Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet, remélem valaki örül neki... Este a google térképét nézegetve (megjegyzem nem ez a hobbim, okkal tettem) rá kellett jönnöm, hogy Cullenék elképzelt otthonának helye nagyon messze van minden mástól és főleg Vancouvertől ahova elképzeltem a sulijukat és Carlisle munkahelyét, ergo még vámpír vezetési stílussal is több mint négy órát kellene naponta autózniuk, hogy oda vissza megtegyék ezt a távolságot. Ezért kicsit arrébb költöztettem a dolgokat. Így a házuk a Brit Kolumbiai Harrison Hot Springs közelébe került, a sulis munkahelyes dolog meg Abbotsfordba, ami az előzőtől kb. 60 km-re található. Erre a hosszú kitérőre pedig csak azért volt szükség, mivel néhány helyen már megneveztem Vancouvert... és nem szeretném, ha hülyének néznétek. De nem húzom tovább a dolgot.
Jó olvasást!
Üdv: Bee

4. fejezet
Abbotsford High School

Az iskola tipikus volt. Egy modern iskolaépület sok üveg felülettel, körülötte L alakban nagy parkoló a másik oldalán egy kisebb park padokkal és asztalokkal. A kerítésen belül nagy sportpálya és egy másik épület, valószínűleg tornacsarnok.
Miután a portán készségesen útbaigazítottak könnyedén megtaláltam a tanulmányi irodát. Az épület belűről is átlagos volt egyik oldalon az irodák, tanári szoba és a könyvtár másikon az ebédlő és a lépcsőház, gondolom, az elsőn vannak a szekrények, és a termek egy része, a másodikon meg a többi.
A tanulmányi iroda jobbra az első ajtó volt, „eltéveszthetetlen” ezt a szót használta rá a portán ülő középkorú nő. Tényleg az volt ugyanis még az ajtóra is ki volt írva nagy fekete betűkkel. Valahogy az egész olyan fenyegetően, ijesztően hatott, pedig ide aztán semmi rossz emlék nem köt.
Bekopogtam.
- Szabad – hallottam egy fiatal női hangot.
Mikor, benyitottam még az a kis alaptalan félelmem is elszállt. Az iroda egy irodához képest otthonos volt, a kicsit terrás árnyalatú laminált padlóval jó összhangot alkotott a halvány kicsit drappos kicsit sárgás beütésű fal. Az egyik falon egy nagy, toszkán tájat bemutató festmény volt, aminek az alapszínei csak pár árnyalattal voltak sötétebbek a szoba színeinél. Az asztalnál egy harminc év körüli nő ült, akiről először Vilma jutott eszembe a Scoobie Doo-ból, csak egy kicsit vékonyabb és idősebb kivitelben SZTK-keretes szemüveg nélkül, bár szemüvege volt ráadásul fekete műanyag keretes, de dizájnosabb kivitelben.
- Jó napot! – köszöntem. – Elisabeth Thompson vagyok.
- Odessa Drakeford – kezet fogtunk – Foglalj helyet.
- Tudomásom szerint a nap folyamán már beszélt az apámmal – kezdtem.
- Igen, az apád elmondta, hogy most költöztél ide Londonból, és nálunk szeretnéd folytatni a tanulmányaid.
- Igen ezt terveztem – mosolyogtam rá – Akkor nyilván azt is elmondta, hogy ők a munkájuk miatt sajnos nem tudtak velem jönni.
- Igen – bólintott - át is faxolt erről egy levelet. Akkor lássuk a papírokat. Szükség lenne a személy igazolványodra, a múlt évi bizonyítványodra, a tanulmányi engedélyedre és ki kellene töltened egy formanyomtatványt. Hoppá – gondolkozott el - azt alá kellene írnia a gondviselődnek, ami nyilvánvalóan az apád, de ő ugyebár nincs itt – sóhajtott gondterhelten - Na mindegy majd megoldjuk valahogy.
- Letöltöttük az iskola honlapjáról – mondtam és odanyújtottam – Még azelőtt töltöttem ki mielőtt Vancouverbe jöttem.
- Egy gonddal kevesebb – lélegzett fel megkönnyebbülten - mindig megfeledkezek a letölthető verzióról.
Szépen sorban odaadtam neki, amiket kért.
- Amerikai vagy? – kérdezett meglepetten, mikor megnézte a személyimet.
- Igen, Los Angelesben születtem, aztán New Yorkba költöztünk, majd Európába. Az iskolát már ott kezdetem, főleg Párizsban és Londonban éltem, de a legtöbb európai országban jártam már – meséltem el a megbeszélteknek megfelelően.
- Hűha, ez aztán élet, még csak 16 vagy, de már több helyen jártál, mint a legtöbb felnőtt – állapította meg.
- Nem olyan jó – mosolyodtam el keserűen - nem tartozol sehova, nincs otthonod, nincsenek barátaid, mivel pár hónap alatt nem tudsz igazán beilleszkedni, és mikorra sikerülne, újra költözöl. Ha valakivel mégis összebarátkozol, akkor meg nehéz elbúcsúzni. Egy idő után már nem is próbálkozol.
- Sajnálom – mondta.
- Nem kell.
- Akkor hamarosan megint költözöl? – kérdezte.
- Nem ez most véglegesnek tűnik. A szüleim kaptak egy lehetőséget, hogy ők indítsák be a cég ausztráliai leányvállalatát, de előtte még van egy 6 hónapos munkájuk Japánban és tapasztalatszerzés céljából még 12 hónap az akkor induló kínai leányvállalatnál. Ezt én már nem vállaltam be, de ők szeretik csinálni.
- Aztán utánuk mész Ausztráliába? – kérdezte.
- Talán, de csak az egyetem után – mondtam - A továbbtanulás az egyik ok, amiért nem mentem velük, már csak pár évem van és a tanulást egyre nehezebb összeegyeztetni a költözésesekkel.
- Értem, remélem nálunk megtalálod a számításaid. Jut eszembe, szükség lenne egy hivatalos okmányra, ami igazolja, hogy lakcímed alapján ehhez az iskolához tartozol.
Hoppá én ilyenre nem emlékszem, bár ez nem zárja ki, hogy Jasper gondolt rá.
- Nézem! Remélem beraktam – remélem Jaspernek eszébe jutott.
- Ha még sincs meg behozhatod utólag is, vagy… van egy jobb ötletem, van egy ismerősöm az önkormányzatnál, ha felhívom biztos át tudja küldeni – ajánlotta fel segítőkészen, de nekem csak egy gondolat járt a fejemben: Jaj csak azt ne!
- Megvan! – mondtam megkönnyebbültem mikor megláttam az egyik papírlapon egy kis öntapadós lapot a „Bocs, de csak később jutott eszembe” felirattal.
- Rendben. Akkor már csak néhány dolgot kell megbeszélnünk – fogott bele egy hosszúnak ígérkező monológba - Először is nem tudom fogsz-e örülni neki, de miután utána néztünk az előző iskolád tantárgyi követelményeinek, úgy láttuk, hogy a legtöbb tárgyból ott tartasz, mint azok a diákjaink, akik most kezdik majd a harmadikot. Az egyetlen tárgy, amiből lemaradásod van az, az amerikai történelem, de miután konzultáltam a történelem szakos kollégával úgy döntöttünk, hogy ez behozható.
- Harmadik ez jól hangzik – mosolyodtam el.
Ez azt jelentené, hogy kihagyhatom a másodikot, ekkora szerencsét!
- Azért van pár kitétel, amíg nem hozod be a lemaradásod, nem vehetsz föl emelt szintű órákat, és nem vehetsz részt, az önkéntes alapon működő tanórán kívüli foglalkozásokon – vázolta a tényeket.
- Rendben.
- Természetesen, amint a kolléga úgy látja, ez a tilalom feloldódik. Egyébként szeretnél fölvenni valamely tárgyból emeltszintű órát? – kérdezett rá rövid gondolkodás után.
- Biológiából.
- Akkor abban a csoportban fenntartunk neked egy helyet – ígérte - Még egy dolog van, a házirend néhány pontját tisztáznunk kellene. Az iskolának nincs egyenruhája, de bizonyos ruhadarabok kerülendőnek minősülnek például az olyan felsők, amikből kivan a hasad, az olyan csípőnadrágok és miniszoknyák, amikből kivan a feneked, ha leülsz, de gondolom ez eddig sem volt másképp – lépett tovább máris az egyértelmű válaszra alig hagyva időt.
- Nem.
- Ezenkívül a tanítás kilenckor kezdődik és az esetleges igazolatlan késések percei összeadódnak, és ha kellő mennyiségű gyűlik össze, akkor az igazolatlan órának minősül.
Az igazolatlan órákat szigorúan büntetjük enyhébb esetben büntető feladatokkal, a szakkörökről való kizárással, durvább esetben felfüggesztéssel és évismétléssel. A hiányzások igazolása utólag történik szülői, orvosi vagy egyéb igazolással, de a hiányzás első napján még 9 óra előtt telefonon vagy személyesen értesíteni kell a hiányzásról az iskolát, esetleg előre látható hiányzás esetén az már előre is leigazolható.
Egy esetben lehet ettől eltérni, ha az előző nap folyamán betegség miatt hazaküldtek, ebben az esetben a hiányzás automatikusan bejelentettnek minősül, persze utólag itt is szükség van igazolásra.
Az előbb már beszéltem a büntetésekről ezek mindenfajta kihágásra érvényesek, ezekről majd kapsz egy rövid tájékoztatót.
Ja és még valami bár ez téged jelenleg nem érint, de azért elmondom, ha az átlagod közepes alá csökken az automatikus kizárást jelent az önkéntes tanórán kívüli foglalkozásokból – darálta le szinte lélegzetvétel nélkül a szabályokat.
- Rendben - bólintottam.
- Itt az órarended, a tanáraid névsora, hogy ki mit tanít és azt hányas számú teremben, a tájékoztató, amit ígértem, a szekrényed száma és kódja és egy könyvtári kártya, amivel használhatod a könyvtári gépeket és kölcsönözhetsz – adott át egy pakkot.
- Köszönöm – mondtam miközben felálltam.
- Akkor hétfőn látjuk egymást – mosolygott rám barátságosan - Az iskola pontban kilenckor kezdődik, ne késs - figyelmeztetett.
- Nem fogok. Viszlát – mentem ki az ajtón.
- Viszlát.
- Huh – csúszott ki a számos mikor becsuktam magam mögött az ajtót és egy mélyet sóhajtottam – Na ezen is túl vagyok.
Tulajdonképpen gyorsabban végeztem, mint vártam, az előtérben elhelyezett óra szerint csak szűk negyven percig voltam bent.

Hát még így sem jártam soha! Szombaton - mint általában - feltöltöttem az esedékes fejezetet, aztán rákattintottam a bejegyzés megtekintése ikonra és észrevettem milyen nagyon rövid lett - persze sejtettem, hogy nem egy kisregény, de akkor is szíven ütött - így nekiláttam a folytatásnak. Végül vasárnap kicsivel hajnali egy után elégedetten dőltem hátra... Nekem tetszett, amit írtam, remélem nektek is fog.
Jó olvasást!
Üdv: Bee

3. fejezet
Pár nap

A szerda elég eseménytelenül telt. Reggel hatkor ébredtem, felöltöztem és lementem, Esme már friss péksüteménnyel várt. Aztán a délelőttöt azzal töltöttem, hogy kipakoltam a hétfőn vásárolt ruhákat és a csomagjaimat és így végre előkerültek a pizsamáim.
Délutánra egész jó idő lett és kisütött a nap is, ezért kiültem a nagy tetőteraszra a laptopommal és olvasgattam az interneten, meg letöltöttem néhány zenét. Este megfürödtem, aztán lefeküdtem.
Csütörtökön megint korán ébredtem és a napom a tegnaphoz hasonlóan indult. Jasper ma ment el Jenkshez a félkész papírjaimért, azt tervezte, hogy délután elkészíti a szükséges fényképeket, aztán éjjel befejezi őket. Megbeszéltem Esme-vel, hogy nem kell minden nap gyorséttermi ételt ennem, valamit én is össze tudok ütni, és legalább lekötöm magam, úgyhogy Alice-szel elvittek egy szupermarketbe bevásárolni. Az ebédemet már én főztem meg. Ráértem, úgyhogy csőben sült brokkolit készítettem és sütöttem hozzá egy kis csirkemellt is.
A délután Jasper tervei szerint alakult, és elkészítette a fény-képeket, Alice persze ezt is túlbonyolította és minden képhez más frizurát és más sminket készített, pedig ezek csak egyszerű igazolvány képek, de ezt ő nem akarta megérteni.
Pénteken már később ébredtem, úgy kilenc óra felé. Éjjel Jaspernek hála elkészültek az irataim, amik - nem nagy meglepetésre - hibátlanok lettek.
Carlisle ma délutános, úgyhogy mindenki otthon volt, még Rose és csodák csodájára Nathe is. Az első alkalom vasárnap óta, mikor önként egy légtérben tartózkodik velem, legalábbis úgy gondolom, nem kényszerítették rá, bár Emmettből ki tudnám nézni, hogy el állja a kijáratot. Azért a fejlődés nem volt túl nagy, lehető legtávolabb ült le tőlem. Ha pénteken is furán viselkedett volna, azt hihetném, hogy a vérem miatt teszi, de ha akkor nem zavarta, akkor most miért zavarná.
Esme megkérte Edwardot, hogy játsszon a zongorán, úgyhogy most azt hallgattuk. Már kezdetem magamat úgy érezni, mint egy szoborparkban, amikor Carlisle megszólalt.
- Az éjjel megint behozták Dianne Laforge-t.
- Most mi történt vele legurult a lépcsőn vagy megint elfelejtett védekezni? – kérdezte Rosalie cinikusan.
- Beleesett egy bokorba – közölte szárazon a doktor. Esme és az ő kivételével mindenki nevetésben tört ki, Carlisle-on látszott, hogy csak visszatartja én meg csak azért nem nevettem, mert nem tudtam mi benne olyan vicces.
- Mennyire volt részeg? – kérdezte Bella.
- Mint általában – válaszolt Carlisle.
- Ki ez a Dianne Laforge? – kérdeztem, mert már elegem volt abból, hogy csak én nem értem a viccet – A neve olyan franciás.
- Egy beképzelt kis kurva – válaszolt Bella tömören, tőle rendkívül távol álló stílusban.
- Nem vagy túl jó véleménnyel róla – állapítottam meg - Mivel érdemelte ki?
- Flörtölni próbált Edwarddal – válaszolt helyette Alice – Egyébként az apja francia, onnan a neve, idén lesz harmadikos, és őt fogják megválasztani diákelnöknek. Elég népszerűnek számít, főleg a fiúk körében, előszeretettel szégyenít meg másokat, és kiválóan megvezeti a tanárokat – jellemezte lényegretörően.
- És nem veti meg az alkoholt – tettem hozzá.
- Mást se – morogta Bella.
Azt hiszem a régi életem nem lesz téma, ha rajtam múlik. Pár dolgot leszámítva, és persze finomítva, az én rövid jellemzésem, sem festene másképp. Nem vagyok büszke rá, de ha nyíltam rákérdeznek egyszer, akkor természetesen nem fogok hazudni róla.
Carlisle szakított ki a gondolataimból.
- Csak azért mondtam el, mert erről jutott eszembe, hogyha megkezdődik a tanév, akkor nem lesztek itthon. – A mondat kimondatlan vége úgy szólt, hogy csak Esme lesz itthon.
- Sigfried még a közelben van, ugye? – kérdeztem rögtön, mikor felfogtam a mondat hátsó értelmét.
- Vasárnap óta nem láttuk, de tegnap behoztak egy gyanús holtestet.
- A kertészt? – kérdeztem rá félve. Carlisle megrázta a fejét.
- Harminc év körüli nő, nem tudták azonosítani – mondta.
Ez azt jelentette - ha így ki nem is mondták -, hogy nem hagyhatnak egyedül Esme-vel, mert ha Sigfried megjelenne, egyedül biztos nem tudna megvédeni. Mindenki megértette.
- Ha döntene azt Alice látná? – kérdezte Esme, bár ez inkább megállapítás volt.
- Igen, de ha nem tervezgeti túl sokáig akkor, még futva sem érünk haza elég gyorsan Vancouverből – válaszolt nyíltan Alice.
- Mi nem tudunk időben hazaérni, tehát Lisának kell közelebb lennie – kezdte Jasper, és úgy tűnt a többiek értik mire gondol – Vajon, ha sokan vennék körül Lisát próbálkozna-e?
- Múltkor nem tette – jegyezte meg Edward.
- Miről beszéltek? – kérdeztem
- Ha sok ember vesz körül nem valószínű, hogy megtámad, túl kockázatos. A lelepleződéshez elég, ha egyetlen egy szemtanú megmenekül, mielőtt végezhetne vele. És ez azt jelenti, hogy nem kell állandóan a közvetlen közeledben lennünk – magyarázta el Edward Jasper ötletét.
- Ez veszélyes, ha mégis megteszi rengeteg ártatlan ember hal meg – mondta Esme és elég kellemetlenül érintett, hogy az ő morális érzéke fejlettebb, mint az enyém. Nekem lehet, hogy nem jutott volna eszembe a többi ember. Mary mindig mondta, hogy hajlamos vagyok csak a saját érdekeimet szem előtt tartani… Szerencsére Edward megmentette a helyzetet.
- Lisa szerint múltkor is megtehette volna, ha vállal egy kis kockázatot, de akkor sem tette meg, most miért tenné – tette fel a kérdést - Ráadásul közel leszünk, és Alice pár perccel előtte látni fogja, mit tesz, ha korábban nem is. Az a pár perc elég lesz arra, hogy elvigyük Lisát.
Esmen látszott hogy föladja, Carlisle hasonló kép.
- És mit terveztek, ott hagytok egy plázában, vagy mi?
- Alice nem nyugodna bele, hogy te csak vásárolgatsz, míg neki megint végig kell hallgatnia ’’33-as világválság okait és következményeit – kuncogott Edward.
- Akkor?
- Velünk jössz az iskolába – jelentette ki.
- Na ne – tiltakoztam – Bármit csak azt ne.
- Akkor jobb lesz, ha előkeresem az ezüst tálcát – viccelődött Edward.
- Hol kell beiratkozni? – kérdeztem vigyorogva.
- Ne siess ennyire! – kezdte Jasper – Előtte még bizonyítványt is kell hamisítani. Ráadásul ha tartjuk magunkat a történetedhez akkor angliait. Régen láttam angol bizonyítványt – sóhajtott.
- ’’71-ben. Nem volt az olyan rég, még most is emlékszem arra a borzalmas egyenruhára – fintorgott Alice, amin mindenki elnevette magát.
Az emlékeiben láttam azt a „borzalmas” egyenruhát, én inkább átlagosnak nevezném, bár Alice-nek maga lehetett a pokol, hogy minden nap ugyan azt kellett viselnie.
- Hát ezen segíthetünk – kezdtem – A St. Johanna egy londoni magániskola leányintézménye így mindkét országban elfogadott bizonyítványt adnak ki, tehát csak le kell másolnunk. Az pedig nem nagydolog – mondtam.
- Ez tapasztalat? – kérdezte Jasper.
- Az, bár bizonyítványt csak egyszer csináltam, általában csak igazolásokat és felmentéseket írtam, meg aláírásokat másoltam. Ja és egyszer volt egy nyelvvizsga bizonyítvány is – soroltam kevésé törvényes tetteimet.
Mindenki nagyon nézett, és kínos csend lett, már majdnem megkérdeztem, hogy na ki veti rám az első követ, amikor Jasper megszólalt.
- Legalább államilag elismert volt?
- Az hát. Egy barátnőm a vizsgabiztos fiával járt és miután szakítottak, az bosszúból minden egyes alkalommal meghúzta. Párszor beültem a vizsgájára, úgyhogy tudom, hogy simán átment volna – próbáltam szépíteni a dolgon.
- És a bizonyítvány?
- Egy srácnak kellett a négyes átlag a nyári munkájához – feleltem - És mindig csakis szívességből tettem.
- Mért érte ez meg neked? – érdeklődött Jasper.
- A barátság alapja a bizalom, de voltak olyanok, akikben nem bíztam meg teljesen – mondtam.
- És ha a lekötelezettjeid, akkor számíthatsz rájuk – fejezte be a gondolat menetemet.
- Tudták, hogy nem vagyok fair játékos, de sosem kellett bebizonyítanom. Csak óvintézkedés volt.
- Valójában miért jöttél el Renoból – kérdezte Carlisle.
Nyeltem egyet, számítottam arra, hogy előbb vagy utóbb elő-kerül ez a kérdés, de reméltem, hogy inkább utóbb. Vettem egy mély levegőt mielőtt válaszoltam volna.
- Megviselt Mary elvesztése és féltem, hogy nem tudnám ugyan úgy folytatni a dolgokat. Az életem olyan volt mintha több darabban játszanék egyszerre. Volt egy Miss Carter a tanároknak, egy bezzeg Betty a szülőknek, egy irigylésre méltó Betty azoknak, akiket csak látásból ismertem és egy belevaló a haveroknak, volt egy Bessy a legjobb barátnőimnek, akire mindig számíthattál, de még ez sem én voltam teljesen. Az utóbbi időben gyakran tettem föl a kérdést valaki ismert-e igazán, de csak arra jutottam, hogy Mary ismert a legjobban, de hogy tudott-e mindent rólam, arról fogalmam sincs. A lényeg az, hogy jó színésznő voltam, de bármit én sem tudtam eljátszani és évről évre egyre több lett a szerep és féltem, hogy elfelejtem a szöveget – próbáltam őszinte ugyanakkor diplomatikus választ adni, persze minden kényes részletet nem hallgathattam el.
- Féltél, hogy kiderül? – kérdezett vissza Carlisle, hogy biztos lehessen benne, hogy jól értelmezte.
- Nagyon – sóhajtottam – Mondják, hogy szégyen a futás – kuncogtam – de tagadhatatlanul hasznos. Emellett, ha úgy gondoljátok, hogy ez megváltoztat dolgokat, akkor elmegyek.
Nehéz volt így kimondanom, de ha nem akarnak egy csalót védelmezni, akinek az élete hazugságokból áll, akkor azt teljesen megértem. Végül is igazuk lenne…
- És hogy gondoltad? Melyikünk vesse rád az első követ? – nézett végig a szobán Carlisle. Azért megnyugtató volt tudni, hogy ironikusnak érezné, ha ezért pont ők vetnének meg, de azért továbbra is hallgattam, így ő folytatta – Látom, érted a problémát, még ha el is akarnánk küldeni, akkor sem tehetnénk meg tiszta… – lelkiismerettel fejezhette volna be a mondatot Carlisle, de nem tette.
Se szívünk se lelkiismeretünk, mindig ezzel ugratott Mary, ha valami erkölcsi kérdésben akartam a tanácsát kérni, aztán a végén mindig hozzátette, erkölcs, ne nevettess. Ennek ellenére befejeztem Carlisle mondatát:
- Lelkiismerettel – kétkedő arcokkal találkoztam, mint az várható volt, így folytattam – szerintem nem kellene messzire menni, ha olyan valakit akarnák találni, aki bizton állíthatná, hogy születési előjoga egy lélek, mégis gondolkodás nélkül Siegfried elé lökne az első lehetséges alkalommal – Nem vártam választ, hiszen egy vámpírt meggyőzni, vagy legalább megingatni álláspontját abban a kérdésben, hogy van e lelke, a lehetetlen küldetés kategóriába tartozik.
- Mellesleg hogy ti hogy éltek és én az nem teljesen ugyan az – jegyeztem meg utalva a hazugságaimra - Nektek másképp nem megy. – Sosem számítottam arra, hogy egyszer majd magam ellen beszéljek, ez nem vall rám.
- Tényleg nem ugyan az. Neked titkolnod kellett a képességed és még Mary titkát is – jelentett ki Carlisle - Ez így nem élet.
- Mért, nektek az? – kérdeztem kétkedve, mert biztos voltam benne, hogy mástól más választ kaphatok és fogalmam sem volt ki fog válaszolni.
- Ez már nagyon, nagyon rég óta nem az – szólt közbe keserűen Rosalie.
- Nem élet egy embernek – pontosított Carlisle - és nem te választottad – tette hozzá és ezzel a beszélgetés számomra ijesztő fordulatot vett, de mivel Carlisle mondta, reméltem az utalás csak a véletlen műve, és én reagálom túl, ugyanis tőle nem vártam volna ezt.
- Ember vagyok, és még hosszú ideig szeretnék az is maradni – mondtam, hogy tisztázzam a helyzetet - És hogy nem én választottam? Ez így nem igaz. Lehetőség mindig van, nekem is számtalan lehetőségem volt – jelentettem ki magabiztosan, mintha ez olyan egyszerű és nyilvánvaló lenne, annak ellenére, hogy távolról sem az. Tudtam ezt én és mindenki más is a szobában.
- Hogy a végén úgy végezd, mint én? - kérdezett Alice – Ne értsd félre! Mindenem megvan, amit megkaphatok, van egy csodálatos családom, szerethetem Jaspert. Viszont nem emlékszem arra, hogy milyen volt. Nem tudom, mit veszthettem, és amit nem tudsz, az ugye nem is fájhat – éreztem benne a kétkedést a szólás iránt. Hisz mindenki azt hiszi, hogy Alice-nek emiatt könnyebb, de igazából senki sem tudja, mit érez az elvesztett lehetőségekkel kapcsolatban - Az elején a látomásaim nélkül megörültem volna, mi van, ha még arra is emlékszem, mit vesztettem. Persze elég kicsi az esély arra, hogy ugyanaz történjen veled is, mint velem, de annyi biztos, hogy begyógyszerezve végezted volna egy őrültekházában – jelentette ki.
- Talán – mondtam, annak ellenére, hogy tudtam igaza lehet, de szerettem hinni abban, hogy az élet nem csak fekete és fehér, igen vagy nem, a lehetőséget mindig meg kell adni.
- Gondolom, nyilvánvalóvá vált számodra, hogy addig maradsz, ameddig szeretnél – zárta le a beszélgetést Carlisle.
Rosalie fölpattant és kiviharzott a szobából, a többiek maradtak, még Emmett is.
- Köszönöm, de fogalmam sincs, hogyan fogom meghálálni – mondtam.
- Nincs rá szükség – hallottam több helyről is.
Jólesett, hogy nem küldtek el, és jobban éreztem magam attól, hogy elmondtam néhány dolgot. Nem éreztem már annyira hazugnak magam, mint előtte. Akármennyire is tiltakozik egy részem ellene – talán a nagyobb - egyre inkább úgy érzem, hogy az emberek világa nem nekem való.
- Sosem érdekelt mi történt? - kérdeztem pár perc múlva Alice-től.
- Phoenix óta tudok néhány dolgot, de kérdésedre az érdekel, hogy mi történt, de az nem, hogy milyen embernek lenni.
- Ezen talán tudok segíteni – külön kihangsúlyoztam a „talán”-t. – Ha szeretnéd, egyszer majd megpróbálhatok… - kerestem a megfelelő szavakat - körülnézni az emlékeid között és talán, de csak talán találok valamit.
- Hogyan, ha nem emlékszem? – kérdezte némi bizalmatlansággal a hangjában.
- Ez egy kicsit bonyolult, de megpróbálom elmagyarázni – kezdtem bele egy hosszas magyarázatba - Ugyebár egy személy emlékei és a múltja az két külön dolog, én az emlékeket látom, E/1-ben úgy ahogy a tulajdonos látta, de csak általában. Nagyon ritkán történnek furcsaságok. Százból egy-két alkalommal vagy még ritkábban, előfordul, hogy kívülről látok bizonyos dolgokat. Ezek más dolgok, nem hatnak rám annyira, mint az emlékek, mert nem élem át őket csak látom, nincsenek érzések, így olyan mint egy film.
- És ez miért is olyan fontos nekem? – érdeklődött.
- Mert ezek olyan dolgok, amik emlékként nem léteznek, vagyis én inkább úgy szoktam fogalmazni, hogy nem emlékszünk az emlékre, ott van, csak nem tudjuk előhívni. Mintha az agyunk direkt nem emlékezne dolgokra, mint annál az amnéziánál, amikor olyan eseményekre nem emlékszel, amelyet trauma vagy stressz kísért. Persze a nevét már megint elfelejtettem.
- Disszociatív amnézia – segített ki Carlisle.
- Kösz, Carlisle.
- Nincs mit.
- És ez rajtam mennyiben segít? – kérdezte Alice
- Úgyhogy párszor már működött. Egy lány nővérét nagyon durván összeverték, nyílt titok volt, hogy ki tette, de mivel ő nem emlékezett semmire, bizonyíték híján nem tudtak vádat emelni. Megpróbáltam megkeresni a kiesett emlékeket, sokáig nem történt semmi, aztán mégis találtam valamit - mondtam
- De az nem emlék volt, hanem a múlt egy darabja – fejezte be Alice a mondatom.
- Látom érted.
- Ezek után már a lány is emlékezett? – kérdezte.
- Nem – ráztam meg a fejem -, de ezután jelentkeztem tanúként. Persze a story-t kicsit plasztikáztam. A tettest meg elítélték
- Ez valami vak tyúk is talál szemet módszer? – kérdezte szarkasztikusan Edward.
- Te most le vak tyúkoztál? – a hangom egy oktávval feljebb csúszott.
- Vigyázz öcsi a csajszi mindjárt robban! – tört ki röhögésben Emmett.
- Azért nem ment még el minden eszem – emlékeztettem őket - de jegyezd meg, ha nem lennél erőfölényben ezt most nagyon megbánnád – figyelmeztettem.
- Én csak arra céloztam, hogy ez elég véletlenszerűnek tűnik – adta elő kicsit finomabban a véleményét Edward.
- Talán az elején még az volt, de mára már nem az, csak azon múlik, hogy kellőképpen rá tudok-e hangolódni Alice-re – próbáltam a lehető leghiggadtabban válaszolni. Nem akartam megadni Edwardnak azt az örömöt, hogy lássa, hogy felhúzott.
- Mikor próbálhatnánk ki? – tért vissza a témához Alice.
- Ma már semmiképpen sem, nem vagyok abban a hangulatban, de ha szeretnéd, akkor holnap megpróbálhatjuk - ajánlottam fel.
- Már alig várom – mosolygott rám Alice.
- Akkor lehozhatnád a bizonyítványod, hogy legyen minta – emlékeztetett Jasper.
- Rendben – bólintottam.
Kíváncsi voltam ő, vajon hogyan fogja csinálni, ugyanis az én technikámat inkább a szerencse jellemezte nem a tudás. Vagyis a félig meddig elcsent iskolai pecsét, ugyanis volt hozzá csekélyke hozzáférésem, lévén, hogy diákelnök voltam és például ezzel a pecséttel hitelesítettük a báli megrendeléseket is, persze csakis felügyelettel használhattam volna, az igazgató jóváhagyásával.
Újdonsült - az elmúlt egy évben kialakult – rendmániám következtében gyorsan meg lett a bizonyítványom. Miután átadtam Jaspernak egy darabig csak nézegette és mikor már kezdett elegem lenni megszólalt.
- Szín ötös vagy – állapította meg.
- Nem szoktam vele dicsekedni – mondtam - Régi hobbim volt a stréberek emlékeiből tesztet írni, mondjuk az utóbbi egy évben távolról kerültük egymást az emlékekkel, úgyhogy muszáj volt elkezdenem tanulni, egyébként egy katolikus leányiskolába mást nem is lehet csinálni. Így visszatekintve borzasztóan unalmas volt, nem tudom, hogy eddig miért nem tűnt fel – talán, mert egy vámpír sem akart megölni, fejeztem be magamban a mondatot.
- Tehát szerinted, aki tanul az stréber? – kérdezte.
- Nem csak az a stréber, aki a tanuláson kívül mást nem csinál, és nem azért tölt el vele ennyi időt, mert ennyire van szüksége, hanem mert nincs jobb dolga – mondtam.
- Mit értesz a jobb dolog alatt?
- Az korosztályonként változó – kifejthettem volna, hogy család, barátnők, fiúk, bulizás, sport, filmek, zenék, könyvek stb. (persze nem fontossági sorrendben) de így egyszerűbb volt és nem eredményez újabb kérdéseket.
- Diplomatikus válasz – jegyezte meg.
A továbbiakban hanyagoltuk a témát, sőt minden témát-
Figyeltem Jaspert munka közben, aztán mikor az aláírások után – melyeknek lemásolása egy vámpírnak természetesen nem okoznak problémát ezzel szemben nekem hosszas gyakorlásra volt szükségem, ahhoz hogy elfogadható módon tudjak aláírásokat másolni – a pecséthez érkezett előkerült a az gép, amit eddig még csak tévében láttam és, ami 3D-ben képes „nyomtatni”.
- Wow – csúszott ki a számon mikor megláttam a „nyomta-tót” vagy hát nem tudom annak hívják-e egyáltalán – Azért ezzel egy kicsit könnyebb.
- Te hogyan rakatd rá az iskolai pecsétet? – érdeklődött.
- Kölcsönvettem.
- Elloptad? – kérdezte meghökkenve Jazz.
- Fogalmazzunk inkább úgy, hozzáférésem volt – mondtam.
Miután a szkennerrel fölvitte a pecsét képét a gépre, egy programmal a pecsét egyik feléhez magasságot adott a sötét részeknek a másikhoz pedig mélységet és miután „kinyomtat-ta” már csak össze kellett nyomnia a két lapocskát – persze elég erősen – úgy hogy a lapot közéjük illesztette és már kész is volt a dombornyomatos pecsét.
- Szép munka – állapítottam meg.
- Kösz. Egyébként még ma be kéne iratkoznod, mert hétfőn kezdődik a tanítás – tájékoztatott.
- Ja, de ehhez nem kellene egy szülő, vagy valami papír, hogy miért nem a szülő irat be, meg tanulmányi engedélyem sincs, vagy van? – végül is miért ne gondoskodhatott volna már arról is.
- Tíz percen belül lesz – jelentette ki és már munkához is látott – Te addig töltsd ezt ki – nyomott a kezembe pár papír-lapot.
- Okééé – először dunsztom sem volt mi az, de aztán a címből rájöttem, hogy egy beiratkozáshoz szükséges formanyomtat-ány és már az első pontnál megakadtam – Jazz van középső nevem?
- Nincs. Remélem nem baj.
- Nem dehogy.– aztán eszembe jutott, hogy az irataimból könnyebb lesz kitöltenem, mint fejből, úgyhogy elővettem őket.
Jasper tényleg tíz perc alatt kész lett a tanulmányi engedélylyel, aztán míg küzdöttem a nyomtatvánnyal írt egy papírt arról, hogy a szüleim miért nem tudnak személyesen beíratni, és még fel is hívta az iskolát, hogy ezt az igazgatónak is el-mondja. Végül „szüleim” aláírása is odakerült a papírra.
- Akkor, ha felöltöztél, beviszlek Vancouver-ba – állt föl a számítógép mellől.
- Kísérd inkább el Alice-t – szólt közbe Carlisle – Én is rá-érek elvinni Lisa-t, még közel három órám van a műszakomig.
Eddig nem is tudtam, hogy Alice készül valahová.
- És ki hozza haza? – kérdezte.
- Majd én – szólt le Alice az emeletről és egy másodperc múlva már a nappaliban állt – Még van egy kis dolgom, de az nem tart sokáig.
Most vettem észre, hogy Alice átöltözött, eddig utcai ruhában volt és magasabb sarkú cipőben most sportosabbra váltott. Aztán feltűnt, hogy lilás karika van a szeme alatt, és hogy a szemei feketék. Ez után már nyilvánvaló volt, hogy milyen típusú dolga van Alice-nek. Mikor Jasperra néztem rájöttem miért tanácsolta Carlisle, azt hogy kísérje el Alice-t, ő még szomjasabbnak látszott.
Mielőtt Alice észrevehette volna, hogy rájöttem milyen dolga van fölmentem a szobámba átöltözni. És hogy miért nem szerettem volna, hogy Alice észrevegye? A válasz egyszerű, az volt a tapasztalatom Mary-nél, hogy rosszul viselte, ha ilyen téren észrevettem a gyengeségét vagy nevezzük inkább szükségnek, az talán jobb szó.
Pár percig gondolkodtam, hogy miben menjek, végül egy sötétszürke csőszáru farmer mellett döntöttem, ami Alice szerzeménye volt. Felvettem hozzá az iskolai egyenruhából megmaradt barackszín pulóvert és hogy a V kivágása ne legyen túl kihívó a nyakamra tekertem egy sötétszürke kendőt, amiben kicsit sötétebb barack szálak is vannak, a cipők közül pedig egy szürke magas sarkúra esett a választás, ami szintén Alice szerzeménye. A hajam, kivasaltam, összekötöttem és felraktam egy barackszín fejpántot is, hogy hátrafogja a rövidebb hajszálaimat (így állítólag komolyabbnak látszom). A szolid sminkemben szintén ez a két szín dominált. Végül föl-kaptam egy irattartó mappát a papíroknak és egy szürke kis-táskát, amibe átraktam a telefonom és a pénztárcám. Egyrészt büszke voltam magamra, mert nem telt teljes negyed órába mire elkészültem, másrészt reméltem Carlisle nem haragszik majd, hogy megvárakoztattam.
- Bocs, hogy ilyen sokáig tartott – kezdtem rögtön így elővigyázatosságból.
- Megszoktam – sóhajtott – Alice és Rose mellett nem volt nehéz, néha még Esme is képes órákig a tükör előtt állni, Nessie-t rettentően elrontották a lányok és Bella-nak is meg volt a ruhakeresgélős korszaka.
- Ez a sorsotok – csóváltam meg a fejem széles vigyorral az arcomon.
Pár perc múlva már Carlisle Lexusában ültünk útban Van-couver felé. Egyenlőre csendben, de nem hittem, hogy ez így is marad, pedig nagyon örültem volna neki. Végül Carlisle törte meg a csendet, mikor észrevette, hogy a kilométerórát nézem, a mutató úgy 160 és 180 között ingadozott az útviszonyoktól függően.
- Zavar? Mert mehetek lassabban is – ajánlotta fel azonnal.
- Nem, dehogy. Szeretem a sebességet, csak meglepődtem – ismertem be - Azt, gondoltam hogy sportosan vezetsz, de úgy hússzal lejjebb tippeltem volna az átlagot. Egyébként meg bízom a reflexeidben, úgyhogy miattam nehogy lassíts.
- Pontosan erről szerettem volna beszélni veled – mondta, mire a fejemben megkondultak a vészharangok.
- Gondolom, nem a vezetésre céloztál…
- Nem, a bizalomra. Túlságosan is bízol bennünk – kezdte én pedig olyat tettem, ami nem volt igazán illendő; közbevágtam, de reménykedtem, hogy ezzel megkímélem magam egy kínos beszélgetéstől.
- Az emberismeretemben bízok – jelentettem ki
- Az megtéveszthető és mi erre vagyunk kitalálva – a "kitalálva"-t egy kicsit furán ejtette ki.
- Carlisle tudom! 14 évig éltem egy vámpírral és a legkínosabb emlékeim arról szólnak, hogy hogyan próbált erről meggyőzni és ráébreszteni arra, hogy ne bízzak benne. Elárulom, nem sikerült neki, pedig hidd el nagyon próbálkozott, de meghazudtolni sosem tudta magát. Ti sem tudjátok - mondtam és igencsak küzdöttem magammal, hogy megőrizzem a hidegvérem és a hangon se csússzon feljebb egy oktávval.
- Nem az a baj, hogy valamennyire bízol bennünk, ha nem tennéd, akkor már rég nem itt lennél. Olyan gyorsan menekültél volna el, ahogy csak tudsz. A baj az, hogy túlságosan is bízol bennünk, természetesnek veszel olyan dolgokat, amik nem azok. Az önuralmunkat, azt hogy nem ölünk embert. Természetesnek vetted, hogy Jasper bóknak szánta hogy nincs is rossz illatod, holott ebben még mi sem voltunk biztosak – fejtegette, de közben továbbra is az utat figyelte (nem mintha szüksége lett volna rá) csak néha pillantott rá, úgy mondatonként egyszer.
- Észre is vettem – jegyeztem meg - Lehet, hogy természetesnek veszem, lehet hogy nem, de az hogy nem rohanok el sikoltozva, az nem jelenti azt, hogy nem veszem észre. Mert észreveszem. Ha egy pillanatig másképp néztek rám, ha egy kicsivel gyorsabban mozdultok, vagy ha épp túl sokáig vagy-tok mozdulatlanok. Az összes apró utalást, kétértelmű meg-jegyzést, vagy mondatot, amik néha megrémisztenek, de túl-lépek rajtuk – soroltam és éreztem, hogy egyre jobban bele-lendülök és ezzel együtt a kontrollom is kezdtem elveszíteni a mondataim felett - Lehet, hogy nem természetes, de az sem, hogy tudom hányféle módon tudnátok úgy megölni, hogy észre se vegyem, és hányféle képen úgy, hogy könyörögjek a gyors halálért. Hidd el Carlisle a bizalmam nem természetes és nem feltétel nélküli. Nektek szól. Nem a vámpíroknak. Nem akárkinek, akivel összehoz a sors. Csak nektek. És ha ettől boldogabb vagy, akkor igen, ott van bennem a félsz – ismertem be végül.
- Rendben, akkor ezt a témát átugorhatjuk – mondta Carlisle, de most nem nézett rám egyszer sem, máskor mindig megtette, ha hozzám beszélt, most már csak mereven az utat figyel-te.
Rögtön rossz érzés kerített hatalmába, mert tisztában voltam vele, ha igazam is volt – és ebben biztos voltam – akkor is jócskán elvetettem a sujkot.
- Carlisle sajnálom, kicsit túllőttem a célon „a tudom, hogy hányféle módon” -os rész nélkül is meggyőző lehetett volna a mondat. Remélem tudod, hogy ez nem kifejezetten rólad, rólatok szólt, hanem a nagy átlagról szól – mondtam és még én is azt gondoltam róla, hogy nagyon gyenge bocsánatkérés.
- Nem tetted oda a végére az „és természetesen tudom, hogy soha nem tennétek ilyet”, részt – még mindig az utat nézte.
Hallgattam, megvolt rá az okom, hogy ne tegyem oda azt a részt. Jasper, Rosalie, Emmett, Edward, már mind öltek embert, lehet, hogy Nathe is, azt meg, hogy Alice mit csinált a zavaros időkben senki sem tudja. Ha egyszer vagy inkább többször megtették, mi akadályozná meg őket egy következőben? A család nyilvánvalóan, de azért mégis!
Bíztam bennük valamennyire, hisz megmentették az életem, de azért mégis…
- Azt hittem ez az előzőkből következik – persze ha ez kell hát legyen.
- Látod – nézett újra rám – Azt hiszed, hogy megbántott, amit mondtál, és te rögtön visszakozol.
Tehát innen fúj a szél. Teszt volt és én bedőltem neki.
- Nyertél, megadom magam. Túlságosan is bízom bennetek és hagyom magam megvezetni – vallottam be.
- Az előbb kitérő választ adtál, nem ismételted el a mondatot – emlékeztetett.
- Nem tényleg nem – ismertem el - de ha ezzel megbántotta-lak, akkor sajnálom.
- Akkor sem mondanád – állapította meg és mintha egy halvány mosolyt véltem volna felfedezni a szája sarkában, de mivel az okát nem értettem hajlandó voltam elhinni, hogy esetleg rosszul láttam.
- Nem – csóváltam meg a fejem.
- Lehet, hogy megleplek vele, de elégedett vagyok – akkor talán mégis jó a szemem.
- Elégedett? – hát ezzel tényleg meg lepett – Azt hittem rosszul esett.
- Miért ne lennék elégedett? – kérdezte - Az előbbi azt bizonyítja, hogy azért mégsem bízol meg bennünk teljesen, ahogy azt az elején hittem. És ez így van jól. Másrészt már régen kinőttem abból a korból, amikor fáj az igazság – viccelődött.
Nem akartam arról, vitatkozni, hogy mi is az igazság, egy vámpírt meggyőzni arról, hogy jobb, mint amilyennek gondolja magát lehetetlen.
- Nem is tudtam, hogy ez kinőhető.
- Nem az, de az igazságot meg lehet szokni – mosolygott
- Közel huszonötször vagy nálam idősebb, úgyhogy fejet hajtok a bölcsességed előtt – mosolyodtam el én is.
- Ezt most számoltad ki? - nevetett Carlisle.
- Nem, amint megvolt az évszám, úgyhogy már egy ideje tartogattam a jó pillanatra – ismertem be.
- Megérkeztünk. – mondta és leállította a motort.
- Köszönöm a fuvart – viccelődtem, miközben kiszálltam
- Szívesen máskor is kisasszony – folytatta Carlisle. – A viccen kívül, itt megvárlak.
- Nem fogsz elkésni a kórházból? - kérdeztem
- Ha fennállna a veszély, Alice figyelmeztetett volna – mondta - egyébként még bő másfél órám van, és a kórház csak kétsaroknyira van innen.
- Sietek vissza – ígértem meg.

Most csak egy rövidebb átvezető fejezetet hoztam, de azért jó olvasást! Majd megpróbálok sietni a következővel!
Üdv: Bee

2. fejezet
Kedd

Mikor felébredtem félhomály volt, tehát vagy hajnal, vagy alkonyat. Először a hajnalra szavaztam, mert még mindig álmos voltam, és ezt megmagyarázná, ha kedd hajnal lenne, mert az azt jelentené, hogy megint csak pár órát aludtam. Aztán megláttam a táskámat az ágy mellett és megkerestem a telefonom. A kijelző 19:34-et mutatott, tehát alkonyodik. A nap legalább stimmelt, tényleg kedd volt. A 19.34 azt jelentette, hogy több mint 24 órát aludtam, eszerint illene fölkelnem. Mikor kimásztam az ágyból, még mindig csak melltartó és bugyi volt rajtam tehát Alice hallgatott rám.
Annak ellenére, hogy átaludtam egy teljes napot még mindig fáradt voltam. Úgy gondoltam egy tusolás jót tenne és egy kicsit éhes is voltam, tulajdonképpen a gyomrom keltett fel. Épp azon gondolkoztam, hogy hol fürödhetnék, amikor meghallottam Alice hangját a lépcső felöl.
- Kopp-kopp.
Csak ekkor tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen nincs is ajtó a szobán, és a lépcső sem folytatódik, tehát a padláson lehetek. És tényleg ott voltam, mert mikor fölnéztem, láttam a keresztgerendákat, persze a tetőt (értsd a cserepeket) leszigetelték és faborítást kapott.
- Szia, elvitte a cica a nyelved?
- Ja nem. Szia, Alice. Csak most vettem észre, hogy milyen nagy ez a szoba és milyen magas. – Igaz a falnál csak egy méter magas lehetett, de a szoba közepén körülbelül négy méter volt a belmagasság.
- Hát igen ez az előnye a padlásnak, egyébként bocs, hogy ilyen magasra kerültél, csak hát mikor elosztottuk a szobákat még nem számítottunk vendégre. Az eredeti vendégszobát kapta meg Nathe és így maradt a padlás – szabadkozott.
- Szeretem a tetőtereket, ráadásul olyan szépen van berendezve – mondtam.
Sötétbarna keményfapadló volt és ugyanilyen fával volt borítva a mennyezet is és a tetőgerendák is ilyen színűek voltak a bútorokkal egyetemben. A falak tört fehérek voltak apró kék virágmintával ugyanilyen volt az ágynemű is. A padlóra több szőnyeg is volt terítve mind vastagok, bolyhosak és tört fehérek voltak.
- Esme örülni fog, hogy tetszik – rántott ki Alice a gondolataimból - Félt, hogy sötét lesz, de kár volt.
- Ez tapéta? – kérdeztem a falat nézegetve.
- Nem festék és van egy kis története – kezdett bele egy hosszúnak ígérkező történetbe - Először úgy terveztük, hogy Forks után a keleti partra költözünk, később Nessie miatt úgy gondoltuk nem megyünk olyan messzire. Ezért vettük meg ezt a házat, persze az üveges részt már mi építettük hozzá, de ez a része elég öreg. Nekünk eszünkbe se jutott megnézni a padlást, csak akkor jöttünk fel mikor a tetőteraszt építettük. Kész kis kincsesbánya volt Esme-nek mert tele volt régi bútorokkal. Nem tudom tudod-e, hogy Esme restaurátor - állt meg egy pillanatra.
- Nem tudtam – feleltem.
- Akkor a falak még fehérre voltak meszelve, de néhol leomlott a vakolat és alatta ilyen volt, mint most. Esme-nek megtetszett és lekaparta a vakolatot és a régit restaurálta, meg a bútorokat is, úgyhogy nagy része eredeti.
- Gyönyörű lett – ámuldoztam.< - Sajnos a fürdőszoba elég kicsi és gardrób sincs – közölte Alice, az utóbbi miatt igen letört volt. - Ezt úgy mondod, mintha kész katasztrófa lenne. - Az is. Próbáltam rábeszélni Esme-t, mert szerintem lenne rá elég hely, de ő azt mondta, hogy egy külön helység nem fér el – panaszkodott -, de a kedvemért berakott két szekrényt, amik illenek a szobához, és pakolni is lehet beléjük. Ja és a fürdőről jut eszembe, hogy úgy láttam, fürödni szeretnél. - Igen, azt terveztem. - Készítettem be törölközőket – mondta - Amúgy sajnos csak egy zuhany fért be… én masszázskádat akartam – tette hozzá. - Köszönöm – feleltem - Egyébként ez a masszázskád valami vámpírőrület – érdeklődtem - mert Mary is ragaszkodott hozzá, hogy minden fürdőszobában legyen. Pedig egy évben, talán ha kétszer használtam.- Egy nagy kádnak pedig megvannak az előnyei – kalandozott el egy pillanatra - Mellesleg, ha végeztél, gyere le enni, gondolom éhes vagy. Az előnyökre inkább nem voltam kíváncsi, így mielőtt bementem volna a fürdőbe, otthagyva Alice-t, csak ennyit mondtam: - Majd megyek. Az Alice által kissé leszólt fürdő egyáltalán nem érdemelte meg hogy leszólják. Passzolt a szobához ugyanolyan fapadló volt és a falak is olyanok voltak, mint a szoba többi részén (először megijedtem, hogy árt neki a pára, aztán mikor jobban megnéztem észrevettem, hogy le van húzva valami átlátszó lakkfélével, ami megvédi a víztől) és igaz, hogy nem volt benne masszázskád, de egy olyan hiper-szuper tusoló volt helyette ami, tele volt masszázsszelepekkel és még zenelejátszó is volt benne rádióval. Miután megfürödtem már nem volt kedvem megszárítani a hajamat ezért inkább még vizesen befontam és feltűztem, hogy nem csöpögjön. Fölvettem egy farmert és egy pólót aztán lementem. Így lefelé már feltűnt, hogy milyen magas is a ház, bár ha naponta párszor megteszem ezt az utat biztos, hogy lemegy az a két-három kiló, amit az elmúlt évben szettem fel, mert abbahagytam a rendszeres sportot. Persze testnevelés órák még most is voltak és néha eljártam futni, de hát ez távolról sem volt ugyan az. < - Jó estét, mindenkinek – álltam meg a lépcső alján. Kicsit kínosan éreztem magam, és nem igazán tudtam mit is kéne mondanom, szerencsére Esme kisegített. - Kialudtad magad? – kérdezte - Igen és a szoba is igazán szép – mondtam. - Köszönöm, örülök, hogy tetszik – mosolygott rám és én is visszamosolyogtam. – Éhes vagy? – kérdezte - Alice azt mondta, az leszel. - Alice-nek most is igaza lett – feleltem. - Alice azt is mondta, hogy szereted a kínait. - Ebben is igaza volt. - Akkor jó – hozott elő a konyhából néhány doboz kínait és miután a odaadta hozzátette – Nem akarlak megmérgezni a főztömmel, ez legalább biztos ehető! - A rántott hús is teljesen rendben volt – mondtam vigasztalásképp - egyébként erős gyomrom van. Már nagyon régen ettem kínait és már hiányoztak az otthoni ízek, mert ha nem jött össze a vacsi mindig ez volt a „B” terv. Evés közben mivel mást nem tudtam csinálni figyeltem a TV-t. Épp valami hírműsor ment, aztán később már Cullen-éket figyeltem, ahogy TV-ét néznek. Pontosabban csak azokat, akik itt voltak. Carlisle és Esme figyelték az adást, bár közben Esme néha rám nézett és mosolygott. Jasper és Alice is ott ültek, de ők a TV helyett inkább egymást nézték, Bella és Edward meg az udvaron voltak és az eget kémlelték talán hullócsillagok után kutatva (lévén, hogy augusztus volt és ilyenkor szokott csillaghullás lenni). Emmett és Rosalie a garázsban voltak Rose szerelgetett valamit Emmett meg tartotta a kocsit. Miközben a szobában lévőket figyeltem elcsíptem egy emléket, ha jól sejtem Esme-ét.
- Felébredt, úgyhogy hamarosan lejön – mondta Alice a lépcsőn lefelé jövet.
- Akkor én inkább csatlakozom Rose-ékhoz – közölte Nathe miközben elhagyta a házat.
- Túlélem – válaszolt Nathe olyan hangsúllyal, mintha csak azt mondaná „leszarom”.
Ennek semmi értelme sincs - gondoltam, miért menne azért el, mert én lejövök. Pontosabban van értelme, akkor, ha kerül engem, de ha kerül, miért vitt haza pénteken? Végül arra jutottam, hogy az nyilvánvaló, hogy kerül csak az nem, hogy miért teszi. Vagy lehet, hogy az is nyilvánvaló, csak én nem veszem észre? Mióta feltűntem kerül, más magyarázat arra sincs, hogy miért ment el vasárnap vadászni Emmett-tel, mikor pénteken még aranyszínűek voltak a szemei… ez így elég teljesen logikátlan, bár Emmett szemeire nem emlékszem. Lehet, hogy csak őt kísérte el… más ötletem nincs.
Miután megettem a kínaimat rájöttem, hogy most még ennyi alvás után is álmos vagyok, ezért miután megköszöntem a vacsorát elmentem lefeküdni.

Meghoztam a második egység első fejezetét. A történet címéhez híven ez inkább kezdet lesz, épp úgy, mint ahogy az előző vég volt.
Üdv: Bee

Szél és víz,
Az egyik megtépáz, a másik elsodor

Mégis mindkettő rombol, pusztít s tönkretesz

Csak kapkodod a fejed…
Hogy zúzzák, törik pillanatok alatt apró darabokra az életed.
S az apró szilánkok húsodba vágnak,
Olykor szívedbe, lelkedbe gázolnak,
A fájdalom mégis elkerül, hisz dolgod van…
Menni tovább!

Események sodrásában

„…a jövő bizonytalansága mindig óvatosságra ösztökél….a legjobb, amit tehetsz, hogy még a legrosszabbra is felkészülsz…de ha a jövő olyat hoz, amire még csak nem is számítottál…ha elveszítesz mindent, ami számít, tudsz-e még örülni a jónak..."

1. fejezet
Hétfő

Csak akkor tűnt fel, hogy Alice Porche- ja helyén már egy Lexus áll, amikor Jasper kinyitotta az egyik hátsó ajtót.
- LS 600h L, full hibrid luxus limuzin, sötétgránit karosszé-ria, 17”-os 7 fogas könnyűfém felni, elefántcsontszínű bőr-belső? Gyönyörű! – az első felét kérdésnek szántam bár ki-lencvenkilenc százalékig biztos voltam benne.
- Carlisle-é – felelte Jasper, s mivel mást nem mondott arra következtettem a meghatározásom stimmelt.
Az út Vancouverig csendben zajlott, leszámítva a halk rádiót. Ebből látszik, hogy vámpír autó, annyira halk volt, hogy erő-sen fülelnem kellett, ha bármit is hallani akartam, természete-sen Alice-ék tökéletesen hallhatták. Ha megkérem őket, biz-tosan fölhangosítják, de nem igazán érdekelt az adás.
Jasper egész nap Alice hű társa maradt az „elrablásomban” és a boltok ellen irányított „merényletben” és egy szó nélkül cipelte a szatyrokat, amikből egyre több és több lett.
Alice-szel a vásárlás elég furcsa. Bemegy egy boltba, és leg-feljebb őt perc alatt végignézi a kínálatot, leakaszt pár dolgot, és a pénztárhoz sétál, amíg mi a háttérből figyelünk. Alice csalódottságára, csak akkor voltam vele hajlandó vásárolni, ha én fizethettem a ruháimat és egyébként is ki akartam pró-bálni az új kártyámat, ami nem nagy meglepetésre tökélete-sen működött. Úgy a harmadik üzlet után Alice vásárlási stí-lusa már megszokottá vált számomra, ezért néha helyette inkább Jaspert figyeltem. Azt, hogy ennyi év után még min-dig úgy tud rá nézni, mintha akkor pillantaná meg először, mintha minden egyes perccel újra beleszeretne, és egyre job-ban szeretné, és minden egyes percért hálát adna, amit vele tölthet. És ha Alice észre veszi, hogy nézi, akkor úgy néz vissza rá, mint egy szerelmes kis kamasz, aki észrevette, hogy álmai fiúja pont őt nézi.
Sosem voltam az, az álmodozó típus, aki magányos délután-jain (ilyenjeim nem is voltak) vagy álmatlan éjszakáin percről percre megtervezik az életüket álmaik szerelmével. Így az igaz szerelemben sem hittem igazán, bár szerintem abban senki sem hisz igazán, míg meg nem tapasztalja, de így őket elnézve egyre inkább hittem benne.
Furcsa és egyben talán szomorú is, hogy eddigi életem során annyi fiúm volt, de egyiket sem szerettem igazán. Persze vol-tak olyanok, akiknél igazán szurkoltam, hogy működjön a dolog, és mégsem működött, és voltak olyanok is, akiknél pont az ellenkezőért szurkoltam, szerencsére ezek még annyi-ra sem működtek. Szinte biztos voltam benne, hogy ha nem szó szerinti értelemben véve is, de magányosan fogom leélni az életem. És hogy miért nem szó szerinti értelemben? Mert tudtam, hogy mindig lesz olyan fiú, illetve férfi, akivel hosz-szabb rövidebb ideig együtt tudok lenni.
A vásárlást illetően pedig, be kell ismernem igaza volt Alice-nek, tényleg szükségem volt őszi téli ruhákra, ha már csak abból indulok ki, hogy mennyivel melegebbek Nevadában a telek, mint itt, nekem pedig még az ottani ruháim vannak meg. Meg abban is igaza volt, amikor azt mondta, hogy elhi-szi, hogy pompás téli ruháim vannak, de több ezer kilométer-re innen. Egyre inkább megértem, hogy az lesz a legjobb, ha megpróbálok teljesen elszakadni Nevadától és mindentől, ami oda köt, mert minimális az esély arra, hogy valaha is vissza-térhetek és napról napra, hétről hétre, évről évre egyre jobban csökken. Valami újba pedig csak úgy lehet belekezdeni, ha a régit már lezártuk. Olyan ez, mint az öltözködés a kabátot csak akkor tudod felvenni, ha a pólót már felvetted. Ponto-sabban felveheted a kabátot, de azzal nem mész semmire, csak hátráltatod a haladást. Ezt csinálom én is, már több mint egy éve, kabátban flangálok póló nélkül. Ideje lenne levenni a kabátot és fölvenni a pólót, mert a kabát alá befúj a jeges szél, és én könnyen megfázhatok. Vagyis az élet kegyetlen és attól, hogy nem vagy jól, nem fog plusz időt adni arra, hogy elkészülj, arra hogy lezárd, amit le kell.
A lezárás első lépéseként megrohamoztam egy körmöst és épített körmöket csináltattam. Hosszú sötétvörös körmöket, amiknek a végei csak annyira volt lekerekítve, hogy ne le-gyenek teljesen egyenesek. A gyűrűs- és a hüvelyk- ujjamon pedig volt egy kis ezüstdíszítés apró kövekből. Nem mintha előtte nem lett volna műkörmöm, de máskor a nyár végén mindig rövidre vágtam, mert tesin eléggé megnehezítették a dolgomat. Alice teljesen belelkesült attól, hogy az én ötletem volt és nem neki kellett rám tukmálnia. Ő is majdnem csinál-tatott aztán eszébe jutott, hogy nem olyan terhelésre találták ki, mint aminek ő tenné ki vadászat közben. Így végül le-mondott róla. Nagy lelkesedésének következtében sikerült rábeszélnem, hogy ebédre tökéletesen megfelel egy kis csir-kés zöldséges tészta a thai gyorsbüféből, és nem kell egy drá-ga szálloda éttermébe menni.
Alice egész nap kimerítő tempót diktált és mikor szóvá tettem a kezembe nyomott egy papírpoharas kávét… ez háromszor megismétlődött. Negyedik alkalommal, kicsivel négy után és hét üzlettel később már belátta, hogy elég ruhát és kiegészítőt vásárolt egy egész hadseregnek is, így végül sikerült ráven-nem, hogy befejezzük. Visszafelé már alig fért be a kocsiba az a rengetek szatyor, mert a St. Johanna-ból elhozott cucca-im is sok helyet foglaltak el. Végül már az utastér is tele volt szatyrokkal. Nem tudom mit gondolt mit fogok kezdeni ennyi mindennel: öt farmerral; három csizmanadrággal és egy még rövidebbel; két vastagabb anyagú miniszoknyával; rengeteg felsővel és pulcsival; kis és nagykabátokkal; két blézerrel; négy sállal; rengeteg kiegészítővel; egy tucat cipővel. Egyál-talán hova fogom elrakni őket, na mindegy Alice biztos tudja.
Így másodszorra már megpróbáltam jobban megfigyelni, ho-gyan lehet eljutni Cullen-ékhez, mert mikor Nathe-tel jöttem, inkább csak bambultam kifelé az ablakon és úgy változott meg a táj, hogy észre sem vettem. Most memorizálni akartam minden fát és növényt, ami mellett elhaladunk. Az út egyálta-lán nem volt ismerős. Az egy dolog hogy nem figyeltem elő-ször, de az egy teljesen másik, hogy most vadidegenek tűnik minden. Ha sokban nem is de abban biztos voltam, hogy a Harrison Lake mellett jöttünk el, most pedig sehol egy tó. Azért ennyire nem vagyok hülye. Nagyon remélem, hogy nem. Már majdnem megkérdeztem, amikor Jasper megszó-lalt.
- Mi a baj Lisa?
- Semmi. Miért?
- Egyszerre vagy egy kicsit zavarodott, bosszús és kicsit ide-ges – elemzett.
- Ja, nálam ez a, „hülyének érzem magam mix” – jegyeztem meg.
- És mért érzed magad hülyének? – mosolyodott el, nyílván szórakoztattam.
- Nem emlékszem az útra. Esetleg van másik is? - gondolkod-tam el a reális lehetőségeken.
- Igen, Hope felöl a tóparti út esik útba, Nathe-tel nyilván azon jöttetek. Arról hamarabb kell letérni és ezért hosszabb a föld utas szakasz, de végül ugyanarra a bekötőútra visz.
- Oké, már kevésbé érzem magam hülyének.
- Ez az út pedig Hemlock Valley-n vezet keresztül - magya-rázott.
- Ettől nem lettem okosabb, igaz hogy egy éve élek itt, de Hope- ból még alig tettem ki a lábam. Egy kezemen meg tudnám számolni – mondtam.
- Gondolom az egyik a péntek este volt – találgatott Alice.
- Igen az volt az első és az utolsó leszámítva a mai és a teg-napi napot. Egyébként miért kell a péntek estét folyton fel-hánytorgatni nekem? – kérdeztem szemrehányóan - Mert, ha ennek valami nevelési célzata van, akkor tanultam belőle.
- És mi a tanúság? – kérdezett vissza Alice.
- Legközelebb, ha nem leszek szellemi képességeim teljes tudatában nem fuvaroztatom haza magam ismeretlen, jaguá-ros vámpírokkal – feleltem a komolyság teljes látszatával.
- Lesz legközelebb?
- Alice 15 vagyok, honnan tudnám lesz-e még legközelebb? – háborodtam fel.
- Pontosan 15 vagy. Egyáltalán, hogy szolgálhattak ki? - gon-dolkodott el, vagy csak úgy tett, mintha azt tenné.
- Jó bevallom, flörtöltem a pultossal, flörtöltem Nathe-tel és Isten a tudója kivel még – ismertem el - De igazán kaphatnák pár jó pontot azért, hogy még kissé alkoholizált állapotban is tudok fára mászni.
- Kissé alkoholizált állapot? – nézett rám kétkedve Alice -Teljesen eláztál.
- Ha teljesen eláztam volna még egyenesen menni sem tud-tam volna, nemhogy fára mászni. Egyezzünk meg a kicsit spiccesben – ajánlottam fel.
- Mármint emelkedett hangulatú, ugyanarról beszélünk? – csökönyösködött - Hány olyan embert ismersz, aki önszántá-ból beszáll egy ismeretlen vámpír kocsijába, mert egy kicsit emelkedett a hangulata?
- Mármint hány olyat, aki tudja, hogy az egy vámpír kocsija? – kötekedtem én is egy kicsit - Egyébként is annak a vámpír-nak, mint mondtam Jaguar-ja volt.
- Hát igen a mi Nathaniel-ünknek Jaguar-ja van. Tehát csak is a kocsi miatt választottad őt – próbálkozott Alice.
- Kiforgatod a szavaimat – jegyeztem meg, elkerülve a vá-laszadást. Nem akartam, hogy tudják mit gondolok.
- Nem válaszoltál – mondta.
- Nem csak a kocsi miatt – vallottam be, aztán meggondoltam magam, csak azért sem mondom el, mit érzek - Azért száll-tam be Nathe-hez mert csak ő volt a parkolóban.
Alice erre is gyorsan rá akart valamit vágni, de Jasper gyor-sabb volt.
- Abba hagynátok, kérlek – minden szót lassan ejtett ki és külön hangsúlyozott, de a hangja teljesen nyugodt volt, pedig biztos, hogy ő nem volt az – Én is itt vagyok, és nem elég, hogy hallgatlak titeket még az érzéseiteket is fogom. Lisa egyre idegesebb és dühösebb lesz, Alice pedig minden pilla-natban kíváncsibb és egyre jobban bepörög.
- Bocs Jasper; Bocs Jazz – mondtuk egyszerre.
Szerencsére ez a téma nem jött fel többet, de más se. Igazából nem is bántam, így legalább tervemnek megfelelően memori-zálhattam az utat. Miután elhagytuk Hemlock Valley-t tovább kanyarogtunk a hegyi úton, néha felfelé mentünk aztán lefelé, de általában mélyen az erdőben. Aztán egy hosszabb lejtő-sebb szakasz után elkanyarodtunk balra és ezzel letértünk az útról. Az első tizenöt, húsz méteren zúzott kavics volt leszór-va aztán újra aszfaltos út következett. Gondolom a zúzott köves részre azért volt szükség, mert kevésbé feltűnő, mint a beton. Hiszen egy olyan útra hasonlít, mint amit a vadőrök-nek készítenek és nem egy házhoz vezető bejáróra. A főúttól körülbelül három, négy perce volt Cullenék háza. Úgy érez-tem legközelebb már magam is idetalálnék.
Így másodjára már jobban megnéztem Cullen-ék hatalmas, gyönyörű házát. A helyekben,ahol vámpírok laknak mindig van valami megmagyarázhatatlan, furcsa vagy inkább külön-leges dolog. Igaz,nem olyan nagy a tapasztalatom ilyen házak terén, de ha összehasonlítom a renoi házunkkal főleg Mary zobájával, akkor vannak hasonlóságok. Annyira világos és tiszta, hogy az már hihetetlen, kicsit olyan, mint egy műház valami lakberendezési újságból, vagy mintha egy órája köl-töztek volna ki, és előtte kitakarítottak volna. Nem érzed benne az életet, mert igazából nincs is benne, mint a szépen berendezett kastélyok, amikben körbekalauzolják a látogató-kat és az ódon falak és bútorok között, szinte megelevenedik előtted a történelem, mintha egykor megállt volna az idő, aztán kicsit elszomorodsz, mert, rájössz az idő mégsem állt meg, ami egykor valakinek az otthona volt most egy rideg kiállító terem és így már hiányzik belőle az élet.
Másrészről nagyon érdekes is, mert sok a régi darab és a mo-dern bútorok valahogy egységet alkotnak attól függetlenül, hogy a korok között több évtized van. Ez az egység valahogy mindig lenyűgöz.
Cullenék jelenlegi háza kéz részre bontható, klasszikus tégla-lap alaprajzú, tetőtérrel együtt négyszintes épület, melyet felújítottak és egy modernebb szárnyat építettek hozzá, mely-nek az egyik fala egybefüggő, ívelt üveg volt, a tetején pedig tetőterasz volt.
A földszinten előszobát, konyhát, étkezőt egy óriási 12 sze-mélyes asztallal és egy nappalit találhatunk. Az egész föld-szint egyterű volt csupán a konyha volt egy kis fél fallal levá-lasztva és az egész szinten a fehér és a krémszín dominált, ettől az egész rendkívül tágasnak és világosnak hatott és jelen pillanatban elég kihaltnak. Jasper kinyitotta előttem az ajtót.
- Hello, mindenki – köszöntem be halkan, felesleges lett vol-na hangosan, így is, úgy is meghallják. – Egyáltalán van itt-hon valaki? – kérdeztem óvatosan.
Válasz először a konyhából érkezett egy kis olaj, sült krumpli és rántott hús szag kíséretében.
- Szia Elisabeth – ismertem fel Esme segélykérő hangját. – Nem merem itt hagyni a húst, nem tudom mikor sül meg.
- Megyek – szóltam és épp indultam volna, amikor meghal-lottam Emmett mély hangját.
- Már meg sem várod a fogadóbizottságod? – kiáltott le az emeletről.
- Hát nem a rántott hús az? – ráncoltam össze a homlokom zavartan.
- Úgy nézek én ki, mint a rántott hús? – kérdezte színlelt fel-háborodással, és alig bírta ki nevetés nélkül.
- Te biztosan nem lennél olyan jó sütve – viccelődtem.
- Ez sem lesz jó! – szólt ki Esme a konyhából, egy mély sóhaj kíséretében.
- Megyek – mondtam még Emmett válasza előtt, és elindul-tam a konyhába, rögtön a tűzhely felé véve az irányt. – Nem olyan nagy itt a baj! – mondtam miután felmértem a helyze-tet. A gáz túlságosan le volt állatva és a hús csak ázott az olajban, de néhol megpirult. – Mennyi ideje is sütöd?
- Úgy nyolc, kilenc perce. – válaszolta, aztán rémülten hozzá-tette – Túlsütöttem igaz?
- Csirkemell? – kérdeztem, mire bólintott - Nem, pont jó lesz. – és rácsavartam a gázt – Sütjük még pár percig, amíg megpi-rul és akkor jó lesz.
Látszott Esme-n, hogy fellélegzett.
- Egyébként jól csináltad, és látom a krumpli tökéletes lett – próbálkoztam valami dicséret félével a másik tálra pillantva.
- Öt, hét perc, nagylángon, rá volt írva – közölte.
- Az nem biztosíték, ha tudnád Mary hány zacskónyit tett tönkre – nevettem. – Igazi merénylet volt a mirelit krumpli ellen – ezt már Esme is megmosolyogta.
- Ha jól gondolom, te tudsz főzni – megállapítás volt, nem kérdés.
- Három fiú, és Mary mellett még, rákényszerültem. Képesek lettek volna éhen halni, de egyébként Mary főzési tudománya is javuló tendenciát mutatott – tettem hozzá megnyugtatás-ként.
- Ez jó hír – lélegzett fel, bár ha tudná, hogy ehhez több mint egy évtizedre volt szükség…
A rántott hús végül egész jól sikerült, ennek ellenére, azt hi-szem nem ez lesz Esme új hobbija. Amíg ettem csatlakoztak hozzánk a többiek, idővel megjelent Rose is és tüntetőleg tőlem a lehető legtávolabb ült le. Nem zavart, sőt megértet-tem, ő csak féltette a szeretteit attól a veszélytől, amit én hor-doztam, pontosabban emberi mivoltom. Bella esetében is csak nagyon kicsin múlott, hogy nem lett nagyobb a baj, és hogy végül a Volturi nem végzett velük. Ha kitudódna, hogy egy embert védenek a saját fajtájukkal szemben, a titkukkal szemben, abból óriási probléma lehetne. Az egy dolog, hogy múltkor ki tudták magyarázni magukat, de ha lenne egy kö-vetkező alkalom, akkor a Volturi már nem várná meg a ma-gyarázatot. Túl nagy a családjuk és a Volturinak már ennyi is elég lenne, már csak valami újabb okra lenne szükségük, amivel megmagyarázhatnák a dolgokat. Erre az én létem tö-kéletes lenne, igaz elég jelentéktelen vagyok, de ha úgy adód-na, lehetne úgy tálalni a dolgot, hogy az már jó indok legyen egy esetleges támadásra. Rosalie-nak teljesen igaza volt, úgy-hogy az lesz a legjobb mindenkinek, ha a lehető leghamarabb távozom, persze a papírjaimat mindenképpen meg kell vár-nom, és hogy egy kicsit rendeződjenek a dolgok, de aztán elmegyek, valahova jó messzire. Talán Európába, vagy Dél-Amerikába, bár Európa szerencsésebb lenne mivel sem a spanyolom sem a portugálom nem túl erős, de franciául tu-dok. Lehet, hogy ezt kellene tennem, elmenni Franciaország-ba. Talán a francia tudásom egy jel Marytől. Annyi minden-nek volt értelme, amit tett mielőtt vége lett. Annyi mindent, olyan dolgokat, amik később nyertek csak értelmet… kicsit olyan mintha vezetgetne. A Bleckberry telefon, a sok kész-pénz, az ügyvéd, még a magániskolákról szóló brosúrákat is nála találtam, és csak ezután jött, az elhatározás, hogy eljö-vök Reno-ból, ha így nézzük, talán annak is van valami jelen-tősége, hogy annyira erőltette a francia nyelvet. Persze, az is meglehet, hogy csak én akarom felruházni értelemmel a vé-letleneket. Sajnos erre is legalább annyi esély van, mint arra, hogy Mary vezetget. Lehet, hogy még több is.
Aztán eszembe jutott, hogy milyen ruhában is ülök itt, és hogy ezt némileg Rosalie-nak is köszönhetem. Fogalmam sem volt, vagy mondhatnám inkább, hogy halványlila dunsz-tom sem volt, arról hogy hogyan reagálna Rose, ha ezt meg-köszönném neki. Ahogy ezt nem tudtam, úgy azt sem, hogy elvárja-e a köszönetnyilvánítást, vagy meg nem történtnek tekinti, de ha meg akartam tudni, akkor meg kellett próbál-nom.
- Egyébként Rosalie, köszönöm a ruhát! – amikor meghallot-ta a nevét kicsit meglepődött, aztán arca visszarázódott a me-rev maszkba.
- Alice érdeme. Gondolom, a miértet is ismered – hangja ki-csit erőltetett volt, mintha olyan betanult szöveget mondana, amivel nem ért egyet. Gondolom, kiadták neki, hogy legyen egy fokkal kedvesebb. Azt hiszem meg is próbálta, de sem-miképp sem akarta, hogy azt higgyem kedvességből tette.
- Igen – bólintottam.
Később kiderült, hogy Bella és Edward még mindig La Push-ban vannak és csak késő éjszaka jönnek haza, és hogy Emmett és Nathaniel vadászkirándulása is tart még, talán holnap délutánra várhatók. Carlisle-nak éjszakai műszaka van és még a holnapi napot is végig bent tölti, mert a vasárnapot el kellett cserélnie a napsütés miatt.
Miután megettem a rántott húst, amit akár vacsorának is ne-vezhetek, mivel már hat óra felé járt, felajánlottam, hogy el-mosogatok. A mosogatás nem volt éppen a kedvenc elfoglalt-ságaim egyike, de viszonylag lefoglalt, tehát a mosogatást is besorolhatjuk az RNR (rendszeres napi rutin) cselekedetek közé, ha ilyen szemszögből nézzük. Mire végeztem fél hét felé járt és én kezdtem elálmosodni. Ez a nap is hosszú volt és a tegnapi is, és mindössze négy órát aludtam a két nap alatt, fura hogy ilyen jól bírtam, de hát a stressz és az adrena-lin együtt csodákra képes, főleg ha még egy kis koffeinnel is megspékeljük a koktélt. Átsétáltam a nappaliba és leültem én is a TV elé, az ugyanúgy, mint a rádió a kocsiban vámpír hangerőre volt állítva, ha füleltem ki tudtam venni a bemon-dónő hangját, de ez túl nagy energiát igényelt, ezért inkább hagytam had legyen csak egy kis háttérzaj belőle. A háttérza-jokkal csak az a baj hogy némelyik altat és ez is olyan volt. Kicsit el is aludhattam, mert arra ébredtem, hogy Esme és Alice beszélget. Pár mondtam után fölfogtam, hogy a téma az, hogy nem hagyhatnak a kanapén aludni és vajon föléb-rednék-e ha fölvinnének.
- Nem alszok – szólaltam meg rekedtes hangon.
- Fölébresztettünk? – kérdezte Esme.
- Vissza fogok tudni aludni. Egyébként nekem a kanapé is megfelel.
- Nem alhatsz egy kanapén – mondta Esme.
- Aludtam már sokkal rosszabb helyen is – jegyeztem meg.
- Ezt egyszer el kell mesélned – vágott közbe Alice – de most keresünk neked egy alkalmasabb helyet az alvásra.
Nem tudtam mit gondol alkalmasabb hely alatt, de tudtam hogy a házban rengeteg kihasználatlan, pontosabban alvásra nem használt ágy van, de nem akartam őket kiszorítani a szo-bájukból.
- Nem szeretnélek kiszorítani titeket a szobátokból.
- Ja, még nem mondtam, van vendégszobánk, természetesen ággyal – kuncogott Alice bennfentes viccén.
- Nem mondtad.
- A kérdés csak az, hogy mennyire vagy álmos? Vigyelek vagy mész a saját lábadon – találgatott.
- Saját láb – feleltem elszántan.
Esme előre ment, én utána Alice pedig inkább mögöttem ma-radt, ha mégis elaludnák lépcsőzés közben, és el kellene kap-ni. Az első lépcsőforduló után elege lett Alice-nek és inkább fölvitt a nem tudom hányadik szintre. A szobából nem sokat láttam, annak ellenér, hogy Esme felkapcsolta a villanyt, még a látáshoz is fáradt voltam. Alice az ágyra ültetett le én lerúg-tam a cipőm és olyan gyorsan vetettem le a ruhám és az ék-szereimet, amilyen gyorsan csak tudtam. Alice készségesen elvett mindent a kezemből, amikor már csak bugyi és melltar-tó volt rajtam bebújtam a takaró alá, ebben a pillanatban az sem érdekelt, hogy a melltartó kicsit kényelmetlen, csak az hogy aludhassak végre. Mielőtt nagyon mély álomba merül-hettem volna volt még egy dolgom, figyelmeztetni Alice-t.
- Alice, eszedbe ne jusson átöltöztetni – figyelmeztettem ásí-tások közepette, mivel pár emlékből láttam, hogy Alice-nek milyen darabok tetszenek és én egyikben sem akartam ébred-ni.
- Rendben – egyezett bele, bár hangja csalódottnak tünt.
Arról a napról ez volt az utólsó emlékem.

Ötös lett az informatika előrehozott érettségim, szóval most nagyon örülök és egy hirtelen ötlettől vezérelve befejeztem a következő fejezetet, (abban a reményben, hogy ezzel esetleg valakinek örömet okozhatok), így most itt van korábban, mint az megszokhattátok..
A másik "meglepetésem" pedig, inkább egy ajánlat: ha valamilyen csoda folytán a regisztrált olvasóim száma ötre ugrana, belekezdenék egy új töribe (persze ezt ugyanúgy folytatnám). Az új történetről annyit, hogy teljesen saját story, semmi twilight, semmi vd..., persze a vámpíroktól és az egyéb fantasztikus dolgoktól nem tudtam elvonatkoztatni.

Üdv: Bee

Ui.: Jó olvasást!


12. fejezet
Színjáték


Reggel a saját fejfájásom ébresztett. Az óra öt negyvenkilencet mutatott, tehát még négy órát sem aludtam, nem csoda, hogy fáj a fejem. Fölültem az ágyon és ezzel a mozdulattal sikeresen kirántottam a fülemből a rám tekeredett fülhallgatót. A hangos zene után a csend szinte sokkoló volt, kijózanítóan sokkoló. Kikászálódtam az ágyból és átcsoszogtam a fürdőszobába leöblíteni az arcom. Amit a tükörben láttam ma is nyomorúságosan festett. A kialvatlanságtól a bőröm színtelen volt és áttetszőbbnek tűnt, mint máskor. Ezzel szemben az arcom jobb oldalán egy hatalmas piros folt éktelenkedett, amin jól kirajzolódtak a lepedő gyűrődései, mindez gyönyörű kontrasztot alkotott a szürkéslilás karikákkal a szemem alatt. Szerencsére a tegnapi sminkemből a zuhany után már semmi sem maradt így legalább a lila karika nem keveredik a festék maradékkal. Azt hiszem Alice-nek sok dolga lesz. Amikor kopogtatni akartam a szobám ajtaján, meghallottam Alice-t.
- Gyere nyugodtan, és ne aggódj Bella nézett már ki rosszabbul is.
- Hello – mondtam és elkezdtem keresni a táskákban az aspirint.
- Kisebb táska bal hátsó zseb – mondta Alice rögvest.
- Kösz.
- Egyébként mi is kö… - kezdte Alice
- Nehogy megköszönjétek – vágtam közbe – még csak ne is gondoljatok arra, hogy megköszönitek.
- Miért?- kérdezte meglepetten.
- Tegnap elfelejtettem említeni, hogy ha a párbeszéd témája egy adott múlt béli dologra vezethető vissza, akkor hajlamos vagyok látni azt az adott múltbéli dolgot. Én meg nem vagyok kíváncsi rá – magyaráztam talán egy kicsit erélyesebben a kelleténél, de szerencsére nem vették zokon.
- Bocs – mondta Alice és zavartan vigyorgott.
- Semmi baj, éppen idejében szakítottalak félbe – nem tudom kinek kínosabb ez, nekik, vagy nekem – Szerintem felejtsük el – tanácsoltam.
- Most tisztábban látom a jövődet – váltott témát hirtelen Alice – Nincs ötleted miben más ez a nap, mint az eddigiek?
- Sokkal fáradtabb vagyok, és a fejem is fáj – válaszoltam.
- Egyébként, mit csináltál tegnap Edward-dal? – kérdezte Jasper - Nagyon kiakadt.
- Mire gondolsz? – tényleg nem tudtam, tegnap nem egy olyan dolgot tettem, amitől ki lehet akadni.
- Amikor, azt mondta nem látja jól a gondolataidat – mondta.
- Ja az. Az egy ööö – kezdtem, de nem tudtam minek is nevezzem, amit tettem – gyakorlat féle, kicsit olyan mint amikor meditációkor ki zárod a külvilágot és a nem odaillő gondolatokat – próbáltam magyarázni.
- Tehát egy olyan keleti dologra hasonlít, amit emberként nem volt alkalmam kipróbálni, vámpírként pedig lehetetlen, szóval nincs esély rá, hogy megértesem… - gondolkodott el - de tökéletesen alkalmas Edward bosszantására – tette hozzá.
- Másra is. Néha egyszerűbb átlátni dolgokat, ha nem zavar a többi. Ha pedig eléggé koncentrálok, ki tudom zárni az emlékeket, vagy éppen jobban rájuk tudok hangolódni - magyaráztam – Összességében ez segít normálisabban élni.
- Ez az – kiáltott fel Alice – Biztosan ez hat rám is, valahogy blokkol. Nem a jövőt tervezgeted, hanem inkább a múltat figyeled… vagy semmire sem figyelsz – tette hozzá.
- Talán – mondtam - Egyébként Alice elmondta az emlékes dolgot? – fordultam Jasperhez.
- Nem kellett volna? – sikkantott föl ijedten Alice.
- Lényegtelen, előbb vagy utóbb úgyis el kellett volna mondanom – jegyeztem meg, miközben elsétáltam az aspirin-nel a kezembe a mosdóhoz egy pohár vízért. Mikor visszamentem hirtelen kirázott a hideg.
- Vázol? - kérdezte Alice rögtön, és még mielőtt válaszolhattam volna, becsukta az ablakot.
- Kicsit – feleltem és csak most tűnt fel hogy eddig nyitva volt az ablak rajtam meg csak egy hálóing volt. Miközben a saját öltözékemen töprengtem feltűnt, hogy Alice és Jasper is átöltözött. Mindketten elegánsabbra vették a formát. Alice egy fekete magas derekú szoknyát viselt, amihez tartozott egy vastag lakkozott bőr öv is hozzá krémszínű háromnegyedes ujjú selyemblúzt, aminek a mellrésze a gomboknál fodros volt. A lábait világos, már majdnem fehér nylonharisnyába és egy extra magas sarkú fekete, lakozott bőr körömcipőbe bújtatta. A haját pedig valahogy feltűzte. Apró fekete gyöngy fülbevaló volta fülében a csuklóján hozzáillő karkötő. Az ágyon pedig megpillantottam a cipőhöz passzoló kis kézitáskát.
Jasper klasszikusan festett a sötétszürke nadrágjában világos, kicsit kékes árnyalatú, de szürke ingben, a nadrág színével harmonizáló nyakkendőben. Viszont zakó helyett egy Alice blúzával tökéletesen megegyező színű pulóvert viselt és klasszikus fekete bőrcipőt. Az elengedhetetlen aktatáska pedig az ágy mellé volt állítva.
- Azt hiszem vége a nyárnak – jegyezte meg Alice, talán némi keserűséggel a hangjában, de mivel az okát nem értettem, hajlandó vagyok azt hinni rosszul hallottam
- Az ősz mindig valami újat hoz – jegyeztem meg halkan, inkább csak magamnak, persze, ha vámpírokkal vagy ez lehetetlen.
- Ez tapasztalat? – kérdezett vissza rögtön Alice.
- Mondhatni. Mi mára a terv? – váltottam témát.
- Ma megoldjuk az iskola problémát, a lehető leghamarabb – kezdte Jasper - aztán befejezem az igazolványaidat, ahhoz kellenek még fényképek. Alice pedig el akar vinni vásárolni.
- Jaj Alice – sóhajtottam fel - Fáradt vagyok én ahhoz, hogy végig rángass az összes bolton.
- A ruhatárad elég hiányos – jegyezte meg és ebben sajnos igaza kellett adjak neki. Évszakonként egy-két öltözet ruhám volt csak, leszámítva néhány nyári darabot.
- Ha az otthoni gardróbomat látnád! – álmodoztam.
- Ezt még megbeszéljük, de most a legfontosabb, mit szoktál reggelizni? – kérdezte.
- Hát, ha tényleg ez a legfontosabb, akkor 7:30-tól 8:30-ig van reggeli az étkezőben – válaszoltam.
- Az még közel másfél óra, annyi talán elég lesz arra, hogy rendbe hozzalak – állapította meg - Jasper behoznád a ruhát – fordult kérjéhez.
- Milyen ruhát? – kérdeztem ijedten, közben Jasper engedelmesen elindult kifelé. A folyosó felé ment, úgyhogy gondolom, a hátsó ajtót használja majd.
- Rose volt olyan kedves és megvette neked azt a ruhát, amit tegnap kinéztem Vancouverben – közölte Alice.
- Álljunk csak meg, hogy néztél ki tegnap ruhát, és hogyhogy kedvességből – lepődtem meg többszörösen is - Rosalie és az én nevem, és a kedvesség szavak egy mondatban. Ez lehetetlen. Hogy vetted rá? – kérdeztem végül.
- Oké igazából megvesztegetem, elmondtam neki mit fog kapni Emmett-től legközelebb – mondta mosolygóan - de ez lényegtelen. Egyébként a ruhát egy kirakatban láttam meg tegnap.
- Így már érthetőbb – mondtam - Akkor én most elmegyek tusolni.
- Jó, de most gondolj arra, hogy a világ vízkészlete véges – figyelmeztetett, és ha jól sejtem ez egy burkolt célzás arra, hogy siessek, mert sokáig fog tartani, amíg rendbe hoz. Persze ezt ebben az estben sem hagyhatom annyiba, vissza kell vágnom.
- Mennyi ideig is bírod te víz nélkül – kérdeztem.
- Most nem rólam van szó – kacagott - de menjél már, másfél óra hamar eltelik – óh, tehát tényleg burkolt célzás volt.
Elindultam a csomagjaimhoz, hogy előássam a fehérneműimet, persze Alice már megint a jövőmbe látott.
- Bőrönd jobb felső sarok, a világos melltartót vidd.
- Kösz – mondtam és kikaptam egy bugyival együtt.
Miután végeztem és felvettem a fehérneműt, Alice megint gyorsabb volt nálam.
- Nyugodtan kijöhetsz Jasper nincs itt – szolt be.
Már kíváncsi voltam milyen ruhát nézett ki Alice és megint kellemesen csalódtam benne. A szekrényre volt kiakasztva a ruhám és első látásra megtetszett, bár a színe már meg sem lepett, krémszínű volt. Egy combközépig érő kasmír pulóver ruha volt a szabásából kiindulva úgy gondoltam csípőig testhez simuló onnantól kezdve kicsit bővebb, rövid ujjú és ejtett garbó nyakú. Volt hozzá egy ferde velúrbőr öv, amit baloldalon egy karika fogott össze, amiről kis matt fekete kövek lógtak le, tartozott még hozzá ugyanilyen stílusú köves nyaklánc és kis lógós fülbevaló, meg egy vastag velúrbőr karperec.
- Tetszik? – kérdezte, mintha nem lenne biztos a válaszban.
- Persze, hogy tetszik Alice, hogy ne tetszene. Köszönöm – mondtam.
- Szívesen. Elegáns, csinos, szép el kell kápráztatni az igazgatónőt nemde – mosolygott.
- A végén még azt hiszi az ő érdeme – viccelődtem.
- Ja és itt a harisnya – dobott oda nekem egy dobozt.
Egy nagyon vastag szálú fekete harisnya volt benne. Elkezdtem öltözni, mivel már nagyon kíváncsi voltam hogyan is áll a ruha, bár Alice biztosan jól választott méretet. A ruha persze tökéletesen állt (ki gondolta volna) az öv is passzolt a csípőmre tehát minden jó volt.
- Jól áll – jegyezte meg Alice.
- Kösz, egyébként ezt a ruhát kifejezetten a fekete velúrbőr magas sarkúmhoz választottad, vagy ez csak véletlen egyezés – gondolkodtam el.
- Kár lett volna azért a cipőért, még nem is volt rajtad – igazolt Alice.
- Megtetszett, megvettem. Nem tudtam ellenállni neki, olyan szép. És ezzel a ruhával tökéletes.
- Pontosan, de most gyere, had csináljam meg a hajad – húzott a szoba közepére állított székre.
A hajam lapvassal kivasalta és hátul egy nagy csattal feltűzte, az arcomról addigra szerencsére eltűnt a lepedő nyoma. Nem használt sok sminket, egy kis alapozót és púdert tett a bőrömre egy kis feketét a szememre és világos szájfényt a számra. Amikor úgy érezte végzett pár lépést hátrébb lépett, hogy megnézze az összhatást.
- Ha rakok még rád egy kis arcpírt, olyan leszel, mint egy tökéletes kis porcelánbaba – állapította meg.
- És ha nem raksz? – kérdeztem némi félelemmel a hangomban, bár sejtettem mi lesz a válasz, hisz Mary is oly sokszor mondta.
- Akkor inkább Rose-ra fogsz hasonlítani.
- Ha tudnád milyen sokszor mondott valami hasonlót Mary – sóhajtottam kicsit elkenődve az emlék hatására.
- Ne vedd sértésnek, emberi viszonylatban gyönyörű, vagy és ha van rajtad egy kis smink és elég… – taglalta, de nem engedtem neki befejezni.
- És elég távolról látnál, azt hinnéd, hogy vámpír vagyok – fejeztem be a mondatot, mire bólintott.
- Fura, hogy tegnap nem vettem észre, a bőröd annyira fehér, de nem úgy fehér, mint ahogy Belláé volt egykor. Az övé olyan vékonyan és áttetszően volt fehér. A tied sem vékonynak sem áttetszőnek nem tűnik a tied inkább… – gondolkozott el egy pillanatra a megfelelő szót keresve - olyan porcelánszerű. Bellához nem mertél hozzá érni, mert féltél, hogy megsérted. Nálad attól félek, ha hozzád érek, összetörsz, mint egy porcelán baba – magyarázott elkalandozva.
- Nyugi nem vagyok olyan törékeny, sőt elég nehezen török. – próbáltam komolytalanabb vizekre terelni a beszélgetésünket – Sőt még olyan értékes sem vagyok, mint egy több ezer éves, kézzel készült, kínai darab.
- Biztos van olyan, akinek sokkal többet érsz, mint egy régi váza – mhh, már megint ingoványos részekre terelődött a beszélgetés, és ez nem jó, nagyon nem jó.
- Szerintem az emberek szívesen elcserélnék az ismeretségünket egy értékes agyagdarabra – kontráztam rá.
- Nem ismerem az embereket a múltadból, de gondolom te igen. Bár, ha igazad van az … az nagyon szomorú, mert az azt jelentené, hogy rengeteg felszínes ember van, és te pont velük akadtál össze – mondta egy pillanatnyi gondolkodás után.
- Azt hiszem, aki az egész életét hazugságok között éli, úgy, hogy nap, mint nap megjátssza magát a többiek előtt, még a legjobb barátai és testvérei előtt is, az nem számíthat semmi többre. És ez így is van rendjén, nem lenne igazságos az igazakkal szemben, ha engem többre értékelnének egy értéktárgynál – jegyeztem meg őszinte meggyőződéssel, bár valahol mélyen legbelül mégiscsak bántott a felismerés.
- Lehet, hogy nincs lelkem, és VIP belépőm van a pokolba, de sokaknak másoknak is, és hidd el te nem vagy köztük – mondta Alice és finoman átölelt, hogy oldja a hangulatot. Jól esett, hogy így gondolja, de akkor sem tud változtatni azon, amit érzek.
- Köszönöm – mondtam, tőlem szokatlan, elérzékenyült hangon.
- Nem azért mondtam, hogy megköszönd, azt mondtam, amit gondolok és szerintem sokan mások is így gondolnák – felelte.
Szerencsére Jasper érkezése megmentett a választól, nem tudtam volna mit mondani. Semmiképp sem szerettem volna Alice-t megbántani, de azt sem mondtam volna szívesen, hogy igaza van, hiszen ez számomra csak egy újabb hazug állítás lett volna. Még egy, az mellé a sok ezer mellé, ami már a rovásomon van. Nem azzal volt a bajom, hogy egyszer megküldik azt a VIP meghívót, nem voltam vallásos ezért nem féltem tőle, másrészt, ha mégis lenne, akkor pedig megérdemelném.
- Csini vagy. Alice-nek már megint igaza lett tényleg jól áll a ruha –bókolt Jasper kicsit mindkettőnknek ezzel kiszakítva a gondolataimból.
- Kösz - nem tudtam, komolyan mondja-e vagy csak Alice utasítására mondta, de mindkét esetben illett megköszönni – Alice-nek meg mindig igaza van.
Szívesebben mondtam volna mindig helyett általában-t vagy gyakran-t, visszautalva az előbbi beszélgetésünkre, mert úgy gondoltam abban az egyben nincs igaza, de ebben az esetben rögtön kijavított volna. Tehát csak egy felesleges próbálkozástól kíméltem meg magam.
- Hoztam reggelit, ha nem lenne kedved a többiekkel enni – mondta Jasper.
- Kösz. Ez azt hiszem jó ötlet, nincs kedvem jó pofizni, épp elég lesz az igazgatónőnél – pár napja még azt terveztem, hogy végig jó pofizok egy évet, aztán visszamegyek Reno-ba, erre most még azt a fél órát is kihagyom, ami alatt normálisan el tudnák köszönni a többiektől. Ez szánalmas. Az egyik oldalam, talán a jobbik azt mondja, egy elköszönéssel tartozom nekik, ha már egy évig elviseltek. A másik, talán a rosszabbik és jelen esetben az erősebb, pedig azt, hogy tegyem azt, ami nekem könnyebb. Egy croissant-t megenni a szobámban pedig sokkal könnyebb – Egyébként jól érzem, hogy ez kávé – szimatoltam a levegőbe.
- Jól érzed – felelt Jasper - reggel eléggé nyúzottnak tűntél és gondoltam szükséged lesz rá.
Miközben megettem a croissant-t és a kávét megbeszéltük a pontos tervet. Jasper többször elmondatta, hol mit mondok és erre ők mit fognak válaszolni. Persze egy szavam sem lehet, ő csak biztosra akar menni. Nem szeretné, ha bármit is elrontanék az igazgatónő előtt. Ezt természetesen én sem szerettem volna, így mindent beleadtam, és reménykedtem maradt még bennem valami a színészi tehetségemből. Szerencsére nem voltam az, az idegeskedő típus így mire Alice-ék a tervnek megfelelően távoztak a hátsó ajtón, hogy aztán a főbejárton jöjjenek be én már teljesen nyugodt voltam. Aztán megcsörrent a vezetékes telefonom, ahogy vártam.
- Szia Elisabeth. Bizonyos Alice Brandon és Jasper Whitlock az igazgatónőnél várnak – felismertem a recepciós lány hangját, tehát mától már ő is munkába állt.
- Szia Nora, kösz hogy hívtál. Máris megyek – válaszoltam.
Nora rendes lány, fiatal, kíváncsi és egy kicsit pletykás, aki ha összebarátkozol vele bármikor hajlandó apróbb szívességekre.
- Szia Nora – köszöntem neki megint, mikor elhaladtam a pultja előtt.
- Szia, egyébként kik ezek? – szolt utánam.
- Thomas alkalmazottjai, olyan asszisztens félék – feleltem, a tervnek megfelelően.
- Ja már értem – megvártam a válaszát aztán bekopogtam az irodába és a „szabad” után benyitottam.
- Jó reggelt igazgatónő, hello Jasper, hello Alice. Nem is tudtam, hogy te is jössz! – mondtam meglepődöttséggel a hangomban.
- Thomas ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjelek Európába, nem szeretné, ha egyedül utaznál, és egyébként is, úgy gondolja, rám fér egy kis pihenés – mondta alices könnyedséggel
- Meddig maradsz? - kérdeztem
- Sajnos csak pár hétig, a new york-i munkánál már számít rám – válaszolt.
- Mr Whitlock már tájékoztatott róla, hogy Európába költözik egy rokonához – mondta az igazgatónő, amint Alice befejezte a mondandóját.
- Még egyszer szeretnék elnézést kérni, amiért csak ilyen későn értesítettük róla, de csak tegnap este vált biztossá a dolog, és szeretném átadni Mr Carter bocsánatkérését is, amiért ő nem tudott személyesen eljönni – fejezte ki sajnálatát Jasper.
- Ezt teljesen meg tudom érteni, és rendkívül sajnálom, hogy Elisabeth itt hagy bennünket. Vele az egyik legjobb diákunkat veszítjük el – ha vendégei voltak az igazgatónő borzasztóan nyájas volt, de a mondandója mégsem vesztette el az őszinteség látszatát. Ezért egy kicsit mindig is csodáltam.
- Senki sem pótolhatatlan –jegyeztem meg talán a kelleténél picit nyersebben.
- Remélem, igaza van, hosszú a várólista, lesz honnan válogatni – válaszolt az enyémhez hasonló stílusban, aztán elmosolyodott és Jasperhez fordult – A papírokat milyen címre küldhetjük? – kérdezte.
- Ha lehetséges lenne, már most magunkkal vinnénk - válaszolt Jasper.
- Megoldható, de bele telik egy kis időbe mire a titkárnő összekészíti - felelte.
- Rendben, még úgy is ki kell hordanunk Elisabeth csomagjait – mondta Jasper.
Ezzel a beszélgetés nagyjából be is fejeződött az igazgatónő kifejezte még egyszer sajnálatát a távozásommal kapcsolatban és sok sikert kívánt Európához, én megköszöntem az itt töltött egy évet, aztán elköszöntünk és még megígértette Jasperral, hogy átadja üdvözletét Mr. Carternak. Miután visszamentünk a szobámba Jasper kivitte a csomagjaimat a kocsiba, mikor visszaért együtt mentünk le az előtérbe. Amíg én leadtam a szoba mágneskártyáját Nora-nak, addig Jasperék leültek a fotelekbe. Pár perc múlva megérkezett a titkárnő a papírjaimmal és ő is elköszönt, aztán elindultunk a kocsihoz. Azzal, hogy átléptem a küszöböt visszavonhatatlanul véget ért a St. Johannában eltöltött évem. Éreztem, hogy valami új kezdődik ezzel, de hogy mi, azt még nem tudhattam, és csak remélni tudtam, hogy valami jó. Jobb, mint az elmúlt időszak, főleg az elmúlt néhány nap, de az új mindig bizonytalan és az élet néha kegyetlen. Tartottam tőle, hogy egy kis remény a jobb jövő iránt kevés lesz, de hogy ezt a tapasztalat mondatta velem, vagy csak egy kósza megérzés, az megint legalább olyan bizonytalan volt, mint a jövő.

Sziasztok végre fenn van a következő fejezet. Nincs sok hozzáfűznivalóm, talán csak annyi, hogy egész hosszú lett és, hogy jó olvasást kívánjak.

Üdv: Bee

11. fejezet
Hosszú éjszaka
(De rossz az, aki rosszra gondol)

Ebéd után a napsütés miatt inkább a mélygarázson keresztül jutottunk el az autóhoz. Az út Vancouverből Hope-ba körül-belül 160 km tehát az út, ha valaki betartja a sebesség korlá-tozást bő két órát vesz igénybe. Szóval Alice-nek csak szűk egyre van szüksége. Tehát mivel most három óra van, négyre biztosan visszaérünk, és a futár a bankkártyámmal csak 6 körül érkezik, azaz még lesz két órám Alice-szel összezárva, és ez a két óra maga lesz a pokol, ha hagyom Alice-t tovább kérdezősködni. Azt még fél nap alatt is leszűrtem, hogy olyan mintha egyszer felhúzták volna, és azóta sose merül le. Már így is többet tud arról a képességnek nevezett átokról, mint bárki más, ha így folytatja, hamarosan előkerülnek az exeim, az óvodás barátnőim meg a későbbiek, a tanáraim, a népsze-rűségem, a pompon lány karrierem, a diákelnökségem. Tehát összefoglalva a múltam azon része, ami miatt ebbe az esős, hideg Kanadai városkába költöztem. És hogy miért éppen ide? A válasz egyszerű volt, valamikor. Akkortájt, amikor ezt a kérdést először tettem fel magamnak, és mikor mások meg-rökönyödve tervem hallatán, ezt kérdezték. Nekik azt vála-szoltam, hogy mert a városka neve Hope, azaz remény, és nekem pont erre van szükségem. Magamnak hozzátettem, hogy mert rohadt messze van a régi életemtől. Nem csak ki-lométerben mérve. De mára ez a két kis kifogás eléggé értel-metlennek bizonyult, és még magamnak sem vallottam be az igazi okot egészen mostanáig. Pontosabban ma hajnalig, ami-kor megláttam Siegfridet. Nem is ő maga jelentett számomra valamit, hanem az, amit jelképezett a mivolta. Ez a vámpír teljesen különbözött attól, akit én hosszú évek alatt megis-mertem, aztán pillanatok alatt elveszítettem, de a hasonlóság mégis tagadhatatlan. A vámpír, az vámpír, és ez nem változik meg soha. Ez a mondás hosszú évek alatt belém ivódott, Mary akkor mondta ezt, ha úgy érezte, túlságosan is ember-ként tekintek rá. Akkor nem értettem, mára kezdem megérte-ni. Persze ahhoz, hogy azt mondhassam teljesen értem, nem-csak olyanokkal kellene találkoznom, mint Cullenék, hanem olyanokkal, mint Siegfrid. Ebben az esetben nem lenne túl hosszú az életem. Tehát egy másik mondás is beigazolódott: a tudatlanság életet ment. Régen ezt se értettem, csak dühí-tett. Ez volt a magyarázat arra, hogy Mary, miért nem mond semmi konkrétat sem a vámpírokról, sem magáról. Mondjuk a teljes tudatlanság, ma hajnalban nem segített volna túl so-kat, de biztos vagyok abban, ha az életem a kezdetektől fogva másként alakul (értsd úgy vámpírmentesen) a ma hajnalra nem kerül sor. Persze akármilyen egyszerű is lenne, nem fog-hatom rá Mary-re a hibákat az életemben, mert ez csakis az én hibám volt. Én jöttem ide ebbe a távoli kis városkába ab-ban a reményben, hogy új életet kezdhetek, egy vámpírmen-teset, ahol nem sajnálnak a múltamért, ahol más lehetek. Más, nem az, aki valójában, megint átverni a körülöttem élőket. Kitalálni egy olyan múltat, ami pár évig tartható. Aztán gon-dolom, ha megint összecsapnának a fejem fölött a hullámok tovább mennék egy másik városba, ahol egy új múlttal foly-tatnám. Abban bíztam, hogy ezt így is lehet csinálni. Siegfrid kapcsán jöttem rá, hogy ez egy óriási tévedés volt. Úgy él-tem, mint ahogy Mary-től láttam. Ha a dolgok úgy alakultak mindig elköltözött, de ez hosszú távon nem embernek való élet. Neki meg volt rá az oka, de nekem nem. Én csak gyáva voltam, féltem szembenézni a problémáimmal így hát elme-nekültem. Nem vált be. A problémák még, ha más formában is, de megtalálnak. A legegyszerűbb az lenne, ha Cullenék kivinnének a Vancouveri repülőtérre és felraknának az első Ausztráliába menő járatra. A világ túlsó felén talán még Siegfrid se keresne. Egyszerű lenne nekik, és nekem is. Ha megteszik, nem fogok ellenkezni, de ha rajtam múlik, akkor most nem fogok elmenekülni, nem hajszolom magam újabb hazugságokba, már így is túl sok van az életemben. Ha mást nem is, ezt megígérem magamnak. Nincs több menekülés, már megjöttem belőle. Megpróbálok olyan lenni, mint régen, harcos. Régen jellememnek erre a kis szeletére büszke is vol-tam, soha nem hagytam magam legyőzni. Amire kevésbé voltam büszke az a bosszúállás. Mindig bosszút álltam, kíno-san ügyelve arra, hogy csak azon, aki megérdemelte. Egyet-len egy kivétel volt, Mary balesete, ami biztos, hogy gyilkos-ság volt, de ebben az ügyben a helyzetem reménytelen. Sok-kal tartozom Mary-nek, de ez a bosszú az életembe kerülne és ezt, ő sem várná el tőlem.
Furcsa, hogy ezt így végig tudtam gondolni magamban, anél-kül, hogy Alice megzavart volna. Csak az rántott ki gondola-taimból, hogy megálltunk. Ezt majd meg kell köszönnöm Alice-nek.
- Ez gyors volt – mondtam az órára pillantva
- Pontosan 56 perc 37 másodperc, indulástól érkezésig - kö-zölte.
- Amúgy köszönöm.
- Mit is? – kérdezte tanácstalanul.
- Azt, hogy egész úton békén hagytál – mondtam.
- Mondtam, hogy az lesz az utolsó kérdésem, miért ájultál el – emlékeztetett.
- Igen, csak nehéz volt elhinni. – mondtam kissé gúnyosan és erre ő elnevette magát.
- Ennyire rossznak ismersz? – kérdezte inkább viccből, mint-sem komolyan – Egyébként gondoltam rád fér egy kis pihe-nés.
- Jólesett, és ha jól számolom, még van két óránk - állapítot-tam meg.
- Csak egy. Az a Landon, vagy hogy is hívják, pár percen belül fölhív, hogy a kártyád hamarabb elkészült, és már ötre itt lenne vele a futár – közölte velem szárazon.
- Az jó.
- Biztosan megbízható? – érdeklődött - Csodatévő lehet, ha ilyen gyorsan ideér – tette hozzá gúnyosan.
- Megbízható igen. Csodatévő nem – jelentettem ki, figyel-men kívül hagyva az ércelődését - Észak Amerika legtöbb nagy városába vannak emberei így Vancouverben is. Sőt azt hiszem még Mexico-ban és Rio-ban is. Maximum az a csoda, hogy még él, és nem bukott le – mondtam.
- Mit szeretnél csinálni abban az egy órában? – váltott témát Alice.
Épp, mikor válaszolni akartam csörrent meg a mobilom. Alice-nek persze most is igaza lett, Landon hívott.
- Igazad lett. Megint – jegyeztem meg halkan, miután letet-tem a telefont.
- Előbbi kérdésedre – folytattam - Mivel elborult elmehet-nénk sétálni, ha van kedved. Jó lenne egy kicsit kiszellőztetni a fejem.
- Rendben – egyezett bele Alice.
Alice csak egyetlen egy kérdést tett fel, amíg sétáltunk és az is inkább csak udvariassági kérdés volt. Megkérdezte mi-lyennek találom Hope-ot, Reno-hoz képest. Azt válaszoltam, hogy borúsnak, hidegnek és esősnek, de mivel egyik sem zavar igazán, ezért semmi bajom vele.
Öt előtt tíz perccel vissza is értünk a St. Johannába. Ötkor csörgött a vezetékes telefon.
- Miss. Carter, itt az igazgatónő. Az irodámban vár egy láto-gató önre – hallottam meg az ismerős női hangot a telfonban.
- Köszönöm, megyek – mondtam, majd letettem a telefont kicsivel az igazgatónő után.
Betettem a táskámba néhány köteg pénzt és lementem az iro-dába. Kopogtam.
- Jöjjön csak Miss. Carter – szólt ki.
- Jó napot – köszöntem, amikor beléptem.
Az igazgatónővel szemben az egyik bőr fotelban egy 25 év körüli csinos magas szőke nő ült. A D&G szemüvegét rögtön kiszúrtam (fogadni mernék, hogy a legújabb kollekcióból volt) a ruhái divatosak, de olyanok, amik nem túl kihívóak. Ha az utcán látnám, fel sem tűnne, de gondolom pont ez a cél.
- Hello Alyssa Devon vagyok – mutatkozott be, majd kezet nyújtott - Nem tudom a főnököm említette-e.
- Elisabeth Carter – kezet fogtunk.
- Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha a tárgyalóban folytatnák. Nekem még van egy kis papírmunkám – szólalt meg az igaz-gatónő. Ez nála annyit tesz, nem szeretné tudni, és nem is érdekli, miről van szó. Kinyitotta az ajtót és beterelt minket a másik szobába, és ránk csukta a hangszigetelt ajtót.
Leültünk két fotelba.
- Tehát a bankkártya Elisabeth Thompson névre – mondta a nő és átnyújtott egy borítékot – A papírok a számláról, és a pinkód is a borítékban van.
- Köszönöm. – Kivettem a borítékból és megnéztem a tökéle-tes, új, plasztik kártyácskát. – Mennyi is lesz?
- Amerikai vagy kanadai dollárban? – hangja és stílusa prof-izmusra utalt.
- Amerikai – feleltem.
Megfordította a borítékot és ráírt egy árat. Persze szép kerek szám, mint mindig. Kiszámoltam neki a pénzt.
- És köszönöm még egyszer – tettem hozzá befejezésképp.
- Mi köszönjük, hogy megint minket választott – hadarta el egy erőltetett mosoly kíséretében, közben a borítékot a tás-kámba süllyesztettem.
- Viszlát – felkeltem és elindultam az ajtó felé. Már a kilin-csért nyúltam, amikor meghallottam a hangját.
- Várj… - szólt utánam, aztán félve folytatta – ha megfogad-nál egy tanácsot… – elhallgatott, anélkül, hogy befejezte vol-na a mondatot.
- Tessék – fordultam vissza meglepetten. Ez a megnyilvánu-lása nem illett bele a róla alkotott képbe, hisz inkább tűnt esetlen kamaszlánynak, mint érett, határozott nőnek.
- Elnézést az előbbiért, ez nem az én dolgom – váltott vissza a hivatalos hangnemre.
- Nem baj – akaratlanul is mélyet sóhajtottam - Elég sok ta-nácsot kaptam. Már megszoktam – jegyeztem meg talán ki-csit gúnyosabban a kelleténél.
- Sajnálom – szabadkozott.
- Nem kell. Eddig a legtöbből, bár néha kicsit későn… –akadtam meg - túl későn, de tanultam.
- Vigyázz az ilyen Landon félékkel. Tudom, hogy megy az ilyen. A milliárdos anyuci és apuci kicsi lánya, rossz társa-ságba kerül, aztán lóg a suliból, az egyik haverja meg hamis-igazolásokat gyárt. A jegyei leromlanak, a szívszerelmét meg nem csípik a szülei. Ezért bedugják egy ilyen jó nevű, mé-regdrága magániskolába, jó távol az ártó barátoktól. A kis-csajnak elege lesz, és eldönti, hogy megszökik. Talán még a barátja is segít neki, de hogy a rendőrség ne találja meg, új iratok kellenek. Tudom, te csak egy bankkártyát kértél, de biztos, hogy valahol már készül a többi is, csak nem akarod mindet apuci ügyvédjénél csináltatni, nehogy legyen benne egy kis jóérzés, és elárulja apucinak – a szavak csak úgy dől-tek belőle. A profizmus végleg elveszett. A nőt percről percre egyre fiatalabbnak és keserűbbnek éreztem - Elárulom nincs benne jóérzés. Aztán meglépsz, és innentől kezdve a történet sokféleképpen alakulhatna, és nem úgy, ahogy te elképzelted. – halt el a hangja és nyelt egy nagyot, mitha csak gombóc lett volna a torkában.
- Egyet jegyezz meg – folyatta lélegzetvételnyi szünet után - ha megszöksz innen a várható átlagéletkorod húsz év alá csökken. Ha „szerencséd” van a szüleid szolnak Landonnak, hogy eltűntél. Ő azután nagy valószínűséggel megtalál és nem, nem szól apucinak. Helyette, megrendezi a halálodat és végül, úgy végzed, mint én, futárként – hangja a végére meg-keményedett. Nem bicsaklott meg, mint ahogy az várható lett volna.
- És gondolom ez még a jobbik vég – tettem hozzá.
- Attól függ – kezdet visszanyerni a profizmusát.
- Én nem így fogom végezni – mondtam magabiztosan, talán túl magabiztosan is, hisz kétségkívül szarban voltam.
- Persze, én is ezt hittem – jegyezte meg csöppnyi gúnnyal a hangjában.
- Sajnálom, ami veled történt – mondtam, talán túl ridegen - de híd el én más vagyok.
- Remélem igazad lesz – húzta el kétkedőn a száját. Lehet, hogy mosolyogni akart, de mégis egy keserű vigyor lett belő-le - Egyébként, nem azért mondtam el, hogy megsajnálj. Ne-kem elég, ha tanulsz belőle – tette hozzá ridegen, mintha va-lóban nem érdekelné. Persze ez érthető, ha kicsit is figyelte a reakcióimat tudhatta, hogy pont azt akarom, hogy ne érdekel-je.
- Miattam meg nem kell aggódni – jelentettem ki - Nálam a történet teljesen másképp kezdődik és a vége sem ez lesz.
- Legyen neked igazad – mondta és a táskája után nyúlt, ami még mindig a fotel karfáján volt.
- Viszlát – szólt oda az ajtónál, majd sarkon fordult és elment.
Én is mentem.
- Viszontlátásra, igazgatónő – mondtam útban az ajtó felé.
- Várjon – állított meg - Készül valahová?
- A szobámba, igazgatónő – feleltem.
- Haj, ruha, smink? – vont kérdőre.
- Úgy volt találkozom egy barátnőmmel, de úgy fél órája le-mondta és még nem volt időm átöltözni – hazudtam csukló-ból.
- Akkor rendben, de ne felejtse el, csak engedélyjel távozhat – figyelmeztetett.
- Nem fogom – mondtam, mire intett, hogy elmehetek.
Mikor visszaértem a szobámba lerogytam az ágyamra. Alice szemben ült velem a másik oldalon.
- Na? – fordult felém kérdőn. Tudtam, mit akar, így átdobtam neki a borítékot a szobán
- Nyugodtan nézd meg. Tudom, hogy érdekel, hogy „jó mi-nőségű” –e – jegyeztem meg.
Alice kivette, és milliméterről milliméterre áttanulmányozta a kártyát.
- Szép munka. Igazad volt – ismerte el, aztán visszadobta a borítékot – Aggódott érted a futár – váltott témát.
- Hallottad? – lepődtem meg egy kissé.
- Persze – bólintott és láttam, hogy nem érti, mi ezen olyan meglepő, hisz ő vámpír, ergo mindent hall, ami a közelben történik.
- Hangszigetelt a szoba – mondtam.
- Nekem nem – mondta - Lehettél volna vele egy kicsit ked-vesebb is – tette hozzá.
- Meghallgattam. Ennél többre nem is számíthatott – felel-tem, nem túl kedvesen. Tudom, hogy Alice nem érdemelte meg, így meg sem lepődtem, hogy ő is hasonló stílusban vá-laszol, de dühített, hogy a futár bele akart avatkozni az éle-tembe.
- Edward a gondolatolvasó nem én. Nem tudom mire számí-tott…
- Hagyjuk a témát – mondtam, mivel tudtam, hogy ebből jól nem jövünk ki.
- Rendben, hagyjuk – egyezett bele Alice.
Tényleg hagytuk. A szótlan merengés 20. percében Alice telefonja megcsörrent, azért tudom hogy akkor, mert az órát bámultam Alice feje fölött. A beszélgetésből csak annyit ér-tettem meg, hogy Jasperrel beszél. A többi túl gyors volt. Közben az unott arckifejezése szomorúra váltott.
- Rossz hír? – kérdeztem, mikor letette.
- A pályán volt valami baleset és elterelték a forgalmat, már másodszor, úgyhogy kilenc előtt biztos nem ér vissza. Tehát ma nem tud beszélni az igazgatónővel. Jasper beszélt a többi-ekkel, hogy más is eljöhetne. Carlisle el is jönne, csakhogy a sulid pont azzal a Vancouveri korházzal áll kapcsolatban, ahol Carlisle dolgozik. Tehát lehet, hogy ismeri az igazgató-nő. Emmett meg hát már ránézésre sem az a típus és egyéb-ként is Nathe-tel elmentek vadászni. Edward és Bella, pedig La Pushba mentek figyelmeztetni a falkát – tájékozatott a fejleményekről.
- Tehát jobb lenne, ha itt tölteném ezt az éjszakát? – inkább megállapítás volt ez, mint kérdés, s még csak nem is keserű. Pedig ettől a lehetőségtől, minden bizonnyal meg kellett vol-na rémülnöm, de ez nem történt meg. Az Alice-szel töltött nap következtében teljesen helyrerázódtam. Abban a bizarr értelemben, hogy igazán csak akkor érzem magam bizton-ságban, ha egy vámpír (olyan, aki nem akar megölni, és nem potenciális vacsoraként tekint rám) van a közelemben.
- Az attól függ éjjel ellenőrzik-e a szobákat – válaszolt.
- Az elképzelhető – mondtam - iskolaidőben szokták, és azt itt, körülbelül mostantól számítják, mert a jövő héten jönnek vissza azok, akik nyárra hazamentek. Az igazgatónő figyel-meztetett is, hogy ha el akarok menni, engedélyre van szük-ségem – így utólag értelmet nyertek az igazgatónő kérdései.
- Hát ez rossz hír – állapította meg - Akkor muszáj itt tölte-ned az éjszakát, de ne aggódj, éjszakára itt maradok, és a töb-biek is körülnéznek, és majd figyelünk, nehogy rajtakapjanak – vázolta a fejleményeket.
- Ez jóval több, mint amit megérdemelnék – jegyeztem meg, de ezt Alice figyelmen kívül hagyta.
- És, ha esetleg megengednéd, hogy Jasper később csatlakoz-zon hozzánk… - kezdte bizonytalanul, de nem hagytam, hogy befejezze.
- Ez természetes Alice azok után, hogy csakis én vagyok az oka annak, hogy nem tölthetitek együtt… – elpirultam, mikor rájöttem mit is mondok, és nem is tudtam, hogyan folytas-sam, mert ez így kicsit félreérthető lenne – akarom mondani otthon az éjszakát – hadartam el gyorsan a mondtat módosí-tott végét.
- Tudom, hogy nem szexuális értelmű célzást akartál tenni – biztosított Alice - Ez Emmett szokása. Egyébként, ha nem pirulsz el, fel sem tűnt volna – közölte miközben előkapta a mobilját és elkezdte nyomkodni.
- SMS-t írsz? Tehát nem voltál biztos a válaszomban – állapí-tottam meg.
- Abban biztos voltam csak abban nem, hogy van-e felügye-let, tehát maradunk-e – mondta.
Előre láthatólag hosszúnak ígérkezett az éjszaka. Elégé nyu-godt voltam ahhoz, hogy normálisan működjek, de ahhoz nem elégé, hogy majd aludni tudjak, bár ezen még ráértem agyalni. Igazából nem is akartam semmin sem agyalni, mert gondolkozni általában fájdalmas volt. A gondolatok emléke-ket juttatnak az eszembe, az emlékek pedig érzéseket, amikre nem akarok emlékezni. Ezért ha tehetem, inkább lefoglalom magam valami egyszerű cselekedettel. Egy olyan dologgal, ami egyszerre untat, altat és lefoglal és ahhoz, hogy fenntart-sam ezt a kellemes állapotot, semmi megerőltetőt nem kell tennem, ami netalántán kizökkentene belőle. Most éppen az ablakomból való nézelődést vagy inkább „bámulódást” vá-lasztottam. A szobám ablakai nyugatra néztek, ebből az kö-vetkezett, hogy reggel sosem ébresztett a nap és este sokáig világos volt. Ráadásul a naplementétől először csak sárgás-rózsaszínessé váló égbolt, majd a pasztellszíneket fölváltó sötétebb tónusok, később pedig a lassan mindent bekebelező szürkés félhomály kiváló témának bizonyult a „bámulódá-somhoz”.
- Nem volt igazad, amikor azt mondtad, hogy teljes mérték-ben a te hibád, ami történt - törte meg Alice a csendet és rán-tott ki vele ebből a bamba állapotomból. Csak ekkor vettem észre, hogy már teljesen besötétedett, és ha nem szűrődne be némi az utcai lámpák fényéből, akkor vak (persze csak ne-kem) sötétben ülnénk. Először nem igazán értettem mit mond, aztán valahogy mégis felfogtam, de ez nem jelentette azt, hogy értettem is.
- Mi? – fordultam felé a lehető leggyorsabban, persze ennek következményeképp kicsit megszédültem, szerencsére ez hamar elmúlt.
- Már előtted is tudtunk Siegfridről – kezdett bele aztán leve-gő nélkül folytatta olyan gyorsan, hogy ne tudjak közbevágni, még a mondatok végén se vitte le a hangsúlyt – Mentségünk-re váljon, hogy akkor még nem tudtuk ki is ő, vagy hogy mit akar erre. Pár hete tűnt fel a környéken, de csak a szagát érez-tük, őt magát sose láttuk. Azt se tudtuk, hogy miféle, de mi-vel addig nem ölt meg senkit környéken, azt hittük, hogy ő is a mi életmódunk szerint él, vagy azért van itt, mert hallott rólunk, és a segítségünket szeretné kérni az átszokáshoz, vagy csak átutazóban van. Hidd el, figyelemmel követtük. Az összes erre tévedőt figyeljük. Vancouver nagyváros, ha valaki erre jár, útba ejti rögtön Seattle után. Havonta egy-két gyil-kosság senkinek sem tűnik fel, főleg úgy hogy hulla sincs, meg az áldozatok általában drogosok, utcalányok vagy haj-léktalanok. Néha bejelentik az eltűnéseket, de általában sen-kinek sem hiányoznak. Ráadásul a nomádok általában távol-ról elkerülik a kisebb helyeket ezért furcsálltuk, hogy ez Hope környékén járkál, de hidd el semmi furcsát nem tett eddig. Arra is gondoltunk, hogy talán a Vo…- itt megállt mintha valami olyan témára terelődött volna a monológja, amiről nem lett volna szabad beszélnie.
- Mit nem szabad elmondanod? – kérdeztem meg, mielőtt még témát válthatott volna.
- Igazából az egészről nem kellett volna beszélnem, de az utolsóba végképp nem kellett volna belekezdenem. Nem azért, mert nem szabad tudnod, csak hát úgy gondoltuk jobb, ha nem tudod – közölte velem a ráerőszakolt döntést. Azért gondoltam, hogy az, mert sütött róla, hogy ő mást gondol.
- Mitől jobb? – próbáltam a legtermészetesebb hangon kér-dezni, nem szerettem volna, ha azt hiszi Alice dühös vagyok rá, hogy nem mondták el – Ha olyan akkor úgysem veszem magamra, ha pedig nem akkor meg fogom érteni.
- Tudod, a legtöbb ember nem kezelné túl jól a „természetes” táplálkozás következményének tényét és azt, hogy mi nem avatkozunk bele mások dolgába. Nem akartuk megkockáztat-ni azt, hogy elvesztjük a bizalmad, azzal, ha elmondjuk - ma-gyarázta.
- Lefordítva ez annyit tesz, hogy attól tartottatok, hogyha megtudom, hogy nem akadályoztok meg más vámpírokat abban, hogy embereket öljenek, akkor titeket sem gondolná-lak náluk jobbnak? – fogalmaztam át az előbbi mondatát, mire Alice válasz helyett csak bólintott – Ez a veszély nem fenyeget. Egyébként megszoktam. Rénoban is voltak más vámpírok. Tehát nyugodtan befejezheted a mondatot - mond-tam.
- Felmerült, hogy talán a Volturi küldött valakit, hogy nézzen utánunk, de erre semmi különösebb jel nem mutatott, csak kicsit fura volt hogy nem mutatkozott és nem ölt a közelben – mondta.
- Ráadásul tag volt – jegyeztem meg.
- Az lényegtelen. Ha valaki kilép, onnantól kezdve minden kapcsolatot megszakítanak vele – jegyezte meg - És kérlek, ne mond el, hogy elmondtam – nézett rám bizonytalanul.
- Miért tenném? Egyáltalán mit kéne elmondanom? - lepőd-tem meg a kérésén.
- Ne ijedj meg! – nem értettem mitől kellene megijednem, aztán mikor fölnéztem Jasper előttem állt. Akaratlanul is hát-rébb csusszantam az ágyon. Csak meglepődtem és nem meg-ijedtem, bár ha ez történt volna, akkor sem vallanám be ma-gamnak.
- Mondtam, hogy ne ijedj meg – emlékeztetett Alice.
- Erre sem felkészülni nem lehet, sem megszokni - jelentet-tem ki - Egyébként csak meglepődtem.
Jasper megcsókolta Alice-t, közben megpróbáltam kilopódzni a szobából, persze észrevették.
- Nem kell elmenned – mondta Alice és kicsit eltolta magától Jaspert.
- Már vécére sem mehetek ki? – kérdeztem szemrehányóan – Egyébként azt csináltok, amihez kedvetek van – tettem hoz-zá.
Felkaptam az ajtóból az egyik táskát, amiben a pipere dolga-im vannak és átsétáltam a fürdőszobába. Közben elhatároz-tam, hogy a másik szobában alszom, és reméltem Alice fogja az adást.
A forró zuhany nagyon jó, egy hosszú forró zuhany még jobb, és az utóbbi időben napról napra egyre hosszabb lett. Régen letudtam öt perc alatt, mert mindig volt fontosabb dol-gom, mint a hátamra folyó forró víz. Ma már képes voltam egy teljes órát a zuhanyba tölteni. Tudom, hogy időpocséko-lás, de ha egyszer jól esik… Az alvás is időpocsékolás életed egy harmad része rámegy, de muszáj aludnod. Nekem zuha-nyoznom volt muszáj, persze az alvás mellett.
Ez egy igazán hasznos dolog abból a szempontból is, hogy éppen csak annyira köt le, hogy ne tudj közben máson gon-dolkodni. Olyan, mint az öltözködés, a sminkelés, a hajszárí-tás vagy a gabonapehelyre ráönteni a tejet és berakni a mik-roba. Tehát ez is egy tipikus RNR (rendszeres napi rutin) cselekedet. Fura, hogy mennyi ideje van az embernek az RNR cselekedetekre, ha nincsenek barátai és kötelezettségei, és ha egy délután a tanuláson kívül mást nem tud csinálni.
Mikor kikászálódtam a zuhanyból, rögtön előkotortam a tele-fonomat és a fülhallgatót a táskámból, és a lehető leghango-sabbra állítottam a hangerőt. Nem tudtam, hogy van-e mit hallanom, de nem is akartam tudni.
Gyorsan átmentem a szomszéd szobába. Tudtam hogy üres, mert a lakói a szobatársammal egyetemben a lehető leghosz-szabbra nyújtják az iskolától távol tölthető időt.
A szobában enyhe lilás árnyalatot okozott a kis rádiós ébresz-tőóra kijelzőjének piros fénye, ahogy keveredett a hold kékes fényével. Csak most vettem észre, hogy pár perc híján két óra. Ha több mint egy óráig tusoltam, Jaspernak akkor is éjfél után kellett érkeznie, tehát vagy elhúzódott az út vagy még hazament mielőtt idejött – állapítottam meg. Miért is gondol-kodom én ezen, hiszen nem rám tartozik, mit csinál – tettem fel magamnak rögtön a kérdést, aztán mielőtt még válaszol-hattam volna rá hasamra fordultam, és a fejemre nyomtam a párnát, aztán pár másodpercen belül álomba merültem.