Minden vég egy új kezdet.

El sem tudom mondani mennyire sajnálom, hogy ilyen soká hoztam a következő fejezetet, de összejöttek a dolgaim, persze tudom, hogy ez nem túl jó mentség. Nem húzom tovább az időt, jó olvasát! Remélem tetszik.

Üdv: Bee

8. fejezet
Vezetés

Egészen a bekötőútjuk végéig - mondjuk, jobban illene rá az ösvény - nem tudtam hetvennél gyorsabban menni, mivel túl szűk volt és belógtak az ágak oldalról, a fényezésben meg nem akartam kárt tenni. Aztán amikor már csak pár méterre voltam az aszfaltos úttól lefékeztem.
- Hú ez jól fog – mondtam őszinte meglepődöttséggel a hangomban - nem vagyok én hozzászokva ilyen finom mütyürökhöz. Nem tudtam, hogy a Volvo tényleg ilyen biztonságos. Bár, azt fel nem foghatom, mért kell egy vámpírnak biztonságos autó – gondolkoztam el egy pillanatra - Azt hittem a veszélyt szeretitek, de most uraim, merre? A hegyekbe vagy a város felé?
- Talán nem kéne a te vezetési stílusoddal kockáztatni a városlakók testi épségét, úgyhogy a hegyekbe – mondta Edward.
- Na már van vezetési stílusom, ez hízelgő – jegyeztem meg inkább csak magamnak, persze meghallotta és rögtön tönkre is tette a jókedvem.
- Amennyiben az őrült száguldást annak lehet nevezni.
- Ez kissé álszent volt. Bár beismerem, nektek mérföldekkel jobbak a reflexeitek nem gondolom, hogy csak nektek van jogotok, megszegni a sebességkorlátozást – háborodtam fel. Azt hiszem Edward nem akart vitát nyitni, mert „elfelejtett” válaszolni, mielőtt témát váltott.
- Hamarosan lesz majd egy leágazás balra, ami a régi útra vezet – adta meg az útirányt.
- Pár éve zárták le, mert túl veszélyesnek ítélték – hajolt előre Emmett, hogy közölje ezt az igazán „jelentéktelen” információt. Mire kérdőn néztem Edwardra. Hova viszel te?
- Igazi hegyi út hajtűkanyarokkal, a probléma az volt vele, hogy meredekebb a kelleténél és néhol hiányzik már a korlát. Túl sok volt a baleset – világosított fel.
- Mikor ideköltöztünk, megtisztítottuk a gallyaktól – folytatta Emmett – azóta használjuk mióta a közelében találtunk egy zárt kis mezőt.
- Emmett azt hiszem mást értünk a gally, a közelben, és a kis mező alatt. Mekkora is az, mint két focipálya? – kérdeztem, mert megláttam az emlékeiben a rét méreteit.
- Inkább három, de nem volt ilyen nagy végeztünk egy kis ritkítást – vigyorgott Edwarda cinkosan.
- El tudom képzelni azt a „kis” ritkítást – a kis szónál a kezemmel is idézőjeleket formáltam, aminek az lett a következménye, hogy egy pillanatra elengedtem a kormányt, aminek pedig az, hogy Edward közölte jobb lenne, ha nem engedném el, mert a végén még majd nem húz ki a kocsiból, ha nekimegyünk egy fának. A legrosszabb az egészben, hogy be kell ismernem igaza volt, de ezt semmi pénzért nem mondtam volna ki hangosan, mert az egyenlő lett volna a vereségemmel. Bár, az fejlődés, hogy nem azzal fenyegetett, hogy nem kapok jogsit hanem azzal, hogy otthagy felkenődve egy fára.
Száznál nem mentem gyorsabban, hogy észrevegyem az elágazást és végig figyeltem az út bal oldalát. Már azt hittem nincs is semmiféle elágazás, amikor megpillantottam egy részt, ahol ritkább volt a növényzet, de nem voltam biztos benne, hogy ez az, mert ugyanúgy el volt kerítve terelőkorláttal, mint az út többi része az erdőtől.
- Ez az?- mutattam balra előre.
- Igen – válaszolt Edward úgyhogy fékeztem. Nem akartam megkérdezni, hogy jutunk át a korlát túlsó felére, azzal csak leégettem volna magam. Úgyhogy vártam, ha akarják, úgy is elmondják. Bejött.
- Húzódj le jobbra – mondta hamarosan Edward ám amikor nyúltam volna kulcsért, hogy levegyem a gyújtást megállított. – Felesleges, nem tart olyan sokáig.
Közben Emmett kiszállt, átment az úton és miután körülnézett kiemelte a korlátot egy körülbelül három méteres szakaszon aztán félreállt.
Csak akkor vettem észre, hogy a korlátot kiemelhetőre csinálták meg, amikor közelebb gurultam a kocsival. Ugyanis a kivehető darab tartóoszlopai egy-egy kis földbe betonozott csőbe illeszkedtek. Miután Emmett visszatette a terelőt beült a kocsiba én meg elindultam az úton lefelé.
Edwardnak igaza volt tényleg túl meredek, bele se merek gondolni, milyen lehet télen, de igazán jó kihívás volt. Az elején lefelé haladtunk így csak arra kellett figyelni nehogy túl gyorsan mennyünk, ehhez elég volt egyenletesen nyomnom a féket. A kényelmes sebesség úgy hatvan körül volt ekkor még könnyen tudtam kanyarodni, bár a fene majd megevett, hogy nem tudok gyorsabban menni. Aztán egy emelkedő jött ez talán könnyebb volt, mert akármilyen erősen is nyomtam a gázt az emelkedőn lelassultam, emiatt itt se tudtam hetvennél gyorsabban menni.
A furcsa az volt, hogy se Edward, se Emmettt nem szólalt meg, pedig azt hittem, hogy Edward ki akar majd faggatni a múltammal kapcsolatban. Úgy tíz perc után már kezdtem furcsállni a dolgot és egyre jobban figyeltem rájuk, persze ebből az is következik, hogy az útra egyre kevésbé. A fiúkra irányított több figyelemnek meg is lett az eredménye, észrevettem, hogy mindketten feszülten figyelnek, de nem az útra vagy rám, hanem a távolba, mondhatnám a semmibe. Mintha hallgatnának valamit és Emmettt pedig egyre mélyebbeket szívott a levegőből, aztán mintha némi aggodalom is vegyült volna Edward tekintetébe, bár ebben ne voltam biztos. Kezdett összeállni a kép és mivel már nem érdekelt, ha netán egy paranoiás örültnek néznek, ezért rákérdeztem.
- Ugye van valami vagy valaki a közelben?
- Sok minden van a közelben – Edward meglehetősen flegmán válaszolt és még kuncogott is bár éreztem, hogy csak a feszültséget akarja oldani. Úgyhogy megkérdeztem még egyszer.
- Edward megkérdezem még egyszer – minden szót külön hangsúlyoztam – Egy vámpír követ minket?
Így, hogy nyíltan rákérdeztem már nem tudott kitérni a válasz elől.
- Igen, de ne aggódj.
- Mért is ne aggódjak? – a hangom a kérdés végére számomra ismeretlen magasságokba szökött.
- Mert le tudjuk rázni, csak jó lenne, ha átadnád a kormányt. – Edward a hangját kifejezetten megnyugtatóra változtatta.
- Az előbb azt mondtad, ne aggódjak, amíg én vezetek nem is aggódok, mert az leköt, de ha átadom a kormányt már nem köt le semmi – a végére kezdett hisztérikussá válni a hangom, hogy megerősítsem, amit mondtam, beletapostam a gázba, és a mutató sebesen el is indult a száz felé – Milyen közel van? –kérdeztem, ügyelve arra, hogy elkerüljem a hisztérikus hangmagasságokat.
- Messze van és talán már nem….
- Edward nem a plasztikázott verzióra vagyok kíváncsi - szakítottam félbe.
- Öt mérföldre, nyugatra – válaszolt - Úgy tíz mérföldre innen van egy szűk völgyi szakasza az útnak. Mikor utoljára halottam a gondolatait el akarta torlaszolni azt.
- Nyugat… az ugye azt jelenti, hogy mögöttünk van. Tehát vissza nem fordulhatunk – állapítottam meg egy kis gondolkodás után.
- Igen, de még a völgy előtt van egy kis bekötőút, amin visszamehetünk a főútra -–hangja továbbra is nyugodt volt.
- Mennyivel előtte? – kérdeztem rá a nem éppen lényegtelen részletre.
- Másfél mérfölddel.
- Akkor túl közel kerülünk hozzá, ha nem veszi észre a bekötőutat és nem zárja le, akkor is utolér minket – magamra erőszakolt nyugalmam percről percre csökkent, ahogy számolgattam a távolságokat, a sebesség és az idő függvényében.
- Reméljük, hogy nem – még mindig nyugodtnak látszott, így megpróbáltam én is száz százalékosan megnyugodni.
- És, ha mégis. Van B terv? – a hangom már egyáltalán nem volt hisztérikus és én sem, helyette elfogott az a furcsa izgalom, amit az adrenalin váltott ki. Szükségem is volt erre az extra löketre, mert kb. 130-cal mehettem, és ekkora sebességnél szükségem volt már a jobb reflexekre a kanyaroknál.
- Nincs, de már nem is kell – válaszolt Emmett – Rose - ék hamarosan utolérik.
- Rose –ék? – kérdeztem vissza meglepetten.
- Alice látta, hogy társaságunk akadt és riadóztatta a többieket – tájékoztatott Edward.
- Edward ezt eddig mért nem mondtad? – kérdeztem dühösen.
- Mert nem tudtam – válaszolt könnyedén. - Csak most értek elég közel ahhoz, hogy halljam őket. Lassíts, itt lesz a bekötőút jobbra – figyelmeztetett.
- Az egyetlen, amit látok egy zúzottköves ösvény - állapítottam meg.
- Az, az.
Még jobban lelassítottam, mert kicsit visszafelé kellett kanyarodni és az ösvény is alig volt szélesebb az autónál.
Én már az előbbi útra azt hittem, hogy meredek, de ezt látva beláthatom, tévedtem. Az ehhez képest csak egy kis lankás lejtő volt. Már fájt a lábam annyira nyomtam a féket, de még mindig úgy éreztem, túl gyorsan megyünk és nem a sebesség miatt, hanem mert kezdtem azt érezni, hogy nem én irányítom a kocsit. Szerencsére még az ösvényen tudtam tartani, de ha valamit ki kellene kerülni, akkor azt hiszem, egy bokorban végezném.
Amikor már úgy éreztem, tényleg nem bírom tovább, a fák ritkulni látszottak, aztán megláttam a főutat és a végtelen kék eget.
- Jobbra? – sejtettem ugyan, hogy jobbra kell menni, de mivel a kanyargós úton az erdőben szinte teljesen elvesztettem az irányérzékem inkább biztosra mentem.
- Igen.
Amint rákanyarodtam az útra gyönyörű látvány tárult a szemem elé. Bal felöl egy mély szakadék volt, így semmi sem takarta a többi hegyet és az eget mely égszínkéken ragyogott. A tiszta időnek köszönhetően pedig, úgy tűnt a végtelenségig elláthatnák.
A hegyekre mindig úgy gondoltam, mint hideg, ködös helyekre, de tévedtem ez gyönyörű. Már közel egy éve itt élek, de még sose jöttem ilyen magasra, bár, nem is tudom milyen magasan vagyunk, se azt, hogy milyen hegyek vesznek körül minket. Ahhoz túl büszke vagyok, hogy megkérdezzem a hegyek neveit, pedig Edwardék biztosan tudják, de talán attól, hogy megkérdezem a magasságot, még nem néznek hülyének.
- Milyen magasan vagyunk?
- Kétezer méter körül. Miért? – na most erre mit mondjak, miért ilyen kíváncsi Edward? Mondhatnám azt, mert fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, de ha ezt kérdezném, hülyének néznél. Na jó ezt talán mégsem kéne, még jó, hogy ezt nem olvasta ki a fejemből.
- Csak kíváncsiság. – aztán úgy gondoltam jobb témát váltani. – Ez a kilátás olyan gyönyörű – jegyeztem meg.
- Ezért mész olyan lassan? – eddig észre sem vettem, hogy csak hatvannal megyek, de most, hogy szólt kicsit gyorsítottam.
- Azt hiszem.
- Csak hiszed? – firtatta a mondatom.
- Tudatalatti volt, de nem is mentem olyan lassan a terepviszonyokhoz képest – miért is megyek én bele ebbe a vitába, csak rosszul jöhetek ki belőle.
- A terepviszonyokhoz képest - kuncogott – lehet hogy nem, de magadhoz képest mindenképpen.
Beismerem vesztettem, jó lenne témát váltani. Vajon mi lett Sigfrieddel.
- Szerintetek elkapták Sigfriedet?
- Nem tudom, túl messze kerültünk tőlük, nem hallom a gondolataikat – válaszolt.
- És, ha utolérték, akkor… - megölték, nem tudtam kimondani, de rágondoltam Edward így is megérti. Rossz érzés, ha valakit miattad ölnek meg, még akkor is ha meg akart ölni.
- Igen, akkor megölik, de emiatt ne emészd magad – felelt a gondolataimra.
- Majd szemelőt tartom a tanácsod. Remélem, a többieknek nem esik baja – borzasztó lenne, ha miattam sérülnének meg, vagy valami rosszabb történne velük.
- Kizárt, hogy bajuk essen, öten vannak egy ellen és nyugi, Rose nem érted teszi – már megint valami olyasmire felelt, amit csak gondoltam, sőt még nagyon bele sem gondoltam. Ez kezd egyre idegesítőbb lenni.
- Azt hiszem, ennek az ellenkezője fel sem merült bennem – válaszoltam.
- Pedig hozzád jobban viszonyul, mint Bellához annak idején – jegyezte meg Edward.
- Talán azért, mert tudja, hogy úgysem maradok örökre – gondoltam végig a dolgokat – Mellesleg ez, hogy jön ide?
- Igazából sehogy, de ezt neked jobban kéne tudnod.
- Tehát rájöttél? – állapítottam meg.
- Mire jött rá? – kérdezte Emmettt.
- Hosszú – mondtuk szinte egyszerre Edwarddal.
- Nem volt nehéz a pár elszólásodból összerakni – válaszolt Edward.
- Na jó, asszem én itt kiszállok. Kíváncsi vagyok mi lett Sigi-vel, és gyalog gyorsabban hazaérek. – mondta Emmett. Vagy rájött, hogy a következő beszélgetésből semmit se értene, vagy tényleg kíváncsi volt.
- Oké – lassítottam. Sőt, meg is akartam állni, de addigra már lelépett.
Reméltem Edward nem akarja folytatni az előző témát, persze ez abszurd kérés lett volna.
- Tehát ott hagytuk abba, hogy… - kezdte.
- Tudom, hol hagytuk abba. Rájöttél és kész, örülj neki, de ne várd el, hogy beszéljek is róla – próbáltam véget vetni a beszélgetésnek.
- Akkor majd kérdezlek, nem kell önállóan beszélned - ajánlotta fel.
- Ha válaszolok, az is beszéd – jegyeztem meg cinikusan.
- Hogyan működik?
- Magától.
- Mindent látsz?
- Szerinted?
- Nem tudom, ezért kérdeztem.
- Nem – ez végül is igaz volt, de valamiért nem akartam átverni – Igazából nem, de minél jobban megismerek valakit, annál többet látok a múltjából is. Ha, valakit megérintek, szintén többet látok, de ennyi. Ez idáig két kérdés volt kérdezhetsz még egyet, de aztán vége a kérdezz feleleknek.
- Miért ájultál el? – fordult felém, talán azért, hogy lássa a reakcióm.
- Erre már egyszer válaszoltam, sok volt az emlék. Jobbat is kérdezhettél volna – jegyeztem meg, talán, hogy kicsit idegesítsem.
- Szerintem jó kérdés. Ha folyton emlékek között vagy miért volt mégis sok – faggatott tovább.
- Ez már két kérdés – állapítottam meg.
- Nem csak felhívtam a figyelmed a kérdésben megbúvó kérdésre – oktatott finoman ki.
- Talán azért, mert az elmúlt egy évben kerültek az emlékek – feleltem.
- Hogy, hogy?
- Ez már sok kérdés – vágtam rá dühösen válasz helyett.
- Csak rávezetés – ő továbbra is nyugodt volt, zavarbaejtően nyugodt.
- Igazából fogalmam sincs, de talán azért, mert felejteni akartam és begubódzódtam, és mert az emberi emlékek gyengébbek. Mary óta Nathe volt az első vámpír, akit láttam, és nála jöttek elő újra. Mondjuk azok inkább csak foszlányok voltak, színek hangok, de vége a mesedélutánnak – fejeztem be végérvényesen a mondandómat. Észre sem vettem, hogy közben megérkeztünk.