eddig a fejemben kotorászott, és aki emiatt a legtöbbet tudott. Bár az is lehet, hogy csak a többiekre gondolt, amikor megkérdezte. A többiek Nathe felé fordultak, azt hiszem, úgy gondolták, neki talán már elmondtam az úton, és tőle könnyebben megtudhatják, mivel arra rájöttek, hogy én nem vagyok elég közlékeny. Ők nem tudják milyen nehéz arról beszélni, amit legszívesebben elfelejtenél és most nem csak a vámpírra gondolok, hanem a múltamra is. Na de egyszer túl kell esnem rajta, nem? Ilyenkor mindig azt szokták mondani jobb a dolgokon hamarabb túlesni, úgysem húzhatjuk őket a végtelenségig. Remélem igazuk van. - Nathe nem tudja. Úgyhogy azt hiszem, nekem kell elmondanom - nem szakítottak félbe ennek kifejezetten örültem, ráadásul Esme rám mosolygott. Ez adott egy kis magabiztosságot – Azt hiszem az, hogy vadászik rám nem a legjobb szó, ugyanis nem a vérem miatt teszi… - Pedig nincs rossz szagod – szakított félbe Jasper. A többiek megmerevedtek, és azt hiszem Jasper pedig várta, hogy megijedek és elkezdek sikoltozni. Persze ez nem történt meg. Inkább zavarba jöttem. Ezt ő is érezte, de nem értette, nem ez volt a várható reakció. Miután a többiek rájöttek, hogy Jasper nem akar megenni, kicsit felengedtek. Én pedig még mindig zavarban voltam, nem tudtam, mit mondjak erre, nem köszönhettem meg egyszerűen, mint ahogy egy bókot szoktak. Pedig annak szánta, vagy viccnek, legalábbis azt hiszem. - Hát ezt még nem mondták – a válaszom hallatán teljesen megnyugodtak, sőt azt hiszem, még mulatatta is őket a reakcióm meg az, hogy milyen könnyedséggel veszem. Aztán folytattam. - Az a baja velem, hogy láttam a titkát. – jobban nem is mondhattam volna, mivel ezt lehet úgy is lehet érteni: a) láttam, hogy vámpír (vagyis átvitt értelemben) b) láttam egy titkát (vagyis szó szerint) Azt hiszem, Edward kivételével mindenki az „a” verzióra gondolt, de remélem ő is. - Ezért akar megölni – fejeztem be. - Miért vagy olyan biztos benne, hogy meg akar ölni?- azt hiszem, Carlisle senkiről nem gondolt volna rögtön rosszat és remélte, hogy csak félreértettem a helyzetet. Így meg sem lepődtem a kérdésen. - És hogy-hogy még élsz? – egészítette ki Edward. - Először is megnyomtam a tűzjelzőt, majd hívtam a rendőrséget – a rendőrség szó hallatán Rosalie egy kicsit összerezzent. Talán, mert tartott attól, hogy emiatt most el kell menniük innen, mivel a rendőrség tudja az igazat, így megnyugtatásul hozzátettem – természetesen csak annyit mondtam, hogy gyilkosság történt és a gyilkos még itt van, és persze nem a saját nevemen mutatkoztam be, a telefonom Blackberry tehát lenyomozhatatlan. Később meg azt mondtam a rendőröknek, pár napja ellopták, így nem gyanakodnak. A tűzjelző miatt az egész utca fél percen belül ébren volt, és mivel hallotta a hívásom a vámpír, tudhatta, hogy a rendőrség keresni fogja a hullát, ezért azt el kellett tüntetnie. Esett szóval elégetni nehéz lett volna, így el kellett vinnie. Ha engem is megöl már két hullája lett volna. Egyszerre két hullával pedig nehezebb menekülni. Ráadásul gondolhatta, hogy senkinek nem mondom el, amit láttam. Így inkább egy hullával távozott - begyűjtöttem pár elismerő pillantást aztán hozzátettem – Nagyon sok múlott a szerencsén dönthetett volna úgy is, hogy megöl, valószínűleg akkor is el tudott volna menni még mielőtt az emberek felébrednek. – azt már nem tettem hozzá, hogy akkor nem lett volna neki túl szórakoztató a halálom, de tudtam és valószínűleg ők is – és hogy miért vagyok biztos, abban hogy meg akar ölni, mert miután a rendőrök elmentek és visszamentem a szobámba a párnámra rá volt írva vérrel, hogy HALÁL – azt hiszem ezen megdöbbentek. Idáig azt hitték, kissé eltúlzom a dolgokat. Az elején én is ezt hittem. Túl könnyen menekültem meg hajnalban, de a figyelmeztetés óta (mert nyilvánvalóan az volt) tudtam, hogy csak azért, mert ha akkor megöl, az kegyelem döfés lett volna a várható jövőbeli halálomhoz képest, amit akkor rögtön el kezdett tervezgetni (legalábbis azt hiszem elkezdte).Ezt sem kellett hangosan elmondanom hiszen ez megint olyan dolog volt, amit nálam jobban tudhattak, meg persze Edward újra hallotta a gondolataim. Legalábbis azoka,t amiket megmutattam neki – A párnát a biztonság kedvéért elégettem nehogy valaki megtalálja. – tettem végül hozzá. - Úgy tűnik tényleg bajban vagy – szólalt meg végül Carlisle, de csak azért, hogy megtörje a csendet. Aztán folytatta – azt hiszem az lesz a legjobb, ha nálunk maradsz, amíg eldöntjük mi legyen… - Hát persze nem is mi lennénk a Cullen család, ha nem ragadnánk meg az első alkalmat arra, hogy megint mindent kockára tegyünk egy emberért – vágott közbe Rosalie. Dühös volt, de teljesen megértettem, mert úgy éreztem igaza volt. Épp megszólaltam volna, hogy egyet értsek Rosalieval abban, hogy ez már túl nagy kockázat, amikor Edward megszólalt. - Ne zavartasd magad Rose miatt ő ilyen, ezt te is tudod – tudtam milyen Rosalie, de azt is hogy igaza volt. Edward megszólalása már túl sok volt neki és távozott mire végre szóhoz jutottam. - Teljesen igaza van. – mondtam - Nem, nincs. – mondta Carlisle. Emmett is kiment, de nem az miat,t amit Carlisle mondott hanem, hogy visszahozza Roset. Látszott rajta szívesebben maradna. Nem csak azért, mert Rose nem éppen hálás jelenség, ha dühös, hanem azért is, mert érdekesebbnek ígérkezett, ami idebent zajlott – azzal nem kockáztatunk túl sokat, ha segítünk, de akkor el kellene mondanod még pár dolgot. Igaza volt, lehet, hogy túl sokat nem kockáztatnak de már az is éppen elég volt. Persze nem kezdtem el vitatkozni ezen, végül is ezért voltam itt, egy kis segítségért, de néhány jó tanácsnál nem is reméltem többet. Úgyhogy azért ez meglepett. Az elején még azt is számításba vettem, hogy közlik velem, ez nem az ő bajuk, most pedig itt ülök az ebédlőjükben, és ahogy kérték, elmesélem mi történt pontosan. Közben Emmett is visszatért Rosalieval, aki talán már egy kicsit nyugodtabb volt. Végighallgattak, nem szakítottak félbe egyszer sem. Az emlékes részt kihagytam, mivel nem tudtam vele mit kezdeni, ha pedig elmondom beszélnem kéne arról is, hogy hogyan láthattam, és ezt a témát szerettem volna távolról elkerülni. Sajnos ez nem sikerült. - Honnan tudsz rólunk? – kérdezte Carlisle. Sejtettem hogy nem csak a családjukról beszél, de reméltem, hogy ha erre válaszolok, elkerülhetem a számomra kényes témát. - Nem Nathe tehet róla. Az csak a véletlen műve volt, hogy őt láttam meg, bármelyikkőtöket látom is meg, rájöttem volna. - Carlisle úgy gondolta, hogy a vámpírokról honnan tudsz – Edward tökéletesen rátapintott arra a témára, amit kerültem. - Ez egy hosszú történet – mondtam, bár tudtam, úgysem úszom meg a válaszadást. - Van időnk – mondta Carlisle és úgy tűnt hálás a fiának, hogy rákérdezett helyette. Tudtam, hogy felesleges lenne kihagyni részleteket, a végén úgy is rákérdeznének. Így el kell mesélnem az egész életem az elejétől, addig, amíg találkoztam Nathe-tel. Tehát vettem egy mély levegőt és belekezdtem.